1950-et írunk, és miközben New Orleans francia negyedében titkok fortyognak, a tizenhét éves Josie Moraine csendben szövögeti álmait. A helyiek között csak a bordélyban dolgozó prostituált anyjáról ismert Josie többet szeretne kicsikarni az életből, mint amit New Orleans kínálhat. Tervet kovácsol hát, hogy maga mögött hagyhassa a várost, de a negyedben történt rejtélyes haláleset olyan nyomozásba sodorja, ami próbára teszi az anyja, a lelkiismerete és a Conti Street rideg madámja, Willie Woodley iránti hűségét.
Véleményem: vigyázat, spoileres!
Az írónő előző könyve nagyon tetszett, ezért rögtön utána bele is vágtam ebbe (bár mikor megjelent magyarul, akkor még nem figyeltem fel rá, hogy ugyanaz a személy írta mindkettőt). Megint csak azt tudom mondani, hogy túl rövid volt a történet, és alig kaptam ízelítőt valamiből. A hangulattal nem volt baj, nagyon is el tudtam hinni, hogy New Orleans-ban játszódik a történet, ez volt szinte a legerősebb pontja a történetnek. De a többi... mintha kicsit összecsapott lett volna az egész, mintha sokat akart volna az írónő egyszerre. Mert nagyon sok mindenbe kaptam betekintést, de valahogy ezek eltűntek a történet folyamán, és igazából nem is tudom, hogy mi volt a fő konfliktus a történetben. Azt vártam, hogy majd nyomozgatnak, ahogyan én a fülszövegből (tévesen) leszűrtem. Ezért is voltam kicsit szkeptikus a könyvvel, mert azt hittem, hogy krimi lesz, azzal pedig nem állok szoros barátságban. Volt itt minden, egy prostituált anya, akit inkább nem is hívnék anyának, mert egy igazi anya nem viselkedik így. Aztán ott volt a bordélyház is, a gyilkosság, az alvilági ügyletek, a továbbtanulás és közben egy nagyon apró, jellegtelen kis szerelmi háromszög. Egyszóval, túl sok minden volt a történetben, amit háromszáz oldalban nem lehet elintézni. És nem sikerült Sepetys-nek, túlságosan elkapkodta. Ha esetleg egy 500 oldalt elér a könyv, és jobban kibontja a szálakat, amikben egyébként nagyon sok potenciál volt, akkor azt mondom, hogy csillagos ötös a könyv.
Mivel is volt problémám? Hogy kicsit pontosabb legyek. A kezdés az nagyon el lett találva, Josie nem köntörfalaz, ki mondja a nagy, kemény igazságot: az anyja egy prostituált. A téma egyébként ismerős, az Álmok bandájában ugyanez volt, itt viszont az anya egy igazi szörny szerepét kapta. Nem értem, hogy miért nincs egy olyan ifjúsági könyv, vagy mért vannak ilyen elenyésző számban azok a kötetek, amikben normálisak a szülők? Miért? Minden egyes könyvben lehetetlen viselkedést látok, amitől felfordul a gyomrom és azt érzem, hogy az ilyennek mégis minek kellett gyerek? Tényleg nagyon ritkán olvasok olyan könyvet, amiben ne lett volna gonosz a szülő, fejből felidézni most nem is tudok nagyon egyet se.
Rendben, túlléptem azon, hogy az anya, akit nem vagyok hajlandó így hívni, szóval Lousie, mennyire gyomorforgatóan viselkedik. Aztán jött a bordély bemutatása, de nagyon felületesen, mint ahogyan minden szállal bánt az írónő. Willie nagyon kedvelhető karakter lett, ezt elismerem, de az összes többi szereplő, főként a prostituáltak, olyan jellegtelenek, semmilyenek voltak. Nem tudta az olvasó - vagy legalábbis én - kedvelni őket, bár legalább ellenszenv sem alakult ki bennem irántuk. Még Kokszos volt az, akit egy kicsit kedveltem, de a többiek... még magát a főszereplőt se szerettem meg különösen. Nem utálom, félreértés ne essék, mert igenis tisztelem, hogy ki akart törni New Orleans-ból, egyetemre szeretett volna járni, és normális életet akart teremteni magának. Ezek mind rendben vannak, nagyon tisztelendő dolgok, felnézek rá. Viszont mellette meg olyan semmilyen volt, és ezt úgy mindenkiről el tudom mondani. Egyik fiú sem mozgatott meg bennem semmit. Patrick akkor idegesített fel, amikor történt Charlie-val azaz ollós baleset, nem mondom, hogy nem értem meg a viselkedését, de túlzásba esett. Ettől kezdve én már nem tudtam kedvelni őt. A szerelmi háromszög is teljesen értelmetlen volt, de igazából ez is csak azért, mert olyan könnyen megoldódott, ahhoz képest, hogy mi lehetett volna belőle. A másik fél, Jesse sem varázsolt el, valahogy nem tudtam megkedvelni őt, bármilyen menőnek is lett beállítva.
Az volt a baj, hogy mindenen mindenki olyan könnyedén átesett. Meghalt Charlie, három oldalig sírunk miatta, utána viszont semmi. Louise ellopta a megtakarított pénzét. Rendben, dühös, aztán elég gyorsan elmúlik. Patrick megcsókolja, jaj most őt szeretem, de alig kellett lapoznom tovább, már túl is volt rajta Josie. Annyira gyorsan történt minden, holott még bőven lehetett volna részletezni, hogy mi hogyan hatott Josie lelkére.
Az egyetlen rész, amikor megmozdult bennem valami, az a végén volt, és akkor már ráncba szedte egy kicsit magát a könyv. Az adósság áthárítása már túlment egy bizonyos határon (bár eddig is, amiket csinált az "anya"), aztán, hogy megszerezze a pénzt, Josie el akarta adni magát. Szörnyű volt olvasni, együtt remegtem Josie-val, és kapott el a hányinger, mikor olvastam, ahogyan táncoltak, ahogyan megérintette... Ez mentette meg a könyvet igazából, ezért kap négy csillagot. Mert bár elborzasztott, de sikerült megragadnia az érzelmeimet. Egyébként túlságosan összecsapott könyv ez szerintem, egy picit csalódott is vagyok, amiért az Árnyalatnyi remény annyira tetszett, ez meg kevésbé...
Értékelés: 5/4
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése