Gyönyörű sorscsapás - kritika

Fülszöveg:

Az új Abby tökéletes. Nem iszik, kerüli a káromkodást, a pólói kifogástalan rendben sorakoznak a szekrényében - azt hiszi, elegendő távolság választja el a múltjában rejlő sötétségtől. De amikor megérkezik a legjobb barátjával, Americával a főiskolára, az új élet felé vezető útja gyorsan megváltozik.

Travis izmos testét tetoválások borítják, tipikus laza srác, azt testesíti meg, amire Abbynek szüksége van - és amit szeretne elkerülni. Abby távolságtartása felkelti a kíváncsiságát és cselhez folyamodik egy egyszerű fogadás segítségével: ha ő veszít, önmegtartóztató marad egy hónapig, ha Abby marad alul a játszmában, Travisnél fog lakni ugyanennyi ideig. Travis nem is sejti, hogy a párjával hozta össze a sors, akármelyikük is nyer.

Szerelem és játék keveredik a népszerű írónő, Jamie McGuire regényében, amely a fiatal olvasók körében nagy népszerűségre számíthat. Ne hagyd ki, játszd meg te is a tétjeidet! Szerinted Abby nyer vagy Travis? Vagy ebben a játékban nincsenek vesztesek?

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Van olyan könyv, amiben sok a hiba és felbosszant, nem is tetszik, lepontozom a történetet. Aztán van a másik, mikor tudom, hogy megvannak a maga furcsa dolgai, de mégis leköt, szórakoztat, ezért képtelen vagyok rossz pontot adni rá. És ez a könyv is ilyen. El is magyarázom, hogy miért.

Először is a fülszöveg kicsit megtévesztő, mert ahogyan elképzeltem az alapján Abby-t, egy tök jó karakter, de ezzel szemben teljesen mást kaptam. Tipikus YA tini, aki sokat iszik, káromkodik és falatnyi ruhákat hord, ráadásul sok pasi őt akarja. Nem úgy tűnt, mintha maga mögött hagyta volna a múltját, kezdetben. Aztán amikor folyamatosan kiderültek a dolgok róla, a múltjával kapcsolatban, akkor már megértettem. Az volt furcsa, hogy ilyen háttértörténettel, mint az övé, hogy maradt szűz. Persze a YA regényekben általában alaptörvény, hogy a csaj még legyen szűz, mert az milyen romantikus. Kicsit el tudtam hinni, de nem száz százalékosan győzött meg.

Az biztos, hogy ez a túlzások könyve volt. Az első kétszáz oldalt nagyon szerettem, szabályosan faltam a lapokat, de amint összejött Abby és Travis, onnantól kezdve az egész kezdett átcsapni valami drámába. Már előtte is kissé eltúlzott jeleneteket kaptam, de azután már végképp. Egyrészt nem értettem, hogy miként lehetettek ennyire eleresztve ezek a fiatalok, hiszen születésnapjára karkötőt kapott az egyhetes (!!!) barátjától, Travistől pedig egy kutyát... Nekem ez annyira hihetetlen volt. A túlzás pedig nem csak az ajándékokban jelent meg, hanem a viselkedésben, a párbeszédekben, a drámázásban. Csak úgy átmentek Las Vegasba! És ahogyan ott viselkedtek, főleg Travis. Azt se értettem, hogy Abby mért akarta ennyire kifizetni az apja adósságát, hiszen szinte utálja őt. Persze az apja, én ezt értem, de veszélybe sodorta saját magát ezzel. Akkor ott volt még a szakítás, a féltékenykedés, Abby önmarcangolása és döntésképtelensége. A végén már az őrületbe kergetett.

Travis... ő kissé furcsa volt. Őt is kedveltem az elején, mert szerettem ezt a rosszfiú - nemtúlrosszlány felállást, és tényleg megvett hamar, hogy nőfaló, mégis Abby-vel másképp viselkedett. Tudom, hogy közhelyes lassacskán, de nekem még tetszik. Viszont ott már kiakadtam, mikor folyton szétvert mindenkit, a féltékenység pedig elködösítette az agyát. Én komolyan féltem volna tőle, miután Abby elment az első együttlétük után, és majdnem szétszedte a házat. Azok után, ami történt Abby múltjában, én kicsit több ijedtséget vártam volna tőle, vagy legalább gondolkodott volna rajta, hogy milyen durva eset. De meg sem fordult a fejében...

