Csitt, Csitt - kritika

Fülszöveg

EGY SZENT ESKÜ. EGY BUKOTT ANGYAL. EGY TILTOTT SZERELEM. A romantika nem szerepelt Nora Grey tervei között. Az iskolában egy sráchoz sem vonzódott különösebben, akármennyire is próbálta erőltetni legjobb barátnője, Vee. Aztán feltűnt Folt. Simulékony mosolyával és tekintetével, amivel mintha a lány veséjébe látna, Folt legjobb belátása ellenére is vonzza Norát. Azonban néhány rémisztő találkozás után Nora már nem tudja, kiben bízzon. Úgy tűnik, Folt mindenhol ott van, ahol ő is, és többet tud róla, mint a legközelebbi barátai. Nora nem tudja eldönteni, hogy a fiú karjaiba kellene-e omlania vagy inkább menekülni és elrejtőzni előle. És mikor megpróbál válaszokat találni, egy olyan igazságot fedez fel, ami sokkal nyugtalanítóbb, mint amit Folt közelsége okoz. Végül egy ősi csata közepén találja magát, halhatatlanok és bukottak között és mikor arra kerül a sor, hogy ki mellé álljon, a rossz választás Nora életébe kerül.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Karácsonyra megkaptam a sorozat negyedik részét, és mivel ha megveszem egy sorozat legújabb kötetét, mindig elolvasom az előzményét is, hogy friss legyen az élmény. Aztán meglepődve tapasztaltam, hogy erről a könyvről nem írtam még kritikát, pedig most olvastam el negyedszerre a regényt. Úgyhogy most itt az alkalom rá.

Mikor először olvastam, 2011-ben, akkor nagyon beleszerettem a könyvbe, mert minden megvolt benne, amit vártam tőle. Aztán azóta háromszor elolvastam, és kicsit változott a véleményem, már nem adok neki öt pontot, mert nem érdemelne még, ha összehasonlítom az öt pontos könyvekkel. Én nem olvastam az Alkonyatot, csak filmben láttam, mégis voltak jelenetek, amikor kicsit az a történet köszönt vissza. Rögtön egy klisével indul a regény, a főhősnő és a főhős egymás mellé kerülnek biológiaórán. Aztán persze meg lett magyarázva, hogy miért történt, ez kicsit ellensúlyozta a dolgokat, de már unom, hogy nagyon sok történetben ez szerepel, min kiindulópont (például a Tökéletes kémiában is ez van). A történet nagyon gyorsan beindul, semmi előzetes a főszereplőről, rögtön az első jelenet az, mikor találkozik a fiúval. Nem is bántam, hogy nem tudtam meg semmit abból a világból, ami Noráé volt, mikor még Folt nem volt benne.

Vee, a legjobb barátnőm halálra idegesített, viszont láttam az okát, hogy miért is vannak olyan jóban Nora-val, úgyhogy próbált nem zavarni, mikor ő is szerepelt. Mert lehet, hogy idegesítő volt, és a falat tudtam volna tőle kaparni, de azért mégiscsak elgondolkodtató, hogyha kellett, mindig ott volt, mindig Nora rendelkezésére állt, akkor is, ha veszélyesnek tűnt a dolog. Ezt nagyon becsültem benne, annak ellenére is, hogy sokszor túlzásba vitte a lelkesedést.

Ami miatt négy pontot kap a könyv, az a kiszámíthatósága és az egyszerűsége. Mert kicsit közhelyes, ez a "meg akarlak ölni, de aztán beléd szeretek és visszavonom ezt a szándékomat, te meg egy perc alatt elfelejted, hogy az életedre törtem" dolog. Ráadásul ha csak úgy a semmiből felbukkan egy fiú, nem értem, hogy miért kell rögtön azt feltételezni, hogy valami súlyos, titokzatos múltja van, és jobb távol maradni tőle. Hasonló szituáció volt az Elakadó lélegzetben is, ott Emma nem akarta közel engedni magához Evan-t, mert akkor megtudja, hogy bántalmazzák otthon, de egy másik fiúval lelép, akiről viszont egyértelműen sütött, hogy az első gond után otthagyná. Annyira látszik az írói erőltetés, hogy csak azért jön be egy másik fiú a képbe, hogy késleltesse a nagy szerelmet. Ezért pedig nem túlságosan vagyok oda, mert olyan, mintha hülyének nézné az olvasóját ezáltal.

Ami viszont megfogott a könyvben, hogy ne csak panaszkodjak róla, a hangulata. Bár késő tavaszi időpontban játszódott, inkább éreztem ezt ősziesnek, olyan novemberinek, olyan volt, mintha egy köd ereszkedett volna rá az egész könyvre, akárcsak a tanyaházra. Bár maga a fordulat kiszámítható, mégsem lehet rá panaszom, mert jó volt felépítve, és bár a szereplők hisztisek, naivak és sokszor idegesítőek, a cselekmény miatt nem lehet panaszom. Ezért kap négy pontot a könyv (mert bár nagyon szerettem Foltot, mikor először olvastam, azóta jelentősen csappant a rajongásom iránta), a hangulat és a cselekmény igazán kárpótolt Nora hisztijei miatt.

