Álmok bandája - kritika

Fülszöveg

Cetta és fia, Christmas Olaszországból menekült az erőszak és a viszontagságok elől Amerikába, a remények országába. A nő egyetlen vágya, hogy a kisfia igazi amerikai legyen: szabad azért, hogy boldog lehessen, de mindenekelőtt szabad azért, hogy önmaga lehessen.

Ám a huszadik század eleji New York külvárosaiban „amerikainak lenni” egyben azt is jelenti, hogy konfrontálódni kell a világ minden szegletéből érkező emigránsok közösségével, amelyben a törvényeket a gengszterek és az embereik diktálják. Ebben a helyzetben nem könnyű élni és az álmokért küzdeni, hacsak nincs az embernek különleges tehetsége. Christmas bizton számíthat a rendkívül élénk fantáziájára és arra a képességére, hogy amit mesél, azt hihetővé is tegye olyan történetekkel, amelyek álmodozásba ringatnak mindenkit, aki csak hallgatja. Így születik meg a Diamond Dogs képzeletbeli bandája, amely mindössze két kisfiúból áll, mégis képes egész New York urává válni, sőt az első független rádiócsatorna segítségével a város minden lakásába eljutni.

Az Álmok bandája Christmas és Cetta története, és minden emberé, akinek az élete az övékbe fonódik a huszadik század elejétől 1929-ig, Olaszországtól az őrült húszas évek New Yorkján át Kaliforniáig és a születőben lévő hollywoodi filmiparig. Kitűnő példája annak, hogyan lehet tiszta szívet megőrizve ésszel feljutni a ranglétra legaljáról akár a legtetejére, hogy érdemes kitartani az álmaink mellett, mert megvalósulhatnak, ha harcolunk értük.

Luca Di Fulvio egy igazi nagyregénnyel ajándékoz meg bennünket, amely mesél a rádió, a mozi, a Broadway, a reklámok, a felhőkarcolók, az autók – de mindenekelőtt egy nagy szerelem, Ruth és Christmas szerelmének – születéséről, és egy álom erejéről, amely talán még a valóság felett is győzedelmeskedhet.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Bár az író előbb írta meg ezt a regényt, én később olvastam, mint A lány, aki megérintette az eget kötetet. Sok hasonlóság van benne, kezdve a környezettel és a társadalmi helyzettel, amivel a szereplőknek meg kell birkózniuk, de ott van még a főgonosz is, aki elkövetett egy tettet, de később majd vissza fog térni. Nem zavartak a hasonlóságok, mert nem voltak annyira jelentősek, tehát ettől függetlenül a könyv nagyon is megállja a helyét, csak egy "baj" van vele, iszonyatosan realista és naturalisztikus. Ami nem feltétlenül hiba egy regénynél, de én sokszor úgy éreztem, hogy meg kell állnom és kicsit félre kell raknom. Ezért volt az, hogy rám nem jellemző módon, nagyon lassan jutottam el a végére, majdnem egy hónapig tartott (igaz közben olvastam mást is).

Alapvetően imádom a húszas éveket, köszönhetően Fitzgerald-nak, ez a könyv viszont nem a csillogást és a pompát mutatta be, hanem New York olyan oldalát, amit nem szívesen ismernék meg személyesen. Mert nagyon kegyetlen, ugyanakkor elképzelhető, hogy valóban megtörténnek ilyen dolgok, sőt, még durvábbak is. Elborzasztott a könyv, mikor Bill megerőszakolta Ruth-t, viszont teljesen át tudtam érezni, hogy mi játszódott le a lányban. Nem akarok személyeskedni, nem ide tartozik, de van valami, ami miatt megértem Ruth-t, ugyanakkor mégsem kedveltem őt, mint főhősnőt. Persze az érthető, hogy mennyire nagy mértékben befolyásolta az életét ez az incidens, érthető, hogy fél a férfiaktól, nem is erre gondolok, mikor azt mondom, hogy nem kedvelem. Nyilván a személyisége ez miatt indult egy olyan irányba, amibe nem kellett volna, de azok után is, hogy ő úgy érezte, hogy magára talált, és most őszinte magával, mert már nem fél... erre értem, hogy ezekben a pillanatokban sem szerettem őt, kifejezetten ellenszenves volt sokszor, pedig tudom, hogy amin átment olyan fiatalon, az mekkora nyomot hagyott rajta.

