Ilyen volt 2013... könyvekben

Sokan megírták már ezt a postot az elmúlt napokban, én viszont ilyen "későre" hagytam, mert még volt egy függőben lévő könyvem, és úgy éreztem, hogy annak is ott lesz majd a helye a listán, de végig kellett olvasnom, hogy meggyőződjek róla, tényleg itt-e a helye. Itt van tehát az én összegzésem az évről, remélem 2014-ben is legalább ennyi jó könyvhöz lesz szerencsém.

Ebben az évben olvastam:

• 43906 oldalt
• 106 könyvet (amiből 100 befejezett, 6 félbehagyott)

Majdnem megdupláztam a tavaly olvasott könyvek számát, ezért kis büszkeséget érzek magamban. Remélem jövőre is összejön a száz könyv/év, bár az érettségi miatt azért ez kétséges. Most viszont jöjjön egy lista a 2013-as könyvélményeimről.

Az év top 3 csalódása

1.Elakadó lélegzet

Nagyon szerettem volna szeretni ezt a könyvet, mert többek is valóságos litániát zengtek róla, ám engem mégsem győzött meg annyira. Tudom, hogy négy és fél pontot kapott tőlem, ami nagyon jónak számít, de azóta már többször meggondoltam magam, és bár nem írtam át a pontot, a könyv csalódásként van elkönyvelve bennem. Többek között azért, mert megint egy szokásos "sok bajjal sújtom a szereplőt, akiben ez nem okoz maradandó nyomot" hibába esett bele. Kár.

2.A soha határa

Mások annyira szerették ezt a könyvet, és a fülszöveg engem is elcsábított, na meg a csodálatos borító, de ehhez képet a könyv tartalma... egy döntésképtelen, bugyuta főhősnőről szó, aki inkább megszökik, ahelyett, hogy szembenézne a gondjaival. Ráadásul ismét olyan a férfi karaktere, hogy ráerőlteti a nőre az akaratát, az meg hagyja neki. A legjobban azt sajnálom, hogy születésnapi ajándék volt, és még eladni se tudom, mert nem illik.

3.Easy - Egyszeregy

A harmadik könyvet ismételten sokan szeretik, ennek ellenére én megint abba a kategóriába tartozom, aki menekül ettől a könyvtől. Hogy miért? Azonnal lecsaptam rá, mikor megláttam a fülszöveget, mert tiszteltem az írót, amiért ilyen nehéz témát mer boncolgatni. Aztán pont ezzel szúrta el az egészet, hogy ebben a könyvben is benne volt az erőszak, de a következő oldalon már másik fiú karjába ugrik a szereplő. Számomra ez nem volt emészthető.

Az év top 3 könyve

1.Egy különc srác feljegyzései

Ezt a könyvet különösen szerettem, mert úgy éreztem, hogy Charlie hozzám is szól. Azon kevesek közé tartozik, ahol szerintem a film is és a könyv is nagyon jól lett megcsinálva. Át tudtam érezni Charlie problémáit, mert ez egy végre egy olyan könyv volt, ahol a szereplőn látszik, hogy nehezen tudja feldolgozni a vele történt borzalmakat. Több ilyen kellene.

2.A könyvtolvaj

Ezt a könyvet csak azért szúrtam ki, mert láttam, hogy film készül belőle. Az előzetes alapján tudtam, hogy nekem ezt muszáj elolvasnom, úgyhogy születésnapomra ezt kértem. Ezzel viszont nagyon jól jártam, mert egy igazán különleges olvasmányhoz jutottam, maga a Halál szemszögéből ismertem meg Liesel-t és a családját. Hiszen ezt még meg is könnyeztem, amit nem sok könyv mondhat el magáról.

3.Angelfall - Angyalok bukása

Ez volt az a könyv, ami miatt várni akartam még ezzel a bejegyzéssel. Azért is, mert sejtettem, hogy felkerül erre a listára, meg azért is, ha esetleg nem, akkor jobb végigolvasni, hátha elrontotta az írónő a végét. Szerencsére nem így történt. Egy nagyon megdöbbentő, velős könyvet olvastam, egy igazán erős főhősnővel.

Egy könyv, amin nem tudtam túltenni magam

A hercegnő

Ez az a regény, amit már három hete olvastam, mégis még mindig a fejemben fészkel, és nem hagyja elterelni a gondolataimat róla. Ezt pedig nem jó értelemben mondom. Amiatt, ami az epilógusban történt, és hogy a szerelmi háromszög mennyire bután volt megoldva, meg főleg Will miatt, még mindig nem szabadultam meg ettől a könyvtől. Mérges vagyok rá, mégsem csalódásként értem meg, inkább csak keserű a számíze.

Félbemaradtak, mert...

1.Átmeneti üresedés

Hat könyvet hagytam félbe idén, ebből csak hármat írok fel a listára. Karácsonyra kaptam tavaly, és azért akartam annyira elolvasni, mert kíváncsi voltam, hogy Rowling mit tud kezdeni magával a Harry Potter után. A nyolcvanadik oldalon hagytam abba, mikor a kisgyerek wc-s jelenete volt. Nekem ez túl velős, túl nyers. Talán azért, mert annyira tökéletesen ábrázolja az embereket. Ettől függetlenül képtelen voltam folytatni.

2.A szultán menyasszonya

Ez a könyv is a borítója miatt tetszett meg nekem, bár itt is abba a hibába estem, hogy nem kellett volna az alapján megítélnem. Nem is tudom hányadik oldalon hagytam abba, mert annyira unalmas volt, ráadásul mikor a szultán először volt együtt a főszereplővel... tudom, hogy ez egy ilyen világ, de én nem vágyom rá, hogy közelebbről is megismerkedjek vele.

3.A halál jár Pemberly-ben

Ezt a könyvet egész egyszerűen azért hagytam abba, mert baromi unalmas volt. Nem történt benne semmi izgalmas, a fogalmazása miatt csak nehezen tudtam olvasni, küszködtem vele. Meg azért is vettem búcsút tőle, mert más, sokkal izgalmasabb könyvek akadtak a kezembe. Nem szándékozom folytatni vagy újrakezdeni.

Az év legrosszabb sorozata

Szent Johanna Gimi

Vicces azt írni, hogy a legrosszabb, mikor négy pontot kapott tőlem, de a többi sorozathoz képest, amit olvastam, tényleg az. És így utólag sokszor megbánom a pontozást, mert adhattam volna kevesebbet is neki. Egy teljesen valótlan történet, ami egyáltalán nem tükrözi a magyar fiatalságot, pedig úgy van beállítva. Utálom azt is, hogy a bunkó, de menő pasi mindig győz a normálissal (Cortez vs Arnold) szemben. Csalódás volt, bár nem vártam sokat tőle.

Az év legjobb sorozata

A Végzet ereklyéi

Tudom, hogy nincs még befejezve, mert hátravan a hatodik könyv, és hogy már ezer éve megjelentek, de én idén nyáron olvastam el először ezeket, és nagy rajongója lettem! Bár az ötödik rész nekem kicsit visszaesés, az első négy elérte, hogy rendesen rajongjak egy könyvsorozatért, pedig ilyenre nem sok képes. Remélem a befejező rész nem lesz csalódás.

Legrosszabb szereplő

Csúfok trilógia - Tally

Bár a könyv nem tartozik a legrosszabb olvasmányaim közé, Tally a viselkedésével és a személyiségével mégis elérte, hogy megkapja a legrosszabb szereplő címet. Idegesített, nagyon buta döntéseket hozott, és csak ráerősített arra, hogy csak akkor érthetsz el sikereket, ha szép vagy.

Legjobb szereplő

Angelfall - Penryn

Nem akartam ismételni egy könyvet sem, de ez a regény mégis elérte, hogy kétszer szerepeljen a listán, jó értelemben. Penryn egy olyan hősnő volt, aki nem nyafog, teszi a dolgát, és a világ végére is elmenne a testvéréért. Sokan példát vehetnének róla, mert ilyen egy igazi, poszt-apokaliptikus könyv szereplője!

Legszebb borító

Árnyalatnyi remény

Rakhattam volna ide is az Angelfall-t, mert annak is gyönyörű a borítója, de van még egy, ami hasonlóan tetszik, ez az Árnyalatnyi reményé. Ahogy a könyvről írt kritikámban is boncolgattam már, sokféleképpen lehet értelmezni a borítót, ez adja neki a szépséget. Gondolhatunk arra, hogy a remény egy kis hajtásban nyilvánul meg, ami a zord világ ellenére is kinő, vagy arra, hogy a tél után mindig eljő a tavasz. Mindenesetre a könyv is és a borító is a kedvencemmé vált.

Angyalok bukása - kritika

Fülszöveg

Hat hete már, hogy az apokalipszis angyalai alászálltak, és elpusztították a modern világot. Nappal az utcai bandáké a hatalom, de az éjszakákat a rettegés és a babona uralja. Mikor az angyalsereg harcosai tovaszállva magukkal ragadnak egy gyámoltalan kislányt, annak tizenhét éves nővére, Penryn bármit megtenne, hogy visszaszerezze a húgát.

Bármit. Ha kell, akár arra is hajlandó, hogy alkut kössön egy ellenséges angyallal.

Raffe félelmetes harcos, de most legyőzötten, szárnyaitól megfosztva, haldokolva hever a földön. Korszakokon átívelő háborúkban vívott győztes csatákat, most pedig egy éhezéstől legyengült tinilány kell, hogy megmentse az életét.

Miközben átvágnak a sötétségbe és káoszba merült Észak-Kalifornián, csak egymásra támaszkodhatnak a túlélés érdekében. Kénytelenek együtt megtenni az utat, hogy eljussanak San Franciscóba, az angyalok erődítményébe, ahol a lány mindent kockára tesz, hogy megmentse a húgát, az angyal pedig kénytelen legnagyobb ellenségeinek könyörületességére bízni magát, hogy újra ép és egész lehessen.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Hű! Hát ez a könyv! Nincsenek rá jó szavaim. Na de inkább kezdjük az elejéről... mielőtt megjelent, már akkor kiszúrtam a borítóját, mert nagyon gyönyörű. A színek, az angyalszárny, ráadásul a magyar kiadáson (azt nem tudom, hogy a külföldi esetében is így van-e), ki is emelkedik a szárny, nem is mondom meg inkább, hányszor simítottam végig rajta a kezemet. De nem minden a szép borító, ahogy ezt már be kellett látnom olvasásaim során, de ez a könyv egyáltalán nem okozott csalódást nekem.