Értékelés: 5/4

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: -

Érintés - kritika

Fülszöveg

Mikor egy idegen fiú száguld le a patak melletti töltésen, és épp a lába előtt ér földet, a tizenhét éves adrenalinfüggő Deznee Cross úgy dönt, kihasználja a lehetőséget, hogy felbosszantsa apját, ezért hazaviszi a titokzatos, jóképű, jégkék szemű srácot. De valami nem stimmel Kale-lel. Dez cipőjét hordja a zuhany alatt, lenyűgözik az olyan tárgyak, mint egy DVD, vagy egy váza, és mintha attól tartana, hogy a lány egy érintésétől elporladna. De egyszer csak megjelenik Dez apja, fegyverrel a kezében, és jóval többet tud Kale-ről, mint kellene. Dez rájön, hogy sokkal több van a fiúban – és az apja „ügyvédi irodája" is más – mint az elsőre látszott. Kale a Denazen részvénytársaság rabja volt – egy szervezeté, amely összegyűjtötte a „különleges" gyerekeket, akiket csak a Hatosnak neveznek, hogy fegyverként használja őket, egy egész életen át. Á, igen, és az érintése? Az halálos. Dez és Kale mindenre elszántan csatlakozik a Hatoshoz, hogy legyőzzék a Denazent, mielőtt azok kapják el őket és Dez apja rájön a legnagyobb titokra. A titokra, melyet Dez egész életében meg akart óvni. A titokra, melyért Kale ölne, hogy megóvja.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Kezdem azt hinni, hogy velem van a baj, mert nekem sose tetszenek azok a könyvek, amikért mások rajonganak. Nem szerettem bele Kale-be, nem kedveltem meg Dez-t sem, sőt, az egyetlen karakter, aki a kedvencemmé vált, az egy önző, képmutató kis seggfej (igen, Alex az. Vicces, nem?). Pedig én nagyon akartam szeretni ezt a könyvet, mert olyan sok jót olvastam róla. Szóval nem úgy álltam hozzá, jaj milyen rossz lesz, hanem hogy tetszeni fog. Nem jött be. Nos, lássuk miért.

Az biztos, hogy nagyon pörgős könyv, az egyik pillanatban még itt voltunk, egyet lapoztam, és már rohantam együtt a szereplőkkel egy másik helyszínre. Ez nagyon tetszett, mert hű volt ahhoz, amit a fülszöveg is megemlített, hogy Dez mennyire imádja az adrenalint. Tulajdonképpen ezt szerettem benne a legjobban. Ehhez képest sokszor okozott nekem csalódást, mint főhősnő, nagyon sokszor kiakadtam a tettein, a gondolkodásán, úgy magán a személyiségén.

Az nem tetszett főként ebben a könyvben, hogy minden olyan romantikusan volt beállítva, holott szerintem egyáltalán nem volt. Dez találkozott hajnali egykor a sötét erdőben egy fiúval, akit előtte még sohasem látott, a fiú pedig elkérte tőle a cipőjét. Én a helyében nem nekiadtam volna a cipőt, hanem elszaladtam volna, vagy fejbe vágom, de barátkozni egy ilyen furcsa ismeretlennel, ráadásul úgy, hogy pár percre rá megtudta, hogy üldözik... nos, az határozottan furcsa és egyáltalán nem felelősségteljes dolog. Még akkor sem, ha Dez egy lázadó tini, aki fel akarja idegesíteni az apját. Ott pedig már végképp kiakadtam, mikor haza is vitte. Lehet én vagyok túlságosan bizalmatlan, de Kale bármit csinálhatott volna vele. De nem. Miért? Mert ő egy helyes, jégkék szemű fiú, aki a főhősnő párja lesz, és akkor muszáj nem baltás gyilkosként feltüntetni (pedig mennyivel reálisabb lenne egy ilyen könyvet írni, dacára, hogy ez egy fantasy). Ráadásul Dez mindent elhitt neki egy pillanat alatt. Nem volt jóban az apjával, tulajdonképpen mind a ketten átnéztek a másikon, de ez akkor sem mentség arra, hogy az éjszaka közepén, egy erdőben megismert furcsa srác minden szavát elhiggye.

Kale-be egyáltalán nem szerettem bele, sőt, sokszor kirázott tőle a hideg. Mert én nem a helyes pasit láttam benne, hanem egy nagyon furcsa alakot, aki mintha burokban nevelkedett volna fel. Persze értem én, hogy a Denazen-ben őt fogva tartották, és rabként kezelték, de ez nem ok arra, hogy ennyire ne legyen tisztában semmivel. A pendrive még hagyján, na de egy váza? Az meg megint csak furcsa, hogy egy vázát nem ismer fel, de "profi" táncos, mert azt megtanulta a tv-ből. Elnézést, de ez nevetséges.

Az egyetlen karakter, akit szerettem, ahogy már említettem, az Alex volt. Magam sem tudom megmondani miért, de mindig az ilyen szemét, cserbenhagyós félig-gonoszok tetszenek a regényekben. Azt viszont hadd mondjam el, hogy Deznee-vel mennyire kölcsönösen bántották egymást. Alex indoka tényleg banális a megcsalásra és a szakításra, de ezek után Dez sem bánt vele kedvesen, mikor ismét összehozta őket a sors. Kezdjük ott, hogy azonnal elvárta, hogy segítsen neki, pedig állítólag ő mennyire haragszik rá. Rendben, ezen túltettem magam, viszont ott volt a másik dolog, ami Kale-lel szemben sem tisztességes. Deznee kétszer is feldobta a labdát Alexnek, elhúzta előtte a mézesmadzagot, hogy aztán végül Alexnek mégse jusson semmi. Arra vagyok kíváncsi, hogy mért nem jutott egyszer sem eszébe, mikor Kale-lel volt, hogy kétszer is kicsit közelebb kerültek egymáshoz Alexszel. 

"Sajnálom! Mérges voltam, te épp kéznél voltál, ráadásul nem voltam benne biztos, hogy..."

A múltban Alex is durván bánt Deznee-vel, de most ő sem volt az a főhős, akit kedvelni tudtam volna. Még ha azt mondják, hogy Alex megérdemelte, rendben van, de Kale viszont nem, és - még ha nem is tud róla -, nem tudom, hogy ezek után Dez hogyan képes a szemébe nézni. Nem jut eszébe, hogy volt olyan éjszaka, mikor Alexet csókolta? Nem tudta, hogy mit érez, ezt aláírom, de ez nem mentség, hogy ilyen módon őrlődjön két fiú között.

A csavarok többnyire kiszámíthatóak voltak, az, hogy csak Dez-t érintheti meg, kissé sablonos (bár kezelheti a képességét, úgyhogy ebből még bármi kisülhet). Egyértelműnek tűnt, hogy Dez apját nem olyan könnyű átverni, mint azt hiszi. De megint mért kellett az egyik szülőt rossznak írni? Bár az anya sem keltett bennem jó benyomást, ahogyan Dez, én sem azt a reakciót vártam tőle, ami a könyvben szerepelt. Arra is számítottam, hogy Dez-nek lesz valami különleges képessége, abból következtetve, hogy az anyáról kiderült, hogy egy Hatos. Talán ez nem tetszett a legjobban a könyvben. Pörögtek az események, Dez megtudott egy csomó új információt, aztán úgy a semmiből közli velünk, olvasókkal, hogy hoppá, ő bizony át tud változtatni dolgokat, ő is egy Hatos. Kérdem én, hogy 150 oldal keresztül mért nem volt erre egyetlen egy utalás sem? Amikor Dez először járt a Denazen-ben, akkor jött szóba először. Olyan volt, mintha az írónő csak a 150. oldalon találta volna ki, hogy Dez-ből is Hatost csinál, aztán nem volt már kedve hozzá, hogy utalásokat rejtsen el hozzá az elején. Nyilvánvalóan nem így történt, de ilyen hatást keltett.

Alexen kívül egy dolog tetszett nagyon, csak nem kapott hangsúlyosabb szerepet. Az pedig, hogy ki igazából a rosszfiú? Kale-t arra használták fel, hogy embereket öljön, de vajon azok az emberek megérdemelték-e? Olyanokat büntettek meg, akik tényleg rászolgáltak? És ha rászolgáltak, ki dönti el, hogy halál legyen a büntetés? Ezek a kérdések olyan érdekes, és kissé kényes témát boncolgatnak, amire az író sem tért ki jobban, pedig örültem volna neki. Az persze elítélendő, hogy így tartsanak fogva embereket, akiknek különleges képességeik vannak, de amire használták őket, az egyöntetűen jó vagy egyöntetűen rossz? Erre a kérdésre nincs igazi válasz, kicsit olyan ez, mint a Death note manga. Ott sem válaszolja meg senki a kérdést, hogy Light jó vagy rossz dolgot cselekszik azzal, hogy megöli azokat, akik maguk is bűnt követtek el. Nem állok egyik oldalon sem, csupán tetszik a gondolat, hogy milyen mélyebb témát is érint a könyv, holott nem merült el benne az író.

Szerettem volna, ha tetszik a könyv, szimpatikusnak tűnt. Sajnálom, hogy végül nem váltotta be a hozzáfűzött reményeimet.

Értékelés: 5/3

Borító: 5/4

Kedvenc szereplő: Alex