Ezért is volt nagyon szép, ahogyan Christmas megpróbálta őt "megmenti" ebből az életből. Én is vágyok egy Christmas-re, egy fiúra, akitől nem kell félni, aki annak ellenére, hogy milyen világban nőtt fel, nem vált annak részesévé. Hogy is fogalmazzak... megőrizte az ártatlanságát, hiába volt köze a maffiához, meg efféle alvilági ügyletekhez, valahogy ő mégsem illett bele. A szerelem nem volt olyan hangsúlyos ebben a kötetben, talán ezért is van, hogy Ruth részéről nemigazán hittem el. Christmas az egyértelmű volt, de nekem a lány érzelmei nem jöttek át. Talán ezért gondolom azt, hogy egy másik lány sokkal jobban illett volna hozzá, sőt, a végéig azt hittem, hogy ez egy keserédes, beteljesületlen szerelem lesz, hát ez nem jött be, viszont legalább nem is volt romantikus, nyálas összeborulás a végén. Ez piros pont.

A történet első része kissé vontatott volt, nehezen olvastam, pedig abban nem volt annyi kiakasztó dolog, mint a másodikban. Ha én ezt tudtam volna... oké, akkor is elolvastam volna a könyvet, de nagyon sokszor éreztem úgy, hogy felfordul a gyomrom attól, amit olvasok. Mindenki, aki olvasta már, tudhatja mire gondolok, igen, Bill jeleneteire. Egyszerűen hányingerkeltő volt, amit ő csinált, mert bár a szerző másik könyvében is volt főgonosz, de közel sem volt ennyire kegyetlen. Egy bizonyos szintig annak érthető a haragja, de Bill... meglátom ezt a nevet, és mostantól minden Billt utálni fogok, de tényleg. Nem is a pornóipar bemutatása volt sok, hanem az erőszak, és hogy vannak olyan emberek, akik élvezik, ha azt látják, hogy másokat bántalmaznak. Tényleg nagyon velős a könyv, nehezen emészthető, ezért én csak annak ajánlom, aki nem túl rózsaszínlelkű, mert azt kiakasztaná.

Amit viszont imádtam, az az, ahogyan Christmas eljutott a csúcsra. A rádiók világa, a színház, az írás... mind-mind olyan dolgok voltak, amik kiszínezték a történetet. Adtak mellékszereplőket a könyvnek, akiket lehetett szeretni és nem szeretni, de mindenképpen volt ettől a könyvnek egy nagyon különleges része, amit tényleg szerettem olvasni. Azt mondom, ha Bill esetleg kimarad, még nem is egészében, de legalább az erőszakos jelenetek, Ruth egy kicsit szerethetőbb, akkor tökéletes könyv. De nekem Mercurio és Giuditta szerelme sokkal jobban tetszett, hihetőbb volt, ráadásul a lány is kedvelhetőbb. Tudom, hogy Christmas és Ruth szerelme teljesen más, nekik meg kellett birkózniuk azzal, hogy Ruth-t bántalmazás érte, de ezt sokkal jobban is megírhatta volna. Ettől függetlenül öt pontos, mert nagyon jó könyv, de a szerző másik regénye mégis jobban tetszett.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/3

Kedvenc szereplő: Christmas

A könyvtolvaj - kritika

Fülszöveg

EGY APRÓ KIS TÉNY: MEG FOGTOK HALNI

1939. A náci Németország. Az ország visszafojtja lélegzetét. A halálnak sohasem volt még ennyi dolga.

Liesel, egy kilencéves kislány a nevelőszüleivel él a Himmel utcában. A szüleit koncentrációs táborba vitték. Liesel könyveket lop. Ez az ő története meg a Himmel utca többi lakójáé, amikor a bombák hullani kezdenek.

FONTOS INFORMÁCIÓK 

ez a kis történet 

egy lányról 

egy harmonikásról 

néhány fanatikus németről 

egy zsidó bokszolóról 

és egészen sok lopásról szól.