A fülszöveget olvasva csak reménykedni tudtam, hogy igazi poszt-apokaliptikus könyvet fogok olvasni. Mert csalódtam már angyalos könyvben, például a Fallen sorozat szerintem messzemenően veri a mezőny többi tagját a "legrosszabb angyalos történet" versenyben. Ha volt is bennem kétkedés a könyv miatt, az csupán annyi volt, hogy reménykedtem, hogy beváltja a hozzá fűzött reményeimet. Mert én erre vártam már mióta! Aki ismer, az tudja, hogy nagyon szeretem az angyalokat, és még a poszt-apokaliptikus témát is, bár nem mondanám, hogy sok regényhez volt eddig szerencsém (de ez változni fog, mert nagyon megszerettem, már ha illik ilyet mondani). Tehát a könyv tökéletes kombinációval rendelkezik, hogy sikeres legyen nálam. Persze nem elég, hogy angyalos legyen (lásd Fallen), kell hozzá... mi is? Mindjárt elmondom, mert ebben a történetben minden benne volt! 

Először is egy szétzúzott, lerombolt világ. Hátborzongató hangulata volt a könyvnek, az elején sokszor éreztem úgy, hogy a The Walking Dead-ben vagyunk, csak zombik nélkül. Érdekes volt olvasni, hogy itt az angyalok nem jóságos, védelmező szerepben lettek ábrázolva, hanem könyörtelen harcosként, akik a saját társukat fosztják meg a szárnyaitól. Kegyetlenek. Ezt a szót eddig sosem használtam rájuk, de most azt kell mondjam, hogy a maguk módján azok, főleg, hogy szinte teljesen elpusztították a világunkat. És ha ez még nem lenne elég, akkor ott vannak azok a skorpiószerű valamik, a nefilimek és San Francisco bűnös világa. Itt is, mint más könyvekben, megjelent egyrészt ez a világ, ahol még gond nélkül lehet falni az élvezeteket, és ezzel szemben meg a Fészken kívül ott van az úgymond "való világ", ahol küzdened kell az élelemért, és ahol az éjszaka leple alatt démonszerű lények vadászhatnak rád!

Bevallom, párszor végigfutott a hátamon a hideg, mikor ezekről a lényekről olvastam, akkor pedig pláne liftezett a gyomrom, mikor a félig megevett emberekről volt szó. Aki azt hinné, hogy ez egy habos-babos angyalos történet, az nagyot csalódna benne, mert igenis kemény olvasmány volt ez. Furcsa, mert a White cat-et tizenhat éven felülieknek ajánlják, ezt meg tizennégy éven felülieknek, én inkább raknám ezt is tizenhat pluszosnak, bár lehet csak az én gyomrom veszi be kicsit nehezebben ezeket a dolgokat.

Szólnék még a szereplőkről is pár szót. Penryn egyértelműen az egyik legjobb főhős, akiről olvastam eddig a YA műfajában, igazi harcos. Amikor szembe kellett szállni valakivel, megtette, nem féltette bepiszkítani a kezét, nem nyavalygott. Az tény, hogy sokszor kérdezett, és kíváncsi volt, de szerintem ez egyáltalán nem róható fel számára hibaként, én a helyében ugyanezt tettem volna. Tetszett, hogy mert gondolkodni, mikor valami kétes üggyel került szembe, akkor használta az eszét. Az egyetlen dolog, amikor azt mondtam, hogy ezt tudhatta volna, az Rafi-val kapcsolatos, nekem egyértelmű volt, hogy Rafael, az arkangyal az. És akkor el is érkeztünk a könyv férfiszereplőjéhez, Rafihoz (kicsit vicces ez a név, nekem mindig Rafi, a malac jutott eszembe róla). Nagyon sokszor durva volt Penryhez, de azt hiszem, a helyzet megkívánta ezt a viselkedést, mert Penryn még így is sokszor nem azt tette, amit utasítottak neki. Örültem, hogy nem volt túl hangsúlyos a romantika rész, tökéletes összhangban volt így az egész könyv. Nem kellett erőltetni semmilyen érzelmet feleslegesen, vagy mikor volt, akkor sem lógott ki a könyvből. Az első (és egyetlen) csókjelenet is tökéletesen belepasszolt az álcázásba, még ha Rafi utána olyan durván be is szólt Penryn-nek. Nagyon jó párost alkottak ők együtt, sokszor nevettem a szópárbajaikon. Az írónő igyekezett egy kis humort is belecsempészni az amúgy kilátástalan jövőképpel rendelkező világba.

Az ellenállás is nagyon tetszett, hogy az emberek éreznek magukban annyi erőt és elszántságot, hogy szembeszálljanak az angyalokkal, holott azok sokkal erősebbek náluk. Arról nem is beszélve, hogy az angyaloknak is megvannak a maguk problémája, most, hogy Gabrielt megölték. Ez a regény kicsit belerondított az eddig kialakult képembe az angyalokról, de nem bántam meg, hogy a kezembe került, sőt! Ez volt számomra az idei év eddig legjobb olvasmánya, nagyon várom a folytatását.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Penryn, Rafael

A fehér macska - kritika

Fülszöveg

Cassel átoktevők családjából származik, akiknek hatalmukban áll, hogy kezük legkisebb érintésével megváltoztassák valaki érzéseit, az emlékeit, a szerencséjét. Mivel az átoktevés törvényellenes, ők mindannyian gengszterek vagy szélhámosok. Kivéve Casselt. Az ő érintése nem varázslatos, úgyhogy ő kívülálló, az egyenes srác egy görbe úton járó családban. Mindössze egyetlen apróságot kell elnézni neki, hogy három évvel ezelőtt meggyilkolta a legjobb barátját, Lilát.

Az azóta eltelt idő alatt Cassel, beleolvadva a tömegbe, gondosan felépítette a normalitás látszatát. Ám a látszat bomlásnak indul, amikor Cassel egy szörnyű álomtól űzve, amiben egy fehér macska akar neki valamit mondani, egyik éjszaka elkezd alvajárni. Más, felkavaró dolgot is észrevesz, két bátyjának furcsa viselkedését is beleértve. Titkolnak előle valamit, amiből egy rejtélyes történet bontakozik ki. Ahogy Cassel elkezdi gyanítani, hogy részese egy óriási csalásnak, azt is szeretné megtudni, valójában mi történt Lilával. Az is lehet, hogy még mindig életben van? Hogy ezt kinyomozza, Casselnek túl kell járnia az összes körülötte lévő szélhámos eszén.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Azt hiszem ez volt az év legbizarrabb olvasmánya. Hirtelen nem is tudom hova tenni a könyvet. Kezdjük ott, hogy már az eleje egy hatalmas "ez mi a fene?" momentummal indul, és ez később csak fokozódik. Értetlenül álltam előtte, hogy én most milyen világba csöppentem is bele, és megmondom őszintén, az első száz oldalt nem is élveztem. Nagyon gyors tempójú könyv volt, egyszerre lett nagyon sok dolog belesűrítve. Az egyik pillanatban Cassel még a kollégiumban van, felébred a tetőn, miután alva járt, és olvasásaim legkülönösebb álmával rukkolt elő; aztán a másik pillanatban már el is küldik az iskolából egy rövid kényszerpihenőre, hogy utána megismerkedjünk a családjával. Akik rettenetesen furák! Tehát ahogyan ez fel lett építve... az apa meghalt három éve, az anya börtönben van, ami mellesleg olvasás közben nem is tűnt annyira súlyos dolognak. Mármint úgy értem, hogy Cassel és az olvasó is tudomásul vette, kész, ennyi a történet. Majd nemsokára kiszabadul. Aztán ott van még a nagyapa, aki Casselen kívül az egyetlen karakter volt, akit sikerült megkedvelnem a családból. Az anya nem is sokat szerepelt, de mikor megtette, akkor sem csinált olyan dolgokat, amitől nekem kedvelnem kellett volna, a két testvértől pedig egyenesen a falat tudtam volna kaparni. Az én szememben tipikusan az olyan idősebb testvér szerepét töltötték be, akikhez mindig fel kell nőni, és akik mindig csak kisöcsként tekintenek Casselre. Nem igazán tudom megmagyarázni pontosan, hogy hogyan értem ezt, de tetteik igazolják őket.

Bár alapjáraton véve nem szeretem a jelenidőben írt regényeket, itt ez mégsem okozott gondot, mert Cassel narrációját öröm volt olvasni. Kellő humorral és önkritikával rendelkezik, és nagyon tetszett, hogy nem lett elszúrva a szemszöge. Vannak írók, akik beleesnek abba a hibába, hogy a fiúszemszög elmenne akár lánynak is, mert érződik rajta, hogy nő írta, és nem tudott belelátni egy fiatal fiú gondolataiba. Ami egyébként szerintem nehéz dolog is, szóval minden elismerésem Blacké, mert Cassel-t nagyon megszerettem, és sokszor felnevettem az olvasás alatt.

Tetszettek a visszaemlékezős jelenetek, betekinthettem általuk a szereplő múltjába, és sikerült elhinnem, hogy ő tényleg él. Sőt, ezzel a húzással még Lila karakterét is megkedveltem egy kissé, mert ha nem lettek volna ezek a jelenetek, akkor a visszatért Lilát egyáltalán nem szívlelném, mivelhogy szinte esélyem sem lett volna megismerni jobban. Így viszont ő is kapott múltat, és kellően kiismertem a személyiségét.

A csavar... hát nem mondanám, hogy túlságosan meglepett, elég gyorsan ki lehetett találni, hogy mi történt igazából azon az ominózus éjszakán. Bár azt valahogy sejtettem, hogy Lila biztosan nem lehet halott, mert ha a fülszöveg ennyire erőlteti egy szereplő sötét foltját a múltjában, akkor az 1. valószínűleg mégsem úgy van, ahogyan azt a főhős gondolta vagy 2. csak még nagyobb hangsúlyt kap. Itt mindkettő megtörtént, engem nem ért nagy meglepetés, viszont azt is elmondhatom, hogy Cassel is hamar rájött (a többi YA szereplővel ellentétben). Black nem hagyta sokáig a sötétben, hanem engedte őt gondolkodni, szóval ezért hatalmas nagy piros pont jár!