A nevek eléggé bénák voltak, nem értem, hogy lehet ilyen neveket adni a szereplőknek, mint America, Brazil, de még a Shepley is eléggé érdekes volt. Az viszont tetszett, hogy Travis folyamatosan becézte Abby-t. Az aranyos volt.

Összefoglalva, ez a regény nagyon olvastatja magát, két nap alatt meg is volt. Annak ellenére, hogy nagyon szirupos és sok túldrámázták, nagyon élvezetes volt olvasni Travis és Abby macska-egér játékát. Bár én a végére azt a házasságot nem tettem volna bele, sőt még Travis tetkóját is túlzásnak tartottam. Fiatalok rendben, akik azt hiszik, örökké együtt lesznek, és szeretném én is ezt hinni, hogy ők ketten életük végéig együtt maradnak, hiszen kezdettől fogva lehetett látni, mennyire összetartoznak.

Értékelés: 5/4,5

Borító: 5/5 (gyönyörű!)

Kedvenc szereplő: -

Easy - kritika

Fülszöveg:

Egy ismeretlen megmentő.

Egy nyugtalanító titok.

A szerelem nem mindig sima ügy…

A fiú figyelte a lányt, de nem ismerte őt. Aztán egy váratlan összecsapás jóvoltából a megmentőjévé vált…

Tagadhatatlan vonzerő hatott közöttük. Ám a múlt, amelyen a fiú kemény munkával igyekezett felülkerekedni, és a jövő, amelybe a lány őszinte hitét vetette, azzal fenyegetett, hogy elszakítja őket egymástól.

Csak együtt vehették föl a harcot a fájdalom és a bűntudat ellen, nézhettek szembe az igazsággal, és találhattak rá a szerelem nem várt erejére.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Talán én vagyok az egyetlen, de ha nem is, abba a nagyon vékony rétegbe tartozom, akiknek nem tetszett ez a könyv. Olyan jókat olvastam róla, és érdekelt is, de nekem ez egy csalódás volt. Talán a saját, személyes tapasztalatom miatt, de én mérges vagyok erre a könyvre. Nem tudom, hogy az író személyes tapasztalatból merített, de ha igen, akkor nagyon irigylem. Mielőtt valaki félreértené, nem azért, mert bárkinek is ezt kívánnám. Nem. Hanem azért, mert a Jackie mintha túl könnyen túltette volna magát rajta. Annyira zavart, hogy mindenki ezt a lányt akarta. Kennedy, Buck, Lucas (Landon), a zenekaros fiúk. Miért? Ennyire gyönyörű volt ez a lány? A falhoz tudtam volna vágni a könyvet, hogy majdnem megerőszakolták Jackie-t, ő meg rögtön beszáll egy idegen pasi kocsijába. Normális az ilyen? Meg akárhányszor szóba került az eset, utána mindig smároltak. És nem értem, hogyha egy lánnyal ilyen történik, hogyan képes rögtön odadobni magát egy olyannak, akit szinte nem is ismer? Mert rendben van, hogy bízik benne, de miért? Ez nem derült ki. Sokkal jobban részletezhette volna az írónő, hogy mi a fenéért van ekkora bizalom Jackie-ben Lucas iránt. Talán ha ezt jobban elmélyíti, akkor nem fogok ennyire haragudni rá. De így...

A másik dolog. Én nem tudom mikor lett ennyire divat nyomozni a másik után. Ha valaki nagyon titokzatos, nem árulja el a múltját, akkor rögtön rákeresek az interneten? Mégis mi a jó isten jár ilyenkor az írók fejében? Én soha nem kerestem rá egy srácra se, aki tetszett, ha meg akartam tudni róla valamit. És ami kiderült Lucasról, nem is csodálom, hogy nem akarta elmondani. Ez nem egy olyan dolog, amit csak úgy kitereget az ember olyannak, akit alig ismer.