MÉG VALAMI, AMIT TUDNOTOK KELL 

A HALÁL HÁROMSZOR FOGJA 

MEGLÁTOGATNI A KÖNYVTOLVAJT.

Véleményen: vigyázat, spoileres!

Nem fogok tudni sokat írni erről a regényről, mert ha valami tetszik, arról sose tudok annyira sokat beszélni, bár szerintem eléggé érdekes dolog ez. Pár hónapja láttam a készülő film előzetesét, amikor is úgy döntöttem, hogy nekem ezt muszáj elolvasnom. Csak most jutottam el odáig, hogy ezt megtehessem, mert amiket nagyon olvasni szeretnék, azokat mindig halogatom, hogy minél később kelljen megválnom a történettől. Nagyon hamar a végére értem, egyrészt azért, mert olvastatta magát, az író stílusa nagyon könnyed, másrészt meg tudni akartam, hogy mi lesz a vége. Mert volt egy olyan vitathatatlan érdeme a szerzőnek, hogy elszórt pár információt, vagy egy mondatban közölte, hogy ez meg ez meg fog halni, de addig van még két hónap (most csak mondok egy példát, pontosan nem emlékszem, hogy hogy volt) és akkor addig menjünk még vissza a fő történetszálhoz. Én meg közben annyira ideges lettem, mert tudtam, hogy meg fog halni a szereplő, a kérdés csak az, hogy mikor. És bár volt, akinél megmondta, hogy majd el kell búcsúznunk tőle, mégis nagyon fájt a könyv vége. De erről később.

Az elbeszélés módja nagyon tetszett, főleg az, hogy konkrétan a Halál szemszögéből olvastam a regényt. Ez adott egy egyedi ízt a történetnek, még sosem találkoztam ilyennel. A Halál humora fantasztikus, és szeretném azt hinni, hogy ha valóban szokott így magával morfondírozni, akkor tényleg ilyen jó fej. Az is nagyon tetszett, hogy bár nem voltak nagyon tájleírások, sőt egyáltalán alig kaptam információt róla, hogy mi hogyan néz ki (amiért általában haragudni szoktam), mégis el tudtam erről feledkezni, mert volt, hogy az író beleírt olyan egyszerűnek tűnő mondatokat, amik nyílvesszőként fúródtak a szívembe.

Liesel egy nagyon aranyos lány, aki már a kezdetektől fogva belopta magát a szívembe, bár voltak dolgai, amikor kicsit fejbe tudtam volna billenteni, de hát kinek nincsenek? A könyv és az olvasás iránti szeretet is érdekes módon jelent meg (hiszen ellopta a könyveket), mégis nagyon tetszett, amiért ilyen jelentős volt a könyvben, hogy mennyire jó az olvasás, és hogy sokszor segíteni is tud (gondolok itt arra, mikor a pincében Liesel felolvasott az ijedt embereknek). Azt hittem, hogy Max kicsit hangsúlyosabb lesz a történetben, vagyis elszerepelgetett ő, a családnak is nagyon fontos volt, én viszont teljesen közömbös maradtam iránta, ami nem feltétlenül baj, hiszen legalább nem idegesített. A Liesel-nek szánt ajándéka azért nagyon tetszett. A családból nagy meglepetést nem okozok, amiért a Papát kedveltem nagyon, Rosát nem, mert ugyan látom benne a szeretetet és a törődést, de valahogyan úgy egészében nekem egyáltalán nem volt megnyerő az ő karaktere. Viszont akivel teljesen a szerelem... az Rudy. Annyira szerettem őt, hogy olyan aranyos kis fiúgyerek, aki teljesen odavan a lányért, csókot akar tőle, és tényleg olyan gyerekesen aranyos dolgon kezeli ezt a szerelem dolgot. Nagyon is valóságos volt, mert el tudtam képzelni, hogy ők ketten valamikor tényleg így viszonyultak egymáshoz. Azt sajnáltam nagyon, és azért is tört össze a szívem, mert Rudy úgy halt meg, hogy soha nem kapta meg a lánytól a csókot, és nem tudta, hogy Liesel is szereti őt... Ez nekem nagyon fájt a végén, de nem haragszom, amiért meghalt, mert így nem veszítette el a hitelét a könyv.

Nagyon érdekes volt olyan németek szemszögéből olvasni a második világháború időszakában, akik attól függetlenül, hogy németek, nem támogatják Hitler eszméit, és hogy a Papának is miket kellett elszenvednie, csak mert nem támogatta a Führer elveit. Számtalanszor olvashattunk már ilyen regényt, olyat is, hogy egy zsidót rejtegetnek, de az egész könyvben volt egy olyan plusz, ami túllendítette ezeken a kliséken, és ettől lett különleges, ettől lett az egyik kedvenc könyvem. Meg azért is, mert elérte, hogy sírjak rajta, ami nem sok regénynél fordult elő. A kedvenc jelenetem pedig az volt, mikor Rudy belement a vízbe Liesel könyvéért, és bármennyire is szomorú, az is nagyon szép volt mikor Liesel megcsókolta a halott Rudy ajkait. Gyönyörű az egész könyv, na.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kedven szereplő: Rudy, Liesel

Gyilkos kegyelem - kritika

Fülszöveg

A késő tizenötödik században Mortain, a halál istene, kiválasztja a fiatal Ismae-t, hogy legyen a szolgálója és orgyilkosa. Egy távoli szigeten álló kolostorban a többi hozzá hasonló lánnyal együtt megtanulja a ravasz hadviselés és nőies művészetek minden fortélyát, így semmi nem akadályozhatja abban, hogy teljesítse küldetését, és végrehajtsa a halál istenének parancsait. 

A kolostor a válsággal küzdő bretagne-i udvarba rendeli a lányt, ahol a gyanakvó nemes, Gavriel Duval szeretőjének szerepét kell eljátszania. Ismae-nek itt meg kell tapasztalnia, hogy nincs felkészülve nemcsak az intrikák és árulások játszmáira, hanem a szívét fenyegető új érzelmekre sem. Képes lesz elhárítani a hercegségre leselkedő veszélyt? Fel tudja deríteni az árulónak hitt Duval valódi szándékait? Mert hogyan tölthetné ki a Halál bosszúját egy olyan emberen, aki – bármennyire küzdött ellene – meghódította a szívét? 

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Elkezdtem nézni nem is olyan rég egy kosztümös drámát a CW-tól, hát nem mondanám, hogy kiemelkedő alkotás, mindenesetre meghozta a kedvet, hogy elolvassam ezt a könyvet, ami a tizenötödik században játszódik. Alapvetően mindig egy kicsit tartok az ilyen történetektől, mert mindig csak a bál, a harc és a szerelem triumvirátusa jelenik meg benne. Persze ebben is megtalálhatóak voltak ezek az elemek, valahogyan mégis elvarázsolt. Az alapötlet nagyon tetszett, bár kicsit felvontam a szemöldökömet rajta, hogy mégis hogyan képes a Halál teherbe ejteni egy nőt. Erre még mindig nem kaptam választ, csak annyit tudtam meg, hogy képes alakot felölteni a halandó világban, de ez édeskevés, és erről többet is szeretnék tudni. Mármint úgy egészében mi értelme van annak, hogy a Halálnak CSAK lánygyermekei születnek, akik aztán neki szentelik az életüket.

A főhős nagyon könnyen belopta magát a szívembe, már csak azért is, mert talpraesett volt, határozott, nem félt szembeszállni a férfiakkal, ami azért kifejezetten nem volt még divat ebben az időszakban. Nagyon irigyeltem is őt a határozottságért, a szerelem szálnál viszont kicsit több lágyságot vártam volna el tőle, elvégre mégiscsak egy lány, még akkor is, ha közben egy gyilkos.

A jelek annyira nem tetszettek, főként azért nem, mert a Halálnak mi köze van ahhoz, hogy kik árulják el a hercegnőt? Nem szeretem, mikor a szereplők feladata ennyire meg van könnyítve, hiszen egyértelmű, hogyha nem lettek volna ezek a jelek, Ismae-nek biztosan nem sikerült volna teljesítenie a feladatát. Legalábbis még a kezdetekben, hiszen a "főgonoszt" is végül inkább gondolkodással tudták legyőzni. Bár nem mondom, hogy nem volt kiszámítható, mikor Duval arról a személyről beszélt, akinek négy fia meghalt a háborúban, és hogy mennyire jóban volt a herceggel, biztosan nem árulta el, akkor már tudtam, hogy ki a gonosz, mert más könyvben volt már a szereplő gyerekeinek halála az indíték. Ezért kicsit kiszámítható volt, valamint az is, hogy Duval kinek a fia is valójában, nem ért nagy meglepetés. Ez is olyan volt, mint az Angyalsors trilógia esetében, ott sem mondta ki kezdetben az írónő, hogy Clara apja angyal, mégis tudtam, csak később lett kimondva hangosan. Itt is ez történt.

Az viszont kicsit meglepett, hogy a hercegnő olyan fiatal, a pontos életkora csak a kötet végén szerepel, erre nem számítottam. Azt hittem, hogy tizenhat-tizenhét éves, a mondatok is úgy hangzottak, mintha érettebb lány mondta volna ki őket.

Tetszett még, hogy mindkét oldalon voltak áldozatok, hogy Duval életben maradása a végéig kérdéses volt (bár mivel tudtam, hogy ez egy trilógia, gondolhattam volna, hogy úgyis túléli). Egyszerre, fokozatosan kedveltem meg én is Duvalt Ismae-vel együtt, az elején nem éreztem semmit iránta, sőt, nem is kedveltem. Hideg, marcona embernek tartottam, aki legfőképpen elérhetetlen, mert olyan volt, mintha egy kalitkába lenne zárva, és nem akarná, hogy bárki is megérintse komolyabban. Nagyon tetszett ez a hűvös karakter, aki inkább a hazájának él, semmint, hogy nőcskékkel mulasson helyette.

Amit még szerettem, az a vallás felépítése, nagyon tetszett, hogy több istenség, avagy szent létezik, és minden ember mást és mást szolgál. Főleg a szerelem istenének a története lopta be magát a szívembe, örültem neki, hogy nem csak megemlítve voltak, hanem kaptak háttértörténetet is, mintha tényleg léteztek volna. A mitológiára ezért nem is lehetett panasz, talán kicsit a történelmi szál, az uralkodócsaládok voltak elhanyagolva, ám közel sem annyira, mint más YA történetben.

Összességében nagyon kellemes olvasmány volt, nálam abszolút bekerült a kedvenc kategóriába. Várom már, hogy olvashassam tovább Ismae történetét, csak azt kérem, hogy hívják már Gavriel-nek Duval-t. Sokkal szebb a keresztneve. Jó, tudom, hogy miért csak a testvére hívta így, de most, hogy Ismae-vel már közelebb kerültek egymáshoz, ő is igazán nevezhetné így. Ennyi a kérésem a folytatással kapcsolatban. Minden más, csillagos ötös!

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Ismae, Gavriel Duval

Veszedelmes sorscsapás - kritika

Fülszöveg

Végre itt van a New York Times sikerlistás Gyönyörű sorscsapás nagy izgalommal várt folytatása! Lehet-e túlságosan szeretni? Travis Maddox két dolgot őrzött meg az anyja halálos ágyán mondott szavaiból: Nagyon szeress! És még keményebben küzdj! A Veszedelmes sorscsapásban Travis életét könnyűvérű lányok, illegális fogadások és az erőszak teszik ki. De éppen akkor, amikor legyőzhetetlennek érzi magát, Abby Abernathy térdre kényszeríti. Minden éremnek két oldala van: a Gyönyörű sorscsapásban Abby mondta el, hogy látja a szerelmüket. Most elérkezett az idő, hogy Travis szemén át lássuk kettejük kapcsolatát, és újabb részletekre is fény derüljön.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Mindig meglep, hogy hogyan lehet egy jól induló és majdnem jól végződő történetet ennyire elrontani. Sokkal jobban tetszett Travis szemszöge, talán azért is, mert nem volt annyi problémázás, vagy nem voltak annyira kiemelve. Egyébként egészen érdekes dolog ez, hogy mindkettő kötetet nő írta, mégis eltérnek. Mondjuk azt nem tudom, hogy hány pasi fogalmazna úgy, ahogyan Travis tette jópárszor, de szerintem eléggé el lett találva az ő szemszöge. Már csak azért is, mert mikor Abby szemszögét olvastam, minden olyan komplikáktnak, nehéznek tűnt. Legalábbis jobban, mint a fiúéban. Abby sok mindent jobban kiemelt, valamiről többet beszélt, és tényleg érdekes, hogy egy nő mennyire aprólékosabban látja a dolgokat, és mennyire figyel a részletekre is.

Azt nem mondom, hogy teljes a történet Abbyé nélkül. Úgy gondolom, mind a kettőt el kell olvasni ahhoz, hogy az olvasó teljes képet kapjon, mert tökéletes kiegészítik egymást. Voltak olyan jelenetek is - bár nem sok-, ahol Abby nem szerepel, ezek közül a kedvencem az volt, mikor megtudtam, honnan is ered a galamb elnevezés. Emlékszem, hogy a másik könyv kapcsán egyszer olvastam, hogy mennyire bugyuta becenév, nos én nem tartottam annak sose, de ez a magyarázat teljesen meggyőzött arról, hogy nagyon aranyos becenév ez. A prológus is elég jól felvezette a név előtörténetét, bár nem mondom, elég szomorú kezdés volt ez.

Aztán jobban belelendültünk a dolgokba, már ismerősek voltak a történések, és mégis más! Mert Travis szemszögéből valahogy nem tűnt úgy, mintha Abby-t érdekelne a fiú. Teljesen közömbösnek tűnt, holott tudom, hogy nem így volt, hisz olvastam a szemszögét, tudom, hogy miket érzett. Travisről egyértelmű volt mindkettő regényben, hogy odavan a lányért, és nekem kicsit visszafogottabbnak tűnt most. Lehet csak azért, merta a saját hibáit nem emelte ki úgy, mint ahogyan azt Abby tette vele kapcsolatban. Anno azt mondtam, hogy a Gyönyörű sorscsapás a túlzások könyve, ezt a véleményemet most is tartom. Nem hiszem, hogy ilyen a valóságban is történhet, nem hiszem, hogy reális lenne a könyv. Mind a bunyók, mind a szerelem tekintetében, vagy akár gondolhatnék a vegasi kiruccanásra is, a pókerre, meg hogy Travis mennyire ügyesen verekedik. És hogy ez nem rémíti meg Abby-t...

Ha már itt tartunk, azt azért megjegyezném, hogy rettenetes felelőtlenség volt Abby-t elvinni a bunyóira, főleg azok után, hogy az egyiken meg is sérült. Ezek után én nem értettem, hogy Travis mért olyan önző, hogy a következőre is elviszi, holott tudja, hogy mennyire veszélyes ez. Ha annyira szereti, mért nem akarja jobban megóvni? A bátyja pedig a másik, aki jobb, ha elbújik, hiszen férfi létére jobban megijedt, mint egy lány tenné, és rendesen cserben hagyta Abby-t. Ez nem tetszett, egy férfi legyen bátrabb, főleg egy Maddox.

A végét ismét csak túlzásnak éreztem. A Gyönyörű sorscsapásnak a vegasi lagzi miatt, meg azok a dolgok is közrejátszottak abban, amiket az előbb felsoroltam. Itt már nem zavart annyira, bár szerintem elhamarkodott döntés még alig egy év járás után (sőt, egyáltalán nem volt annyi) elvenni valakit, főleg, hogy a gyűrűt is már elég hamar megvette. Mikor is? Az még valahogy ősz végén lehetett, hisz a szakítás előtt történt, ami télen volt. Akkor meg mióta is jártak? Három hónapja? Vagy még annyi se, mert az elején sokszor köröztek csak egymás körül. Plusz a tetkó... számomra ez nem lenne annyira romantikus, mint ahogyan ez be lett állítva, sőt, talán kissé mániákusnak is érezném a pasit. Ilyen rövid idő alatt ilyen mély szerelem szerintem nem alakulhat ki.

Epilógusnak is tökéletes beillett volna az utolsó számozott fejezet, főleg az apa meghatódása, úgy voltam vele, innen már nem mehetünk lejjebb, aztán az epilógus ezt jól tönkre vágta, és bebizonyította, hogy de, mégis van út még lefelé! FBI? Benny halála? Mégis mi a jó istennek kellett ezt beleírni? Az írónő annyira szeretett volna mindenből egy kicsit belerakni a könyvbe, hogy olyan, mintha kicsordulnának ezek a történeteket a könyvből, mintha a regény nem bírná már el. És én sem bírom! Még a gyerekekkel nem lett volna olyan nagy baj, számtalan szerelmes történet így végződik, hogy lesz pár gyerek az epilógusban (pl Harry Potter, bár az nem is szerelmes, vagy a Tökéletes kémia, hát én valamiért ezt sose szerettem), de ez a titkos ügynök, a feleség rájön a levelekből dolog már rendesen túlzás volt, felesleges körítés. Amíg nem olvastam az utolsó mondjuk ötven oldalt, szívesen adtam volna ötöt a könyvnek, mert tetszett, tényleg élveztem (bár a suli miatt lassabban olvastam, mint az előző kötetet), a vége mégis konkrétan megerőszakolta az egész eddigi leírtakat, ami miatt nem adhatok ötöt, mert az a könyv, minden szépsége ellenére, aminek a vége ilyen bosszantó, az nem érdemli meg. Nehéz helyzetben is vagyok, mert ennek ellenére jobban tetszett Travis szemszöge, de akkor se értékelem ötre a vége miatt! Ezt igazán nem kellett volna, kár, hogy így elszúrta. Bár a Gyönyörű Sorscsapás attól kezdve nem tetszett, hogy összejöttek, ez csak Vegas utáni résztől. Ami mindenképpen jobb. De mivel nincsen háromnegyedes értékelés (tulajdonképpen írhatnék, de molyon nincs), ezért marad a négy és fél. Kár, őszintén sajnálom, hogy ez így alakult a végére.

Értékelés: 5/4,5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: - 

Angyalvágy - kritika

Fülszöveg

Az utóbbi évek több meglepetéssel szolgáltak, mint amire az angyalvérű Clara Gardner valaha is számított volna.

Miután kiderítette, milyen különleges szerepet játszik a többi angyalvérű között, eltökélte magát, hogy megóvja Tucker Averyt a gonosz erőtől, amely őt magát követi… még akkor is, ha ennek érdekében mindkettejük szívét össze kell törnie. A város elhagyása tűnt a legjobb megoldásnak, tehát visszatért Kaliforniába – akárcsak Christian Prescott, az ellenállhatatlan vonzerejű fiú abból a látomásból, amely egész kalandozását elindította.

Amíg Clara igyekszik helytállni egy számára ijesztően új világban, fölfedezi, hogy a bukott angyal, aki megtámadta őt, most minden lépését figyeli. És nem is egyedül. Fenyegetően közeledik a fekete szárnyúak elleni harc, és Clara tudja, hogy végül teljesítenie kell küldetését. Az pedig áldozatokkal és árulásokkal jár.

Az Angyalsors sorozat izgalmas záróakkordjában Clarának egyszer s mindenkorra döntenie kell saját sorsáról.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Ez a befejező kötet minden várakozásomat felülmúlta, nem is tudnék nagyon hol belekötni. De nézzük sorjában. A szereplők egyetemre mentek, még mindig kicsit gyorsnak véltem a tempót, azt is sajnáltam, hogy az egyetemi életből keveset kaptunk. Pár mellékszereplőt ismét felvonultatott az írónő, és nem igazán kaptak különösebben jelentős részt, amit - nem mondom, hogy sajnáltam -, de mégis van bennem egy ilye rossz érzés, hogy csak úgy felbukkantak, aztán a végére mindenki elfeledkezett róluk. Jobb lett volna, ha a befejező kötet nyáron játszódik, vagy alapból nem kellett volna belekeverni az egyetemet, mert megint azt éreztem, hogy kapok egy kis szeletet valamiből, de nekem nem elég a szelet, én az egészet akarom. Sokszor voltam így a trilógia olvasása közben, mégis azt mondom, hogy egy nagyon jó sorozatot olvastam.

Sajnáltam, hogy Phen, aki a novellában belopta magát a szívembe, nem kapott jelentős részt itt, csak úgy szerepel, mint egy felbérelt gonosztevő, aki elcsábította Angelát, hogy a gyereke háromnegyedvér angyal legyen. Ezt pedig nagyon sajnáltam, és azt is, hogy a végére nem tudtam meg, hogy mi lesz vele. Mert nekem nagyon úgy tűnt, hogy attól, hogy felbérelték, még nagyon is szerette Angelát. Vagy ezt csak én látom bele feleslegesen?

Végre kaptunk egy kis akciót, amit hiányoltam eddig. Az első részben inkább bevezettek minket az angyalok világába, a másodikban az érzelmek, a család és az összetartozás kapott főszerepet, ami nagyon szépen lett megírva, itt viszont már elengedhetetlen volt, hogy kicsit harcoljanak is Clara-ék. Nem okozott csalódást, nem éreztem, hogy gyorsan lett volna lezavarva (a többi dologgal ellentétben). Ilyen ábrázolást a pokolról azt hiszem még soha nem olvastam, ez nagyon tetszett, ötletes volt. Hátborzongatónak képzeltem el, fakó színekkel, amit teljesen átjár a kétségbeesés, és Hand ezt nagyon jól érzékeltette. A vonat ötlet pedig különösen jó volt, valamiért én is ilyennek képzelem el, ha egy angyalos történetben a pokolra jut valamelyik szereplő (a másik még a ladik). Külön örültem, hogy végre valahol nem egy tüzes katlanként jelenik meg a pokol, bár azt még mindig nem értem, hogy Jeffrey-nek mért kellett ott lennie. Vele kapcsolatban is azt vártam volna, hogy megtudok róla egy kicsit többet, mert nekem már az első részben is gyanús volt ő, azt hittem, hogy majd a gonoszokkal lesz. Bár nem lett így, csak félig-meddig, hiszen az orránál fogva vezették, hiányoltam, hogy majd megtudom, milyen sorsa lesz a történtek után.

A kiképzések, a dicsfénykard ötlete mind-mint nagyon tetszett, az viszont kiszámítható volt, hogy Asael Christian apja. Amikor Michael mesélte, hogy a szárny színe nem csak a léleknek köszönhető, de annak is, hogy kik a szülők, akkor már rögtön tudtam, hogy Christian egy jó és egy bukott angyal gyermeke, csak kellett egy főgonosz is, hogy helyére illesszem a kirakó utolsó darabját. Ez is olyan kimondatlan tény volt a számomra, minthogy Clara apja egy angyal, valahogy sejtettem már a kezdetektől fogva, csak később lett kimondva. Ami egyáltalán nem baj, mert még a végére is maradt egy kis izgalom, hogy kit visz magával. Vagy nem, tekintettel arra, hogy legyőzték.

Egy hatalmas labda lett feldobva Hand számára, de sajnos nem csapta le. Gondolok itt arra, hogy Tucker életben maradt. Mivel a szerelmi háromszög végigkísérte az egész történetet, úgy voltam vele, hogy csak úgy lehet ennek vége, ha valamelyik meghal. Azt gondoltam, majd Asael elviszi a fiát, és akkor Tucker meg Clara együtt lehetnek (Tucker párti lettem a végére), de aztán mikor már ott tartott a történet, hogy Tucker a halálán volt... akkor elakadt a lélegzetem, és azt mondtam, hogy micsoda szívszaggató vége vannak ennek a könyvnek, imádom, jobb nem is lehetne, és akkor kiderül, hogy Tucker életben marad. Bumm. Igazából ez az egy negatívum van bennem a történet kapcsán, hogy sokkal szebb és meghatóbb lehetett volna a vége, ha Tucker meghal. Nem mondom, hogy most ez miatt haragudnék az íróra, mert Tucker-t jobban szerettem, és örülök, hogy egymásra találtak (most már végleg), de én az édes-keserű befejezést jobban szeretem. Valahogy számítanom kellett volna rá, hogy ez nem az a fajta szerelmes történet lesz, de így is nagyon tetszett.

Örülök, hogy elolvastam ezt a trilógiát. Nem lett a kedvencem, nem rajongok érte annyira, mint például az árnyvadászok történetéért, de hiba lett volna kihagyni. Nagyon aranyos és bájos történetecske ez. Amilyen naiv tinirománcnak indult az elején, olyan szép befejezése lett. Bátran megadom rá az ötöt, mert megállta a helyét nálam.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Tucker