Ami kifogásolható, az a könyv hosszúsága. Háromszáz oldal szerintem kevés volt egy ilyen világ részletes bemutatásához. Tulajdonképpen megtudtam minden fontos részletet, hogy sokfajta átokvető van, a világon mindenki tud a varázslókról, és hogy mindenki kesztyűben jár. Ezzel úgy önmagában nincs is bajom, de érezhető, hogy a könyv vár a folytatásra, mert most még olyan, mintha kaptam volna ebből a világból egy részletet, de nagyon sok potenciál rejtőzik benne. Ami egyébként valamilyen szinten mégis érdekes, mert a könyv végén szinte majdnem kerek lezárást kapunk, olyan édes-keserű befejezést, hogy Cassel szerelmes a lányba, és mikor azt hinnénk, hogy végre a lány is viszontszereti, kiderül, hogy elvarázsolták... Tehát egyértelműen várat magára a folytatás, a világ miatt, de annyira megőrülni nem fogok a várakozásban a második részért.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/4

Kedvenc szereplő: Cassel, Lila

A csábítás kilenc szabálya - kritika

Fülszöveg

Egy igazi lady nem szivarozik, a lovat nem férfimódra üli meg, nem foglalkozik vívással és nem is párbajozik. Ezenkívül nem lő pisztollyal és nem kártyázik férfiklubban.

Lady Calpurnia Hartwell mindig betartotta ezeket a szabályokat, de végül is mi értelme volt ennek? Még mindig nincs férjnél és enyhén szólva elégedetlen a helyzetével. De most megfogadta, hogy megszeg minden szabályt és végre élvezni fogja az életet!

De ahhoz például, hogy végigtáncoljon egy bált vagy szenvedélyesen csókolózzon, kell egy megfelelő partner is. Egy olyan férfi, aki mindent tud a szabályszegésről. Például az elbűvölően vonzó Gabriel St. John, Ralston márki, akinek épp olyan rossz a híre, mint amilyen bűnös a mosolya.

Ha Lady Calpurnia nem vigyáz, akkor éppen a legfontosabb szabályt fogja megszegni: akik az élvezeteket keresik, azoknak soha nem szabad reménytelen szerelemre lobbanniuk.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Nem vártam sokat a regénytől, mármint úgy értem, hogy tudtam milyen könyvvel állok szemben. A Ne bántsátok a feketerigót! után kellett valami kikapcsolódás, mert az a regény nagyon kemény és valósághű volt, ezért egy olyat vettem a kezembe, ami garantáltan nem fog csalódást okozni. És nem is okozott. Persze nem lesz a kedvenc könyvem, mert nem volt annyira tökéletes, de arra megfelelt, hogy szórakozást nyújtson a téli szünetben.

Nagyon szeretem ezt a kort, a 19. századot, és bár tudom, hogy a nőknek vajmi kevés joguk volt bármire is, én nagyon szerettem volna, ha ebben a korban éltem volna. De nem így történt, úgyhogy be kell érnem az ilyen, és ehhez hasonló regényekkel. Nagyon jól el lett találva a kor hangulata, talán ez tetszett benne a legjobban. Hogy mennyi minden szabálynak meg kell felelniük a nőknek, még a dohányzás is tiltott, holott ma már... szóval tényleg olyan furcsa olvasni egy ennyire más kort, hogy majd' kétszáz évvel ezelőtt mennyire mások voltak a szokások, és hogy a férfiak tényleg mennyivel szabadabbak voltak a nőknél. Bár őszintén megmondom, hogy nekem nem hiányozna az a szabadság, ami most a nőknek van, mert sok tekintetben szerintem sokkal jobb, hogy kicsit vissza voltak fogva a nők. Úgy értem, hogy mindkét kornak megvoltak a maga feslett női, de legalább régen titokban maradtak ezek az ügyek. Vagy próbálták titokban tartani, ehhez képest most... na de nem megyek bele annyira a kor és az erkölcs analizálásába, inkább írok kicsit a történetről.

A fülszöveg mindent elárul, nem volt semmi meglepetés a könyvben, nem történt olyan dolog, amire ne számítottam volna. Elmaradtak a váratlan fordulatok, a nagy történések, de nem is hiányoztak túlzottan. Ez így volt kerek egész, nem hiányzott belőle semmi. Bár úgy tűnhet, hogy a könyv hatalmas klisékre építkezik, egy valamit mégis hadd emeljek ki. Való igaz, hogy Callie egy szürke kisegér volt a történet elején, és hogy mennyire halál unalmas már, mikor az ilyen női karakterekbe lesznek szerelmesnek a legnagyobb szoknyavadászok. Igen, itt is ez történt, de nem lehet elsiklani afelett, hogy ez hogyan történt meg ebben a regényben. Igen, Callie szürke kisegér volt, aki csak a szabályoknak élt, aki görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy mindig megfeleljen az elvárásoknak, mert ebben a korban ez szinte elengedhetetlen volt. És mégis valami vonzóvá tette Gabriel szemében, valami, ami miatt kilépett a kliséhegyről a regény. Ez pedig Callie személyisége volt. Bebizonyította a könyv, hogy nem kell tökéletesnek tűnni (hiszen senki nem az), és hogy attól, hogy valaki nem a város legszebb nője, még rátalálhat a szerelem egyszer. Mi kell ehhez? A könyv szerintem tökéletesen megadta a választ rá. Gabriel figyelmét akkor hívta fel Callie, mikor mert egy kicsit szabadabban viselkedni és mert egy kicsit kockáztatni, igazán élni. Ezért tetszett nagyon ez a könyv. Sok más mű akkor hibázik, mikor összehozza a "béna csajt" a "menő sráccal", mindezt úgy, hogy a lány nem tesz érte semmit, csak vár, hogy rátaláljon az igaz szerelem. Itt viszont nem ez történt, az üzenet is teljesen más, sokkal jobb. Önbizalom kérdése az egész, és hogy merj kilépni kicsit a komfortzónádból. Persze mondhatják erre, hogy Callie sok illetlen dolgot tett, de szerintem még így is értelmezhető, hogy mit akar sugallni a könyv.

Ami nem annyira tetszett, hogy az én ízlésemnek kicsit túl sok volt benne az erotikus jelenet, simán mellőzhető lehetett volna egy-két esetben. Bár számíthattam volna rá, mert egy az egyben olyan könyv, ami a férfi karakter miatt megköveteli ezt. A másik, és ami miatt jár az a fél pont levonás, hogy Callie és Gabriel mindig összefutottak. Bárhová ment Callie, Gabriel ott volt, és a legtöbb esemény csak azért valósult meg, mert ők véletlenül találkoztak. Nem szeretem, mikor a szereplők dolga ennyire meg van könnyítve. De tényleg csak ennyi gondom volt a könyvvel. A vége talán kicsit még szirupos volt, hogy jaj meglőtték, és jön a fűben összeborulós jelenet, az már egy kicsit túlzás volt, de összességében, én nem vártam, hogy nagy világmegváltó gondolatok legyenek a könyvben. Szórakoztatott? Igen. Kikapcsolt? Igen. Akkor mi más kell még? Számomra nagyon jó élmény volt ez a regény.

Értékelés: 5/4,5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Nick

Szerethetetlen - kritika

Fülszöveg

A tizenhét éves Maggie Brown kiugró arccsontjával és karikás szemével a kábítószeres modellek mintapéldánya lehetne. Maggie problémáját azonban nem a drogok, hanem az anyja jelenti. A lány ráadásul egyre jobban belegabalyodik Seth Prescottba, az új srácba a suliban, és attól fél, hogy a fiú is cserben fogja hagyni, mint mindenki más. Seth Prescott a rendőrség beépített embereként került a Port Fare High iskolába, de munkája dacára beleszeret Maggie-be. Miközben Seth azon fáradozik, hogy a New York állambeli Port Fare-t megszálló szadista drogdílereket kifüstölje a kisvárosból, a hajsza halálosra fordul, és Maggie élete is veszélybe kerül. Seth és Maggie önmagukat is megismerik humorral tarkított, összetört szívekkel övezett, romantikus útjukon, és eközben a világuk mindörökre megváltozik.

Sherry Gammon első regénye, a Szerethetetlen egy trilógia első kötete. A sorozat az emberi szellem erejét és kitartását hirdeti – és azt, hogy soha nem szabad feladni, különösen ha szerelemről van szó.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Még nyáron szúrtam ki ezt a könyvet a kiadó facebook oldalán, mert a háttértörténete nagyon megtetszett. Meg hát a borítója is, bár szerintem az eredeti színei sokkal szebbek, nekem a szürke és a piros együtt túlságosan erőszakos, de legyen ez a legnagyobb hibája.

Amit elmondhatok erről a könyvről, hogy mese habbal, mégis nagyon élveztem. Olyannyira, hogy két nap alatt elolvastam. Valamit tudhat a könyv, ha ilyen gyorsan befaltam, pedig rengeteg klisét vonultatott fel, voltak benne erős túlzások. Ezek ellenére én mégis azt mondom, hogy nagyon jó első részt olvastam, ugyanis ez egy trilógia. Bár nem tudom, hogy a következő rész miről fog szólni, hiszen korrekt befejezést kapott, még úgyis, hogy azt hittem az utolsó húsz oldalon, hogy függővég lesz.

Az alapszituáció kissé eltúlzott, tekintettel Seth korára, hiszen csak huszonegy éves. Bár később, a történet folyamán meg lett magyarázva, hogy miért mozog már magasabb szinten, én akkor is kicsit túlzásnak éreztem. Pedig az ötlet maga nagyon jó, hogy egy rendőr, akinek ráadásul még fiatalos arca is van, tanulónak álcázza magát, beiratkozik végzősként a helyi gimnáziumba, hogy megfigyeljen egy lányt, aki teljesen úgy néz ki, mintha drogozna. Bravó! Briliáns alapötlet, azt meg kell hagyni, ismétlem magamat, a fiú lehetett volna kicsit idősebb. Bár még egy huszonnégy-huszonöt év is kevésnek tűnt volna.

Nagyon szerettem azokat a részeket, mikor Seth meg akarta hódítani Maggie-t, nagyon aranyosak voltak a próbálkozásai. Azok voltak a kedvenc részeim, mikor elmentek ételt szállítani, vagy a gyerekeknek felolvasni. Nagyon jó volt olvasni, hogy vannak olyan helyek, ahol még létezik igazi jótékonyság. Maggie abszolúte kedvelhető főhősnő volt, persze néha kiakasztott egy kicsit, de végül is, nincs tökéletes főszereplő. Az is piros pont volt, hogy az életkörülményei megnehezítették számára a tanulást. Sokszor elkövetik az írók a hibát, hogy nehéz sorsot adnak a szereplőiknek, azok mégis minden akadályt legyőznek. Na itt nem. Sok dolog nem ment Maggie-nek, voltak olyanok is, amikkel egyenesen küszködött. Öröm volt olvasni, hogy végre nem egy tökéletes főszereplőt akartak lenyomni a torkunkon, aki annak ellenére, hogy milyen nehéz neki, mindenben remekel. Nem ez történt ebben a könyvben, és ennek tényleg nagyon örülök. Az írónő valahogyan jól tudta kezelni ezt a szálat, és annak ellenére, hogy kicsit haragszom, amiért megint gonosz szülőkről olvastam, mégis volt valami életszagú az ő történetükben.