Zavart a gyors tempó, hogy szinte alig beszélgettek, alig ismerték egymást, mégis sokszor majdnem lefeküdtek egymással. Mint említettem már, én nem tudtam megemészteni, hogy Jackie ilyen könnyedén meg tudná tenni. Azok után, ami történt vele. Nem is tudom... ha nem rakja bele az erőszak szálat az írónő, akkor talán sokkal jobban tetszett volna. Szerintem nem bánt jól vele, de a molyos értékelések alapján csak én látom így. Azt se értettem, hogy miért nem mondta el hamarabb a barátnőjének, meg az anyjának! Na ott nagyon berágtam. Most mondhatná bárki, hogy erről nehéz beszélni. Nekem erről senki ne tartson kiselőadást, tudom én is nagyon jól. De nem láttam a regényben egyszer sem egy lélektani vizsgálatot, hogy mennyire megviselik Jackie-t a történtek. Vagy csak én reagálom túl? Szerintem gyorsan túltette magát rajta, nem gondolt rá sokat, de nem is árulta el a fontos embereknek. Rendőrség? Az meg minek! Nem értem, hogy hogyan hallgathatott erről... én sose értettem, hogy mért nem lehet hívni a rendőrséget, de ez úgy látszik csak az én csökött agyam hibája. Mindenesetre, valami mélyebb dolgot vártam ettől a regénytől. Azt, hogy Lucas segít túljutni rajta, de ehelyett folyamatosan ment a petting... Talán ha nem lenne személyes tapasztalatom, akkor megérteném Jackie-t. De így sajnos nem megy.

Értékelés: 5/3

Borító: 5/4

Kedvenc szereplő: Heller professzor

Dublin street - kritika

Fülszöveg:

Négy éve az amerikai Jocelyn Butler, hátat fordítva tragikus múltjának, Edinburh-ban kezdett új életet. Joss nem adja át magát a gyásznak, nem néz szembe a démonaival, és senkihez sem akar igazán közel kerülni, de miután beköltözik Dublin Street-i fantasztikus albérletébe, lakótársnőjének jóképű bátyja fenekestül felforgatja féltve őrzött magánéletét.

Braden Carmichael az a fajta ember, aki mindig megszerzi, amit akar. És ő most Jocelynt akarja az ágyába csábítani. Braden, miután megtudja, hogy Joss irtózik a komoly kapcsolatoktól, alkut kínál, amelynek keretében átadhatják magukat a vágyaiknak anélkül, hogy „túlbonyolítanák” a dolgokat. Jocelyn merő kíváncsiságból belemegy az egyezségbe, miközben nem is sejti, hogy a skótot egyetlen cél vezérli: a lelkéig lemezteleníteni a konok lányt…

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Eléggé vegyesek az érzéseim ezzel a könyvvel kapcsolatban. Nem tudom eldönteni, hogy csak rossz olvasó voltam, akinek nem való ez a könyv, vagy a regény maga volt a sablonos. Semmivel sem tudott meglepni engem. Mind a karakterek, mind a történetvezetés és a cselekmény is közhelyekre épült. Jocelyn karaktere nem tetszett, a végére már kifejezetten idegesített a döntésképtelensége és a mártírkodása. Nem olvastam még ilyenfajta regényt - ezt most őszintén bevallom -, csak kritikákat róla molyon (például a Szürke árnyalat-trilógiáról meg az effélékről, amik mind megpróbálják meglovagolni ezt az erotikus-regények hullámot), mégis úgy éreztem, hogy nem olvasok eredeti történetet.

Az még nem zavart annyira, hogy Jocelyn-nak van egy fájdalmas múltja, de Braden-nek is volt, és az a kettő nekem már túlzásnak tűnt. Alapból a két múltbeli történet sokkal szebb volt, én azokat szívesebben olvasnám el önálló regényként, mint ezt. Ez a megegyezés, hogy csak szex és más semmi, nem igazán volt eredeti ötlet, ahogyan az is kiszámítható volt, hogy egyikük sem lesz hű a megállapodáshoz, és belezúgnak majd a másikba. A férfi egy tuskó, arrogáns és perverz, viszont ez a fal mögött meghúzódik a figyelmesség és a kedvesség is, ami valljuk be, mostanában nagy divat lett. És nekem már nem jön be, hogy minden egyes regényben erről olvasok, mert már egy idő után elunom magam rajta. Mi jön be a nőknek annyira az ilyen pasikban? Engem kiver a víz tőlük. Pl. mikor Braden azt mondta Jocelyn-nak, hogy megöli. Mi ez, kérem szépen? Bármennyire is dühös vagyok valakire (és Braden elvileg nagyon szerelmes volt a lányba) nem mondok neki ilyet! Ez már túl megy azon az erős dominancia határán. Mert bármennyire is szemet hunynak a női főszereplők a férfi minden rossz tulajdonsága fölött, szerintem gusztustalan ilyent mondani a másiknak. Főleg, hogy közben szeretjük is...

Ahogy egy bejegyzésemben már említettem, nem szeretem a betegségről szóló történeteket, mert hatásvadász, és csak azért csikar ki belőlem érzelmet, mert sajnálom a szereplőt. Itt is ugyanez történt, csak más körítésben. Ha elvesszük a szex részt a regényből (ami jó sok volt), nem marad semmi érdekes a kötetben. Ezekben a művekben mintha a szex egy cél lenne. Húzzuk egymás agyát, kössünk megállapodást, de ne szegjük meg (holott úgyis egymásba szeretnek), a végén pedig jöhet a szeretkezés. És ez után nincsen semmi! Mert az írónő berakta ugyan Ellie betegségét (amire az első fejfájás után számítottam, hogy tuti az lesz...), de ez mégsem "dobta fel" a történetet, hiszen amíg Ellie a tumorral küszködött, addig csak a fájdalmasan rossz veszekedését olvastam Jocelyn és Braden között. Pont ilyenkor! Olyan rossz időzítések voltak benne végig, hogy az nem igaz.

Alapból egy romantikus-erotikus könyv, a maga minden belegyúrható kliséjével, viszont olyan szirupos is, amit jó pár YA könyv megirigyelhetne (pedig ez nem is az). Nekem nem gyulladt ki a papír, hanem majdnem szétfolyt a sok nyáltól, ami a két főszereplő között volt minden beszélgetés alkalmával (és ez most nem az a nyál). Ha viszont nem túl csöpögős volt, akkor meg túl drámai a sok veszekedéssel. Sokszor úgy éreztem, mintha egy délutáni szappanoperát néznék. Van itt minden: fájdalmas múlt, betegség, kavarások és persze sok szeretkezés.

Nem azért nem tetszett a könyv, mert én még fiatal vagy éretlen lennék hozzá. Bár néha a falhoz tudtam volna vágni, mikor szinte minden fejezetben leírta, hogy milyen vágyakat váltott ki belőle a férfi. Nem. Itt az volt a gond, hogy bár nem olvastam más ilyenféle könyvet, sok utánaolvasásnak hála mégis úgy érzem, hogy sablonos, mintha olvastam volna már, nem nyújtott semmi újdonságot. A végén pedig a házassággal nagyon elbaltázta az írónő, az már végképp nem kellett volna a sok cukornak. Négyest adok rá, mert a hármast túl rossznak érezném (tekintettel arra, hogy hármast adtam az Összekuszálva könyvnek, ami ennél rosszabb - legalábbis nekem), de jobbra számítottam.

Értékelés: 5/4

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: -

Napos oldal - kritika

Fülszöveg:

Patnek van egy elmélete, miszerint az élete egy film. Egy film, amelynek nemcsak főszereplője, de nézője is egyben, és amelynek rendezői székéből maga Isten dirigál. Egy film, amelynek csak és kizárólag akkor várja hepiend a végén, ha kiállja a maga elé állított próbatételeket. Ezek után talán nem meglepő, hogy Pat frissen szabadult egy elmegyógyintézetből. És az sem, hogy egyik leküzdendő akadállyal szembesül a másik után: senki sem hajlandó beszélni vele a nagy Ő-ről, aki jelenleg ex, kedvenc csapata vereséget vereségre halmoz, a talán még nála is furcsább Tiffany folyton ott liheg a nyakában, az új pszichiátere pedig mintha házasságtörésre bíztatná a gyógyulást elősegítendő. És ha ez még nem lenne elég, egy világhírű szaxofonos kísérti!