Na persze a romantikát itt is kicsit túlzásba vitték, de azt hiszem, ez csak azt zavarja, aki nem rajong a romantikus regényekért. Mert ez főként az, hiába van benne rendőrség, nyomozás, vagy drogügyletek, mégis az kapta a legnagyobb hangsúlyt, hogy Seth és Maggie egymásra találjanak. Seth túlságosan tökéletesnek lett megalkotva, nem hiszem, hogy tényleg létezik ilyen fiú, az pedig tényleg csodaszámba megy, hogy várni akar a szexszel. Ezért a könyv kicsit kilóg azok közül, amiket mostanában olvastam, de ez nem feltétlenül baj, csak tényleg egy leheletnyit túlzás volt már. Ez mellett is (mármint, hogy a fiú ilyen tökéletes) volt pár klisé a történetben, például Hillary alakja, akit egészen nyugodtan ki is lehetett volna hagyni, mert nem mozgatott meg semmit a történetben. Csak azért volt, hogy meglegyen a kötelező gonosz szereplő az amerikai iskolában. Viszont az meglepett, hogy Maggie-nek konkrétan egy barátja sem akadt, néha elbeszélgetett egy-két emberrel, de konkrétan olyan nem volt az életében, akinek meg tudott volna nyílni. Ezt azért is találtam furcsának, mert általában az ilyen könyvekben a főszereplőnek mindig van legalább egy legjobb barátja, az egyetlen, aki tudja a titkát. Itt ez hiányzott, bár megmondom őszintén, jobb is, hogy kimaradt, legalább ebben a dologban egyedi volt a könyv.

Persze attól függetlenül, hogy ez főként egy romantikus könyv, belepasszolt a drog és az alkoholizmus is. Jól szőtte a szálakat az írónő, néhol tényleg meseszerű volt, de attól még élvezhető. Nagyon rosszul érintett, hogy megint egy gonosz anyáról olvastam, a levelek dacára. Persze egy bizonyos szinten volt bennem egy egészen apró megértés is, hogy ő tulajdonképpen beteg, de valahogy mégsem tudtam őt igazán sajnálni. Azért tökéletes példája annak, hogy miért nem szabad, hogy egy férfi leitasson egy buliban.

Annak ellenére, hogy milyen szerelem alakult ki Seth és Maggie között, nem hiányzott ebből a könyvből a dráma sem. Végre egy író, aki megmeri lépni, hogy mindkét oldaltól vegyen el szereplőket. Csak úgy hullottak az emberek, már ha élhetek ilyen szóval, ami egészen meglepő volt, mert YA-ban nem szokták így megnyírni a karaktereket. A legjobban a kiskutyát sajnáltam, aki egy kis reménysugár volt Maggie lakókocsis életében. De persze Sam-ért is fájt a szívem nagyon, még ha keveset is szerepelt.

Sok helyen, ahogyan említettem már, kicsit túlzás volt a könyv, viszont amikor a brutalitásról volt szó, akkor sem fogta vissza magát az író. Keményen leírta, hogy milyen perverziója volt Alan-nek, vagy hogy mire lett volna képes Zack Maggie-vel szemben. Ezek eléggé elborzasztottak, viszont végre egy könyv, ahol ha bántják a szereplőt, akkor látszik rajta! Például az Elakadó lélegzetben hiába volt bántalmazások áldozata Emma, sosem éreztem rajta, hogy megviselné. Itt viszont igen. És hiába túlságosan romantikus könyv, és hiába mondják rá egyesek, hogy csöpög a nyáltól, azért van benne realitás is rendesen. Éppen ezért nekem nagyon tetszett a könyv, örülök, hogy a kezembe került. Várom a folytatását, mert kíváncsi vagyok, mit tud még hozzáadni az írónő ehhez a történethez.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Maggie, Dwayne, Seth

Kalitkába zárt álmok - kritika

Fülszöveg

1950-et írunk, és miközben New Orleans francia negyedében titkok fortyognak, a tizenhét éves Josie Moraine csendben szövögeti álmait. A helyiek között csak a bordélyban dolgozó prostituált anyjáról ismert Josie többet szeretne kicsikarni az életből, mint amit New Orleans kínálhat. Tervet kovácsol hát, hogy maga mögött hagyhassa a várost, de a negyedben történt rejtélyes haláleset olyan nyomozásba sodorja, ami próbára teszi az anyja, a lelkiismerete és a Conti Street rideg madámja, Willie Woodley iránti hűségét.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Az írónő előző könyve nagyon tetszett, ezért rögtön utána bele is vágtam ebbe (bár mikor megjelent magyarul, akkor még nem figyeltem fel rá, hogy ugyanaz a személy írta mindkettőt). Megint csak azt tudom mondani, hogy túl rövid volt a történet, és alig kaptam ízelítőt valamiből. A hangulattal nem volt baj, nagyon is el tudtam hinni, hogy New Orleans-ban játszódik a történet, ez volt szinte a legerősebb pontja a történetnek. De a többi... mintha kicsit összecsapott lett volna az egész, mintha sokat akart volna az írónő egyszerre. Mert nagyon sok mindenbe kaptam betekintést, de valahogy ezek eltűntek a történet folyamán, és igazából nem is tudom, hogy mi volt a fő konfliktus a történetben. Azt vártam, hogy majd nyomozgatnak, ahogyan én a fülszövegből (tévesen) leszűrtem. Ezért is voltam kicsit szkeptikus a könyvvel, mert azt hittem, hogy krimi lesz, azzal pedig nem állok szoros barátságban. Volt itt minden, egy prostituált anya, akit inkább nem is hívnék anyának, mert egy igazi anya nem viselkedik így. Aztán ott volt a bordélyház is, a gyilkosság, az alvilági ügyletek, a továbbtanulás és közben egy nagyon apró, jellegtelen kis szerelmi háromszög. Egyszóval, túl sok minden volt a történetben, amit háromszáz oldalban nem lehet elintézni. És nem sikerült Sepetys-nek, túlságosan elkapkodta. Ha esetleg egy 500 oldalt elér a könyv, és jobban kibontja a szálakat, amikben egyébként nagyon sok potenciál volt, akkor azt mondom, hogy csillagos ötös a könyv.

Mivel is volt problémám? Hogy kicsit pontosabb legyek. A kezdés az nagyon el lett találva, Josie nem köntörfalaz, ki mondja a nagy, kemény igazságot: az anyja egy prostituált. A téma egyébként ismerős, az Álmok bandájában ugyanez volt, itt viszont az anya egy igazi szörny szerepét kapta. Nem értem, hogy miért nincs egy olyan ifjúsági könyv, vagy mért vannak ilyen elenyésző számban azok a kötetek, amikben normálisak a szülők? Miért? Minden egyes könyvben lehetetlen viselkedést látok, amitől felfordul a gyomrom és azt érzem, hogy az ilyennek mégis minek kellett gyerek? Tényleg nagyon ritkán olvasok olyan könyvet, amiben ne lett volna gonosz a szülő, fejből felidézni most nem is tudok nagyon egyet se.

Rendben, túlléptem azon, hogy az anya, akit nem vagyok hajlandó így hívni, szóval Lousie, mennyire gyomorforgatóan viselkedik. Aztán jött a bordély bemutatása, de nagyon felületesen, mint ahogyan minden szállal bánt az írónő. Willie nagyon kedvelhető karakter lett, ezt elismerem, de az összes többi szereplő, főként a prostituáltak, olyan jellegtelenek, semmilyenek voltak. Nem tudta az olvasó - vagy legalábbis én - kedvelni őket, bár legalább ellenszenv sem alakult ki bennem irántuk. Még Kokszos volt az, akit egy kicsit kedveltem, de a többiek... még magát a főszereplőt se szerettem meg különösen. Nem utálom, félreértés ne essék, mert igenis tisztelem, hogy ki akart törni New Orleans-ból, egyetemre szeretett volna járni, és normális életet akart teremteni magának. Ezek mind rendben vannak, nagyon tisztelendő dolgok, felnézek rá. Viszont mellette meg olyan semmilyen volt, és ezt úgy mindenkiről el tudom mondani. Egyik fiú sem mozgatott meg bennem semmit. Patrick akkor idegesített fel, amikor történt Charlie-val azaz ollós baleset, nem mondom, hogy nem értem meg a viselkedését, de túlzásba esett. Ettől kezdve én már nem tudtam kedvelni őt. A szerelmi háromszög is teljesen értelmetlen volt, de igazából ez is csak azért, mert olyan könnyen megoldódott, ahhoz képest, hogy mi lehetett volna belőle. A másik fél, Jesse sem varázsolt el, valahogy nem tudtam megkedvelni őt, bármilyen menőnek is lett beállítva.

Az volt a baj, hogy mindenen mindenki olyan könnyedén átesett. Meghalt Charlie, három oldalig sírunk miatta, utána viszont semmi. Louise ellopta a megtakarított pénzét. Rendben, dühös, aztán elég gyorsan elmúlik. Patrick megcsókolja, jaj most őt szeretem, de alig kellett lapoznom tovább, már túl is volt rajta Josie. Annyira gyorsan történt minden, holott még bőven lehetett volna részletezni, hogy mi hogyan hatott Josie lelkére.

Az egyetlen rész, amikor megmozdult bennem valami, az a végén volt, és akkor már ráncba szedte egy kicsit magát a könyv. Az adósság áthárítása már túlment egy bizonyos határon (bár eddig is, amiket csinált az "anya"), aztán, hogy megszerezze a pénzt, Josie el akarta adni magát. Szörnyű volt olvasni, együtt remegtem Josie-val, és kapott el a hányinger, mikor olvastam, ahogyan táncoltak, ahogyan megérintette... Ez mentette meg a könyvet igazából, ezért kap négy csillagot. Mert bár elborzasztott, de sikerült megragadnia az érzelmeimet. Egyébként túlságosan összecsapott könyv ez szerintem, egy picit csalódott is vagyok, amiért az Árnyalatnyi remény annyira tetszett, ez meg kevésbé...

Értékelés: 5/4

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: - 

Árnyalatnyi remény - kritika

Fülszöveg

Eltűnődtek-e valaha is, mennyit ér egy emberi élet? Aznap reggel az öcsémé egy zsebórát ért.

1941-ben a tizenöt éves Lina képzőművészeti iskolába, az első randevúra és a közeledő nyárra készül. De egy éjszaka a szovjet titkosrendőrség erőszakkal behatol az otthonukba, és elhurcolják anyjával, öccsével együtt. Szibériába deportálják őket. Lina apja a családtól elszakítva él át hasonló borzalmakat, majd egy munkatáborban halálra ítélik. Minden elveszett. Linának eközben fogalma sincs arról, miért történnek velük ezek a szörnyűségek. A lány félelmet nem ismerve küzd az életéért, mindent kockára tesz, hogy rajzaival, alkotásaival üzenni tudjon. Reméli, hogy művei eljutnak az édesapjához a börtönbe, és tudatják vele, hogy a családja életben van. Lina és családja hosszú, szívszaggató utat tesz meg, és csak a hihetetlen erő, szeretet és reménykedés segít nekik a keserves napok túlélésében. De vajon elég-e a szeretet, hogy életben tartsa őket?

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Ezt a könyvet már nagyon régen kinéztem magamnak, először csak a borítója miatt. Csodálatos, az egyik legszebb borító, amit eddig láttam, nagyon találó, kapcsolódik a történethez, a címre is utal, és szimbolizálja a remény sarjadását a hótakaró alól. Tényleg nincsenek rá jó szavaim, de ha valaki ránéz, szerintem érti, hogy mire gondolok. Mivel elég sokszor bedőlök a borító szépségének, ezért sokáig nem mertem megvenni, pedig még a fülszöveg is eléggé ígéretesnek tűnt. Hát bánom, hogy ilyen sokáig halogattam ezt a könyvet, mert a kedvencem lett.

Kicsit zavarban vagyok, mikor ilyen könyvekről kell írnom, nem tudom ugyanúgy használni a szavakat, mint egy átlagos, romantikus YA történet esetében. Ez pedig azért van, mert az ilyesfajta könyvek, mint ez, komoly témával foglalkoznak, rettenetes, ugyanakkor nagyon is valós és hihető dolgok történnek benne, amitől az egész életszagú lesz. Az pedig még pláne, hogy "tetszik" a könyv, mikor konkrétan emberek szenvednek, halnak meg benne, családok szakadnak szét. Ezért nem is érzem helyénvalónak, hogy ilyen szavakat használjak ezzel a könyvvel kapcsolatban, pedig tényleg úgy érzem, hogy nem tudok kifogással élni ellene.

Nem sok könyvet olvastam a deportálásokról, és a II. világháborúról, de az a kevés, amiket már igen, azok mindig is felejthetetlen élményhez juttattak engem. Az írók valahogy érzik, hogy milyen komoly témát veséznek ki, milyen brutális, de realista dolgok történnek majd a szereplőkkel, és valahogyan felnőnek ahhoz, hogy ilyenről írjanak. Mert attól, hogy ez a könyv inkább fiataloknak íródott, nincsenek benne olyan klisék és idegesítő dolgok, persze ezt adja a téma is, erről nem lehet komolytalanul írni. Ezért nem okozott nekem még csalódást ilyen könyv, de ez ebben a témában is egyedi. Mert rengeteg könyv jelent már meg a zsidók deportálásáról, de az én kezembe még nem akadt olyan könyv (lehet ez az én hibám?), ami ugyanúgy a II. világháború idején játszódik, és mégsem a zsidókról vagy a németekről szól. Ezért is volt eléggé "meglepő", hogy oroszok távolítottak el litvánokat, mert valljuk be, ezekről a balti államokról koránt sem írnak annyit, mint másokról. Amit egyébként a könyvben is megjegyeztek, hogy ilyen történeteket ritkán mesélnek csak el, és Ruta Sepetys most megragadta az alkalmat - maga is litván menekültek gyermeke - és milyen jól tette. Mert a könyv nyersnek nyers, és igen, sokszor összerezzentem, mikor arról olvastam, hogy milyen betegségekkel kellett szembenézniük, a kevés étel, a gödör ásása, hogy kitépték a férfi fogait, mert elcsent egy répát, vagy hogy baglyot ettek. Olyan sok szörnyű dolgot tettek velük, csak azért, mert orosz-ellenesnek gondolták őket (és igen, tanultunk erről a suliban, hogy tényleg voltak ilyen koholt vádak, de erről mégsem beszélgettünk annyit, mint a zsidókról. Pedig a litvánok, lettek, észtek és finnek is szenvedtek, és még megannyi nép a világháborúk alatt).

Elborzasztott, hogy nem kímélték a gyerekeket sem, ugyanakkor lenyűgözött, hogy olyan kitartóak voltak. Ebbe a szörnyű világba, amibe kerültek, még tudtak olyan dolgokról beszélni, mint karácsony, vagy szülinap, ezzel valahogy azt éreztem, hogy megőrizték az emberségüket a velük embertelenül bánó oroszokkal szemben. Azért azt még is megkönnyebbülés volt látni, hogy azért volt olyan is, aki a végén egy kicsit jó vágányra terelődött. Gondolok itt Kreckij-re.

Furcsán éreztem magam, mikor feltűnt Andrius, én pedig azt kívántam, hogy találjanak egymásra Linával. Mert bűnösnek éreztem magam, amiért ilyenekre vágyok, ilyen borzalmak közepette, de szerencsére ez megszűnt, mikor először csókolták meg egymást. Nagyon szerettem Andriust, mert ő volt a józan ész, a kora ellenére különösen intelligens fiú. Nagyon örültem, hogy a végén megtalálták egymást Linával.

Talán kifogásolhatnám Lina viselkedését, voltak néha mondatai, amikor csak néztem. De azt hiszem, ez kellett hozzá, hogy ebben is kicsit különc legyen a könyv. Hiszen olvastam már olyat, hogy a lány mennyire talpraesett volt, és azért élte túl, mint például Liesel A könyvtolvajban, ez viszont most teljesen más volt. Persze Lina is jó főhősnő volt, mert ő is túlélt rengeteg megpróbáltatást, amit nem gondolt volna róla az olvasó, mert olyan kis törékeny lánynak tűnt. De megmutatkozott, hogy mennyire értelmes és okos igazából. Nagyon tetszett, hogy ilyen körülmények között is képes volt rá, hogy rajzoljon, azt csinálja, amit mindig is szeretett. Voltak naiv gondolatai, viszont a korára ezt nem róhatom fel, mert a másik oldalon Jonas nem tűnt úgy, mintha tizenegy éves lenne. Többnek tűnt, de lehetséges, hogy csak Andrius hatása miatt. Én nagyon kedveltem az összes fontosabb szereplőt (kivéve az NKVD tagjait), még azokat is, akik kicsit idegesítőbbek voltak, viszont azt hiszem a helyzetükből adódóan ez érthető. Tényleg azt mondom, hogy kellett ez a könnyedség Lina karakterébe, hogy felülkerekedjen a történteken.

Az egyetlen hibája a könyvnek, hogy túlságosan rövid volt. Nem a fejezetekre érzem, bár azok is, de valahogy el lett találva a hosszuk, hogy elég feszültséget keltsenek. De önmagában a könyv nagyon rövidke volt, amit sajnálok, mert szívesen olvastam volna tovább. Na nem a szenvedésüket, hanem hogy hogyan találnak vissza Litvániába. Viszont a levél a végén az kárpótolt érte, mert összeházasodott Lina és Andrius, aminek nagyon örültem. Jó belegondolni, hogy sikerült ilyen körülmények között egymásra találniuk. Ettől függetlenül úgy érzem, hogy a végét nagyon elkapkodta az írónő, de ez legyen a legnagyobb hibája. Egyébként tökéletes volt, ittam minden sorát, még ha ilyen borzalmakról is kellett olvasnom. Mert ösztönöz a könyv, hogy mindig ott van az a bizonyos árnyalatnyi remény.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Andrius

A hercegnő - kritika

Fülszöveg

Tessa Graynek boldognak kellene lennie – hiszen minden menyasszony boldog, nem? Csakhogy miközben az esküvőjére készül, egyre több árny vetül a londoni Intézet árnyvadászaira. Új démon bukkan fel, akit vér és titkok fűznek Mortmainhez; ahhoz a férfihoz, aki könyörtelen automatonjai, a pokoli szerkezetek segítségével az árnyvadászok elpusztítására törekszik. Mortmainnek már csak egyetlen dologra van szüksége, hogy megvalósítsa a tervét. Tessára. 

Charlotte Branwell, az Intézet vezetője elkeseredetten igyekszik felkutatni Mortmaint, mielőtt a férfi lecsap. Jem és Will, a két Tessa szívéért versengő fiú mindent megtenne, hogy megmentsék a lányt. Mert bár Jem eljegyezte a lányt, Will még mindig szerelmes belé. 

Egy haldokló árnyvadász utolsó szavai elvezethetik Tessát és a barátait Mortmainhez, de a kis csapat egyedül nem veheti fel a harcot, a nagy hatalmú konzul pedig kételkedik a veszély valódiságában. A szövetségeseik által cserben hagyott árnyvadászok csapdában találják magukat, amikor Mortmain ráteszi a kezét a Jemet életben tartó orvosságra. Miközben legjobb barátja a halál kapujában van, Willnek mindent kockára kell tennie, hogy megmentse a lányt, akit mind a ketten szeretnek. 

Hogy időt nyerjenek Will számára, Magnus Bane, a boszorkánymester és Henry Branwell megalkotnak egy eszközt, ami segíthet Mortmain legyőzésében. Miközben a többiek Tessa és az árnyvadászok jövőjének megmentésén munkálkodnak, a lány ráébred, hogy valódi természete példátlan hatalmat biztosít neki, így valójában egyedül ő húzhatja ki saját magát a csávából. De mit tehet egy magányos lány egy hadsereg ellen, még ha angyalok erejét is állíthatja csatasorba?

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Nem is tudom, hogy mit írjak erről a könyvről. Legszívesebben a falhoz vágnám meg nem is. Második olvasásra sokkal jobban tetszett a Pokoli szerkezetek trilógia, bár a befejezéssel nem igazán vagyok megelégedve. Egyszerűen zavart, hogy muszáj volt minden szereplőnek megtalálnia a boldogságot, mindegyiknek kell egy pár, Sophie-nak fel kell emelkednie, Gabriel és Cecily egymásra találnak. Még utóbbi zavart a legkevésbé, mert Gabriel-t kifejezetten kedveltem a szúrós megjegyzéseivel, és valahogy sejtettem, hogy az ő ágából lesz majd Alec, mert annyira süt róluk, hogy mindketten Lightwood-ok (Lightvödör, hogy Willt idézzem).

Az elején az a kukacos-gyilkolós jelenet egy kicsit Kafka - Az átváltozás című művére hajazott, egyszerre volt abszurd olvasni, viszont végre volt valami akció is, mert az előző kötetben ezt nagyon hiányoltam. Ezen kívül még mi volt? Több, mint 500 oldal szenvedés, nyáltenger, Clare pedig egyfolytában önmagát ismételte. Oké, mindenki tisztában van vele, hogy Jem beteg, mindenki tudja, hogy mennyire fontos egymásnak Will és Jem, de könyörgöm, mért kell ezt 500 oldalon keresztül húzni? Nem sok értelme volt. Lehet, hogy én vagyok kőszívű, de egy pillanatig nem hatott meg a könyv, csak azt éreztem, hogy nyírjátok már ki, mert már mindenki azelőtt siratja, hogy végleg távozott volna közülük. Egyébként a megoldása sem tetszett, valahogy annyira anti-Jem momentum volt, vagy nem tudom hogyan fogalmazzak. Jem nekem mindig olyan embernek tűnt, aki a háttérben marad, onnan figyeli az eseményeket, de tisztán látja a dolgokat. Ezzel szemben most mintha kifordult volna magából a karakter! Én azt hittem, hogy Jem vállalja majd a halált, hiszen biztos volt benne, hogy nagyon hamar eljön érte a drog miatt, és arra számítottam, hogy árnyvadászhoz méltó lesz, ehelyett elszökött a halál elől. És egyáltalán nem érzem logikus lépésnek, mert egyszerűen nem illik Jemhez, hogy ő ezt az utat válassza. Sokkal, de sokkal jobban "örültem volna", ha tényleg meghal, mert akkor legalább nem feleslegesen temették volna már az első könyvtől kezdve.

Az pedig még inkább megdöbbentő, hogy Jem semmit, de abszolúte semmit nem vett észre Will Tessa iránti szerelméből. Nekem Jem mindig annyira bölcsnek tűnt, aki átlát az ilyen dolgokon, és tényleg mindenkinek egyértelmű volt, csak neki nem. Ami pedig a legjobban zavar a könyvben, az szorosan kapcsolódik ehhez, a szerelmi szál. Nekem az első könyvben annyira tökéletes pár volt Tessa és Will, mégis mi a francért kellett belekeverni Jemet is? Amikor arról olvastam, hogy Will hogyan csókolja Tessát, szabályosan izzottak a lapok, de mikor Jem... inkább mintha eláztatták volna őket. Nem működött egyszerűen! Jem Tessa mellett inkább csak egy barát, egy nagyon jó barát, akik között mély kapcsolat van, de nem megy át szerelembe. Minek kellett erőltetni a szerelmi háromszöget, mikor alapból volt elég baj (Will "átka") Tessa és Will között? Azt pedig egyszerűen nem tudom megemészteni, és valamiért ezen pörgött az agyam késő este is, hogy rendben van, Will és Tessa összeházasodtak, de a prológusban az micsoda Jem és Tessa között? Miéééééért? Azt pedig mért fogadja el mindkét fiú, hogy a szerelmük mást is szeret? Szerintem a való életben nem repesnének az ilyenért. Lehet furcsa lesz, amit írok, de mikor én befejezek egy könyvet, hiába játszódik az a múltban, mindig úgy érzem, hogy rendben, én ezt most befejeztem, de a szereplők tovább élik az életüket, nem áll meg a történet. Viszont itt meg miért kellett beleírni, hogy Will megöregszik és meghal? Annyira nem tudom feldolgozni. Nekem Will maga a fiatalság, a lázadás egy személyben, ne akarjuk már tönkretenni ezt a pillanatot azzal, hogy írunk egy prológust, csak hogy említést tegyünk a rengeteg gyerekről... 

Nem is tudom, hogy mennyire értékeljem ezt a könyvet. Nem adhatok rá öt pontot, mert ha megnézem, kik kaptak tőlem ötöt pontot, messze van tőlük. De lepontozni sem akarom, mert annyira meg nem volt rossz, szerintem csak a Will iránti rajongásom miatt sértett meg annyira a könyv. Nem tetszett a sok giccses mondat, a sok monológ a barátságról és a szerelemről, mert nem szépek voltak, hanem erőltetettek, megjátszottak. Tessa meg mintha elveszítette volna a jelentőségét a lapok között, mintha nem is lett volna már a végére igazi főszereplő. Amit nem bántam, mert nem igaz, hogy egyszer sem tudta volna Will-nek mondani, hogy előbb szerette! Én ezt a halálos szerelmet Jem iránt nem tudtam elhinni neki.

Értékelés: pont nélkül

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Will, Gabriel

Álmok bandája - kritika

Fülszöveg

Cetta és fia, Christmas Olaszországból menekült az erőszak és a viszontagságok elől Amerikába, a remények országába. A nő egyetlen vágya, hogy a kisfia igazi amerikai legyen: szabad azért, hogy boldog lehessen, de mindenekelőtt szabad azért, hogy önmaga lehessen.

Ám a huszadik század eleji New York külvárosaiban „amerikainak lenni” egyben azt is jelenti, hogy konfrontálódni kell a világ minden szegletéből érkező emigránsok közösségével, amelyben a törvényeket a gengszterek és az embereik diktálják. Ebben a helyzetben nem könnyű élni és az álmokért küzdeni, hacsak nincs az embernek különleges tehetsége. Christmas bizton számíthat a rendkívül élénk fantáziájára és arra a képességére, hogy amit mesél, azt hihetővé is tegye olyan történetekkel, amelyek álmodozásba ringatnak mindenkit, aki csak hallgatja. Így születik meg a Diamond Dogs képzeletbeli bandája, amely mindössze két kisfiúból áll, mégis képes egész New York urává válni, sőt az első független rádiócsatorna segítségével a város minden lakásába eljutni.

Az Álmok bandája Christmas és Cetta története, és minden emberé, akinek az élete az övékbe fonódik a huszadik század elejétől 1929-ig, Olaszországtól az őrült húszas évek New Yorkján át Kaliforniáig és a születőben lévő hollywoodi filmiparig. Kitűnő példája annak, hogyan lehet tiszta szívet megőrizve ésszel feljutni a ranglétra legaljáról akár a legtetejére, hogy érdemes kitartani az álmaink mellett, mert megvalósulhatnak, ha harcolunk értük.

Luca Di Fulvio egy igazi nagyregénnyel ajándékoz meg bennünket, amely mesél a rádió, a mozi, a Broadway, a reklámok, a felhőkarcolók, az autók – de mindenekelőtt egy nagy szerelem, Ruth és Christmas szerelmének – születéséről, és egy álom erejéről, amely talán még a valóság felett is győzedelmeskedhet.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Bár az író előbb írta meg ezt a regényt, én később olvastam, mint A lány, aki megérintette az eget kötetet. Sok hasonlóság van benne, kezdve a környezettel és a társadalmi helyzettel, amivel a szereplőknek meg kell birkózniuk, de ott van még a főgonosz is, aki elkövetett egy tettet, de később majd vissza fog térni. Nem zavartak a hasonlóságok, mert nem voltak annyira jelentősek, tehát ettől függetlenül a könyv nagyon is megállja a helyét, csak egy "baj" van vele, iszonyatosan realista és naturalisztikus. Ami nem feltétlenül hiba egy regénynél, de én sokszor úgy éreztem, hogy meg kell állnom és kicsit félre kell raknom. Ezért volt az, hogy rám nem jellemző módon, nagyon lassan jutottam el a végére, majdnem egy hónapig tartott (igaz közben olvastam mást is).

Alapvetően imádom a húszas éveket, köszönhetően Fitzgerald-nak, ez a könyv viszont nem a csillogást és a pompát mutatta be, hanem New York olyan oldalát, amit nem szívesen ismernék meg személyesen. Mert nagyon kegyetlen, ugyanakkor elképzelhető, hogy valóban megtörténnek ilyen dolgok, sőt, még durvábbak is. Elborzasztott a könyv, mikor Bill megerőszakolta Ruth-t, viszont teljesen át tudtam érezni, hogy mi játszódott le a lányban. Nem akarok személyeskedni, nem ide tartozik, de van valami, ami miatt megértem Ruth-t, ugyanakkor mégsem kedveltem őt, mint főhősnőt. Persze az érthető, hogy mennyire nagy mértékben befolyásolta az életét ez az incidens, érthető, hogy fél a férfiaktól, nem is erre gondolok, mikor azt mondom, hogy nem kedvelem. Nyilván a személyisége ez miatt indult egy olyan irányba, amibe nem kellett volna, de azok után is, hogy ő úgy érezte, hogy magára talált, és most őszinte magával, mert már nem fél... erre értem, hogy ezekben a pillanatokban sem szerettem őt, kifejezetten ellenszenves volt sokszor, pedig tudom, hogy amin átment olyan fiatalon, az mekkora nyomot hagyott rajta.

Ezért is volt nagyon szép, ahogyan Christmas megpróbálta őt "megmenti" ebből az életből. Én is vágyok egy Christmas-re, egy fiúra, akitől nem kell félni, aki annak ellenére, hogy milyen világban nőtt fel, nem vált annak részesévé. Hogy is fogalmazzak... megőrizte az ártatlanságát, hiába volt köze a maffiához, meg efféle alvilági ügyletekhez, valahogy ő mégsem illett bele. A szerelem nem volt olyan hangsúlyos ebben a kötetben, talán ezért is van, hogy Ruth részéről nemigazán hittem el. Christmas az egyértelmű volt, de nekem a lány érzelmei nem jöttek át. Talán ezért gondolom azt, hogy egy másik lány sokkal jobban illett volna hozzá, sőt, a végéig azt hittem, hogy ez egy keserédes, beteljesületlen szerelem lesz, hát ez nem jött be, viszont legalább nem is volt romantikus, nyálas összeborulás a végén. Ez piros pont.

A történet első része kissé vontatott volt, nehezen olvastam, pedig abban nem volt annyi kiakasztó dolog, mint a másodikban. Ha én ezt tudtam volna... oké, akkor is elolvastam volna a könyvet, de nagyon sokszor éreztem úgy, hogy felfordul a gyomrom attól, amit olvasok. Mindenki, aki olvasta már, tudhatja mire gondolok, igen, Bill jeleneteire. Egyszerűen hányingerkeltő volt, amit ő csinált, mert bár a szerző másik könyvében is volt főgonosz, de közel sem volt ennyire kegyetlen. Egy bizonyos szintig annak érthető a haragja, de Bill... meglátom ezt a nevet, és mostantól minden Billt utálni fogok, de tényleg. Nem is a pornóipar bemutatása volt sok, hanem az erőszak, és hogy vannak olyan emberek, akik élvezik, ha azt látják, hogy másokat bántalmaznak. Tényleg nagyon velős a könyv, nehezen emészthető, ezért én csak annak ajánlom, aki nem túl rózsaszínlelkű, mert azt kiakasztaná.

Amit viszont imádtam, az az, ahogyan Christmas eljutott a csúcsra. A rádiók világa, a színház, az írás... mind-mind olyan dolgok voltak, amik kiszínezték a történetet. Adtak mellékszereplőket a könyvnek, akiket lehetett szeretni és nem szeretni, de mindenképpen volt ettől a könyvnek egy nagyon különleges része, amit tényleg szerettem olvasni. Azt mondom, ha Bill esetleg kimarad, még nem is egészében, de legalább az erőszakos jelenetek, Ruth egy kicsit szerethetőbb, akkor tökéletes könyv. De nekem Mercurio és Giuditta szerelme sokkal jobban tetszett, hihetőbb volt, ráadásul a lány is kedvelhetőbb. Tudom, hogy Christmas és Ruth szerelme teljesen más, nekik meg kellett birkózniuk azzal, hogy Ruth-t bántalmazás érte, de ezt sokkal jobban is megírhatta volna. Ettől függetlenül öt pontos, mert nagyon jó könyv, de a szerző másik regénye mégis jobban tetszett.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/3

Kedvenc szereplő: Christmas

A könyvtolvaj - kritika

Fülszöveg

EGY APRÓ KIS TÉNY: MEG FOGTOK HALNI

1939. A náci Németország. Az ország visszafojtja lélegzetét. A halálnak sohasem volt még ennyi dolga.

Liesel, egy kilencéves kislány a nevelőszüleivel él a Himmel utcában. A szüleit koncentrációs táborba vitték. Liesel könyveket lop. Ez az ő története meg a Himmel utca többi lakójáé, amikor a bombák hullani kezdenek.

FONTOS INFORMÁCIÓK 

ez a kis történet 

egy lányról 

egy harmonikásról 

néhány fanatikus németről 

egy zsidó bokszolóról 

és egészen sok lopásról szól.

MÉG VALAMI, AMIT TUDNOTOK KELL 

A HALÁL HÁROMSZOR FOGJA 

MEGLÁTOGATNI A KÖNYVTOLVAJT.

Véleményen: vigyázat, spoileres!

Nem fogok tudni sokat írni erről a regényről, mert ha valami tetszik, arról sose tudok annyira sokat beszélni, bár szerintem eléggé érdekes dolog ez. Pár hónapja láttam a készülő film előzetesét, amikor is úgy döntöttem, hogy nekem ezt muszáj elolvasnom. Csak most jutottam el odáig, hogy ezt megtehessem, mert amiket nagyon olvasni szeretnék, azokat mindig halogatom, hogy minél később kelljen megválnom a történettől. Nagyon hamar a végére értem, egyrészt azért, mert olvastatta magát, az író stílusa nagyon könnyed, másrészt meg tudni akartam, hogy mi lesz a vége. Mert volt egy olyan vitathatatlan érdeme a szerzőnek, hogy elszórt pár információt, vagy egy mondatban közölte, hogy ez meg ez meg fog halni, de addig van még két hónap (most csak mondok egy példát, pontosan nem emlékszem, hogy hogy volt) és akkor addig menjünk még vissza a fő történetszálhoz. Én meg közben annyira ideges lettem, mert tudtam, hogy meg fog halni a szereplő, a kérdés csak az, hogy mikor. És bár volt, akinél megmondta, hogy majd el kell búcsúznunk tőle, mégis nagyon fájt a könyv vége. De erről később.

Az elbeszélés módja nagyon tetszett, főleg az, hogy konkrétan a Halál szemszögéből olvastam a regényt. Ez adott egy egyedi ízt a történetnek, még sosem találkoztam ilyennel. A Halál humora fantasztikus, és szeretném azt hinni, hogy ha valóban szokott így magával morfondírozni, akkor tényleg ilyen jó fej. Az is nagyon tetszett, hogy bár nem voltak nagyon tájleírások, sőt egyáltalán alig kaptam információt róla, hogy mi hogyan néz ki (amiért általában haragudni szoktam), mégis el tudtam erről feledkezni, mert volt, hogy az író beleírt olyan egyszerűnek tűnő mondatokat, amik nyílvesszőként fúródtak a szívembe.

Liesel egy nagyon aranyos lány, aki már a kezdetektől fogva belopta magát a szívembe, bár voltak dolgai, amikor kicsit fejbe tudtam volna billenteni, de hát kinek nincsenek? A könyv és az olvasás iránti szeretet is érdekes módon jelent meg (hiszen ellopta a könyveket), mégis nagyon tetszett, amiért ilyen jelentős volt a könyvben, hogy mennyire jó az olvasás, és hogy sokszor segíteni is tud (gondolok itt arra, mikor a pincében Liesel felolvasott az ijedt embereknek). Azt hittem, hogy Max kicsit hangsúlyosabb lesz a történetben, vagyis elszerepelgetett ő, a családnak is nagyon fontos volt, én viszont teljesen közömbös maradtam iránta, ami nem feltétlenül baj, hiszen legalább nem idegesített. A Liesel-nek szánt ajándéka azért nagyon tetszett. A családból nagy meglepetést nem okozok, amiért a Papát kedveltem nagyon, Rosát nem, mert ugyan látom benne a szeretetet és a törődést, de valahogyan úgy egészében nekem egyáltalán nem volt megnyerő az ő karaktere. Viszont akivel teljesen a szerelem... az Rudy. Annyira szerettem őt, hogy olyan aranyos kis fiúgyerek, aki teljesen odavan a lányért, csókot akar tőle, és tényleg olyan gyerekesen aranyos dolgon kezeli ezt a szerelem dolgot. Nagyon is valóságos volt, mert el tudtam képzelni, hogy ők ketten valamikor tényleg így viszonyultak egymáshoz. Azt sajnáltam nagyon, és azért is tört össze a szívem, mert Rudy úgy halt meg, hogy soha nem kapta meg a lánytól a csókot, és nem tudta, hogy Liesel is szereti őt... Ez nekem nagyon fájt a végén, de nem haragszom, amiért meghalt, mert így nem veszítette el a hitelét a könyv.

Nagyon érdekes volt olyan németek szemszögéből olvasni a második világháború időszakában, akik attól függetlenül, hogy németek, nem támogatják Hitler eszméit, és hogy a Papának is miket kellett elszenvednie, csak mert nem támogatta a Führer elveit. Számtalanszor olvashattunk már ilyen regényt, olyat is, hogy egy zsidót rejtegetnek, de az egész könyvben volt egy olyan plusz, ami túllendítette ezeken a kliséken, és ettől lett különleges, ettől lett az egyik kedvenc könyvem. Meg azért is, mert elérte, hogy sírjak rajta, ami nem sok regénynél fordult elő. A kedvenc jelenetem pedig az volt, mikor Rudy belement a vízbe Liesel könyvéért, és bármennyire is szomorú, az is nagyon szép volt mikor Liesel megcsókolta a halott Rudy ajkait. Gyönyörű az egész könyv, na.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kedven szereplő: Rudy, Liesel

Gyilkos kegyelem - kritika

Fülszöveg

A késő tizenötödik században Mortain, a halál istene, kiválasztja a fiatal Ismae-t, hogy legyen a szolgálója és orgyilkosa. Egy távoli szigeten álló kolostorban a többi hozzá hasonló lánnyal együtt megtanulja a ravasz hadviselés és nőies művészetek minden fortélyát, így semmi nem akadályozhatja abban, hogy teljesítse küldetését, és végrehajtsa a halál istenének parancsait. 

A kolostor a válsággal küzdő bretagne-i udvarba rendeli a lányt, ahol a gyanakvó nemes, Gavriel Duval szeretőjének szerepét kell eljátszania. Ismae-nek itt meg kell tapasztalnia, hogy nincs felkészülve nemcsak az intrikák és árulások játszmáira, hanem a szívét fenyegető új érzelmekre sem. Képes lesz elhárítani a hercegségre leselkedő veszélyt? Fel tudja deríteni az árulónak hitt Duval valódi szándékait? Mert hogyan tölthetné ki a Halál bosszúját egy olyan emberen, aki – bármennyire küzdött ellene – meghódította a szívét? 

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Elkezdtem nézni nem is olyan rég egy kosztümös drámát a CW-tól, hát nem mondanám, hogy kiemelkedő alkotás, mindenesetre meghozta a kedvet, hogy elolvassam ezt a könyvet, ami a tizenötödik században játszódik. Alapvetően mindig egy kicsit tartok az ilyen történetektől, mert mindig csak a bál, a harc és a szerelem triumvirátusa jelenik meg benne. Persze ebben is megtalálhatóak voltak ezek az elemek, valahogyan mégis elvarázsolt. Az alapötlet nagyon tetszett, bár kicsit felvontam a szemöldökömet rajta, hogy mégis hogyan képes a Halál teherbe ejteni egy nőt. Erre még mindig nem kaptam választ, csak annyit tudtam meg, hogy képes alakot felölteni a halandó világban, de ez édeskevés, és erről többet is szeretnék tudni. Mármint úgy egészében mi értelme van annak, hogy a Halálnak CSAK lánygyermekei születnek, akik aztán neki szentelik az életüket.

A főhős nagyon könnyen belopta magát a szívembe, már csak azért is, mert talpraesett volt, határozott, nem félt szembeszállni a férfiakkal, ami azért kifejezetten nem volt még divat ebben az időszakban. Nagyon irigyeltem is őt a határozottságért, a szerelem szálnál viszont kicsit több lágyságot vártam volna el tőle, elvégre mégiscsak egy lány, még akkor is, ha közben egy gyilkos.

A jelek annyira nem tetszettek, főként azért nem, mert a Halálnak mi köze van ahhoz, hogy kik árulják el a hercegnőt? Nem szeretem, mikor a szereplők feladata ennyire meg van könnyítve, hiszen egyértelmű, hogyha nem lettek volna ezek a jelek, Ismae-nek biztosan nem sikerült volna teljesítenie a feladatát. Legalábbis még a kezdetekben, hiszen a "főgonoszt" is végül inkább gondolkodással tudták legyőzni. Bár nem mondom, hogy nem volt kiszámítható, mikor Duval arról a személyről beszélt, akinek négy fia meghalt a háborúban, és hogy mennyire jóban volt a herceggel, biztosan nem árulta el, akkor már tudtam, hogy ki a gonosz, mert más könyvben volt már a szereplő gyerekeinek halála az indíték. Ezért kicsit kiszámítható volt, valamint az is, hogy Duval kinek a fia is valójában, nem ért nagy meglepetés. Ez is olyan volt, mint az Angyalsors trilógia esetében, ott sem mondta ki kezdetben az írónő, hogy Clara apja angyal, mégis tudtam, csak később lett kimondva hangosan. Itt is ez történt.

Az viszont kicsit meglepett, hogy a hercegnő olyan fiatal, a pontos életkora csak a kötet végén szerepel, erre nem számítottam. Azt hittem, hogy tizenhat-tizenhét éves, a mondatok is úgy hangzottak, mintha érettebb lány mondta volna ki őket.

Tetszett még, hogy mindkét oldalon voltak áldozatok, hogy Duval életben maradása a végéig kérdéses volt (bár mivel tudtam, hogy ez egy trilógia, gondolhattam volna, hogy úgyis túléli). Egyszerre, fokozatosan kedveltem meg én is Duvalt Ismae-vel együtt, az elején nem éreztem semmit iránta, sőt, nem is kedveltem. Hideg, marcona embernek tartottam, aki legfőképpen elérhetetlen, mert olyan volt, mintha egy kalitkába lenne zárva, és nem akarná, hogy bárki is megérintse komolyabban. Nagyon tetszett ez a hűvös karakter, aki inkább a hazájának él, semmint, hogy nőcskékkel mulasson helyette.

Amit még szerettem, az a vallás felépítése, nagyon tetszett, hogy több istenség, avagy szent létezik, és minden ember mást és mást szolgál. Főleg a szerelem istenének a története lopta be magát a szívembe, örültem neki, hogy nem csak megemlítve voltak, hanem kaptak háttértörténetet is, mintha tényleg léteztek volna. A mitológiára ezért nem is lehetett panasz, talán kicsit a történelmi szál, az uralkodócsaládok voltak elhanyagolva, ám közel sem annyira, mint más YA történetben.

Összességében nagyon kellemes olvasmány volt, nálam abszolút bekerült a kedvenc kategóriába. Várom már, hogy olvashassam tovább Ismae történetét, csak azt kérem, hogy hívják már Gavriel-nek Duval-t. Sokkal szebb a keresztneve. Jó, tudom, hogy miért csak a testvére hívta így, de most, hogy Ismae-vel már közelebb kerültek egymáshoz, ő is igazán nevezhetné így. Ennyi a kérésem a folytatással kapcsolatban. Minden más, csillagos ötös!

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Ismae, Gavriel Duval

Veszedelmes sorscsapás - kritika

Fülszöveg

Végre itt van a New York Times sikerlistás Gyönyörű sorscsapás nagy izgalommal várt folytatása! Lehet-e túlságosan szeretni? Travis Maddox két dolgot őrzött meg az anyja halálos ágyán mondott szavaiból: Nagyon szeress! És még keményebben küzdj! A Veszedelmes sorscsapásban Travis életét könnyűvérű lányok, illegális fogadások és az erőszak teszik ki. De éppen akkor, amikor legyőzhetetlennek érzi magát, Abby Abernathy térdre kényszeríti. Minden éremnek két oldala van: a Gyönyörű sorscsapásban Abby mondta el, hogy látja a szerelmüket. Most elérkezett az idő, hogy Travis szemén át lássuk kettejük kapcsolatát, és újabb részletekre is fény derüljön.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Mindig meglep, hogy hogyan lehet egy jól induló és majdnem jól végződő történetet ennyire elrontani. Sokkal jobban tetszett Travis szemszöge, talán azért is, mert nem volt annyi problémázás, vagy nem voltak annyira kiemelve. Egyébként egészen érdekes dolog ez, hogy mindkettő kötetet nő írta, mégis eltérnek. Mondjuk azt nem tudom, hogy hány pasi fogalmazna úgy, ahogyan Travis tette jópárszor, de szerintem eléggé el lett találva az ő szemszöge. Már csak azért is, mert mikor Abby szemszögét olvastam, minden olyan komplikáktnak, nehéznek tűnt. Legalábbis jobban, mint a fiúéban. Abby sok mindent jobban kiemelt, valamiről többet beszélt, és tényleg érdekes, hogy egy nő mennyire aprólékosabban látja a dolgokat, és mennyire figyel a részletekre is.

Azt nem mondom, hogy teljes a történet Abbyé nélkül. Úgy gondolom, mind a kettőt el kell olvasni ahhoz, hogy az olvasó teljes képet kapjon, mert tökéletes kiegészítik egymást. Voltak olyan jelenetek is - bár nem sok-, ahol Abby nem szerepel, ezek közül a kedvencem az volt, mikor megtudtam, honnan is ered a galamb elnevezés. Emlékszem, hogy a másik könyv kapcsán egyszer olvastam, hogy mennyire bugyuta becenév, nos én nem tartottam annak sose, de ez a magyarázat teljesen meggyőzött arról, hogy nagyon aranyos becenév ez. A prológus is elég jól felvezette a név előtörténetét, bár nem mondom, elég szomorú kezdés volt ez.

Aztán jobban belelendültünk a dolgokba, már ismerősek voltak a történések, és mégis más! Mert Travis szemszögéből valahogy nem tűnt úgy, mintha Abby-t érdekelne a fiú. Teljesen közömbösnek tűnt, holott tudom, hogy nem így volt, hisz olvastam a szemszögét, tudom, hogy miket érzett. Travisről egyértelmű volt mindkettő regényben, hogy odavan a lányért, és nekem kicsit visszafogottabbnak tűnt most. Lehet csak azért, merta a saját hibáit nem emelte ki úgy, mint ahogyan azt Abby tette vele kapcsolatban. Anno azt mondtam, hogy a Gyönyörű sorscsapás a túlzások könyve, ezt a véleményemet most is tartom. Nem hiszem, hogy ilyen a valóságban is történhet, nem hiszem, hogy reális lenne a könyv. Mind a bunyók, mind a szerelem tekintetében, vagy akár gondolhatnék a vegasi kiruccanásra is, a pókerre, meg hogy Travis mennyire ügyesen verekedik. És hogy ez nem rémíti meg Abby-t...

Ha már itt tartunk, azt azért megjegyezném, hogy rettenetes felelőtlenség volt Abby-t elvinni a bunyóira, főleg azok után, hogy az egyiken meg is sérült. Ezek után én nem értettem, hogy Travis mért olyan önző, hogy a következőre is elviszi, holott tudja, hogy mennyire veszélyes ez. Ha annyira szereti, mért nem akarja jobban megóvni? A bátyja pedig a másik, aki jobb, ha elbújik, hiszen férfi létére jobban megijedt, mint egy lány tenné, és rendesen cserben hagyta Abby-t. Ez nem tetszett, egy férfi legyen bátrabb, főleg egy Maddox.

A végét ismét csak túlzásnak éreztem. A Gyönyörű sorscsapásnak a vegasi lagzi miatt, meg azok a dolgok is közrejátszottak abban, amiket az előbb felsoroltam. Itt már nem zavart annyira, bár szerintem elhamarkodott döntés még alig egy év járás után (sőt, egyáltalán nem volt annyi) elvenni valakit, főleg, hogy a gyűrűt is már elég hamar megvette. Mikor is? Az még valahogy ősz végén lehetett, hisz a szakítás előtt történt, ami télen volt. Akkor meg mióta is jártak? Három hónapja? Vagy még annyi se, mert az elején sokszor köröztek csak egymás körül. Plusz a tetkó... számomra ez nem lenne annyira romantikus, mint ahogyan ez be lett állítva, sőt, talán kissé mániákusnak is érezném a pasit. Ilyen rövid idő alatt ilyen mély szerelem szerintem nem alakulhat ki.

Epilógusnak is tökéletes beillett volna az utolsó számozott fejezet, főleg az apa meghatódása, úgy voltam vele, innen már nem mehetünk lejjebb, aztán az epilógus ezt jól tönkre vágta, és bebizonyította, hogy de, mégis van út még lefelé! FBI? Benny halála? Mégis mi a jó istennek kellett ezt beleírni? Az írónő annyira szeretett volna mindenből egy kicsit belerakni a könyvbe, hogy olyan, mintha kicsordulnának ezek a történeteket a könyvből, mintha a regény nem bírná már el. És én sem bírom! Még a gyerekekkel nem lett volna olyan nagy baj, számtalan szerelmes történet így végződik, hogy lesz pár gyerek az epilógusban (pl Harry Potter, bár az nem is szerelmes, vagy a Tökéletes kémia, hát én valamiért ezt sose szerettem), de ez a titkos ügynök, a feleség rájön a levelekből dolog már rendesen túlzás volt, felesleges körítés. Amíg nem olvastam az utolsó mondjuk ötven oldalt, szívesen adtam volna ötöt a könyvnek, mert tetszett, tényleg élveztem (bár a suli miatt lassabban olvastam, mint az előző kötetet), a vége mégis konkrétan megerőszakolta az egész eddigi leírtakat, ami miatt nem adhatok ötöt, mert az a könyv, minden szépsége ellenére, aminek a vége ilyen bosszantó, az nem érdemli meg. Nehéz helyzetben is vagyok, mert ennek ellenére jobban tetszett Travis szemszöge, de akkor se értékelem ötre a vége miatt! Ezt igazán nem kellett volna, kár, hogy így elszúrta. Bár a Gyönyörű Sorscsapás attól kezdve nem tetszett, hogy összejöttek, ez csak Vegas utáni résztől. Ami mindenképpen jobb. De mivel nincsen háromnegyedes értékelés (tulajdonképpen írhatnék, de molyon nincs), ezért marad a négy és fél. Kár, őszintén sajnálom, hogy ez így alakult a végére.

Értékelés: 5/4,5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: -