A regény elbűvölő utazásra invitál Pat elméjébe, ahonnan ugyan kissé torz, ugyanakkor végtelenül szívszorongató és szórakoztató is a kilátás. Ahonnan mi is nézői lehetünk Pat filmjének, amely néha szomorú, néha vidám, mint maga az élet.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Először is szeretném leszögezni, hogy nem szeretem azokat a történeteket, ami beteg emberekről szól. Legyen az testi-, vagy lelki betegség. Úgy érzem, hogy hatásvadász, mert eléri, hogy sajnáljam a karaktert, és igazából nem maga a történet hat meg, hanem az, hogy tudom a szereplőről, hogy beteg. Nagyon örülök neki, hogy itt nem ez történt.

Pat egy elmegyógyintézetből távozott éppen, így kezdődött a történet. Nem volt konkrétan leírva, hogy mi a betegsége, erre csak fokozatosan utalt az író a gyógyszerekkel, az erőszakossággal és a hirtelen haraggal, mely néha rátört a főszereplőre. Nagyon nem tetszett az apa, s kezdetben Pat barátainak viselkedése, mert akármilyen betegsége is van egy gyereknek, szülőként az a dolga az embernek, hogy mellette álljon. S bár később kiderült, hogy nem csak betegségről van itt szó, hanem még egyéb súlyos dolgok is meghúzódnak a háttérben, ettől függetlenül nagyon sajnáltam, hogy az apa-fiú viszony végig ugyanazon a szinten maradt, tulajdonképpen a focicsapat sikerességétől függött. Csodálkoztam, hogy a feleség és férj mennyire különböznek egymástól, mégis házastársak még mindig.

Nagyon szerettem azokat a részeket, amikor focimeccsre ment Jake és Pat. Az ilyen mély gyökerekkel rendelkező hagyományokat én mindig úgy irigyeltem az amerikai családoknál. Van egyfajta hangulata annak, hogy leülnek és nézik a meccset, közben söröznek és csirkét esznek. Annyira irigyeltem őket érte!

Plusz pont még a sok szépirodalmi regény megjelenése, valamint az egyik kedvenc dalom a Total eclipse of the heart említéséért, mert nagyon szeretem, mikor modern regényekben régi könyvek és zenék felbukkannak. A "táncversenyes" rész pedig annyira gyönyörű volt, hogy sikerült is meghatódnom rajta, olyan volt, mintha a szobában táncolt volna Tiffany és Pat. A lány, aki segített neki átvészelni a szünidőt, kezdetben nem volt szimpatikus, kicsit lököttnek gondoltam a viselkedése miatt, de miután az ő levelében lehullt a lepel a depressziójának okáról, teljesen megértettem. Tulajdonképpen a szívembe zártam őt, csak ez kellett ahhoz, hogy mindent értsek vele kapcsolatban. A többi szereplővel ellentétben, én egyáltalán nem haragudtam rá, amiért ő írta meg a leveleket Nikki nevében. Kellett, hogy Pat túl legyen a feleségén, és megértettem Tiffanyt, amiért szerelmes volt és segített neki megtalálni a napos oldalt.

Ami kifejezetten elnyerte a tetszésemet:

- Pat viselkedése Emily-babával. Annyira megható volt, hogy a kislány mellett el tudta engedni magát

- a táncverseny, a zenék és a regények említése

- a focimeccsek

- Pat szülinapi ajándéka Tiffany-tól

Bár már az elején gyanítottam, hogy Nikki és Pat már elváltak, és a levelekből is leszűrtem, hogy Pat valószínűleg Nikki szeretőjét bánthatta, amiért az elmegyógyintézetbe került, mégis nagyon tetszett a gyógyulási folyamata. Kedvenc könyv lett, az biztos! Remélem Pat élete végéig a napos oldalon marad.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Pat, Tiffany

Ragyogás - kritika

Fülszöveg:

Mit éreznél, ha egy olyan űrhajón születtél volna, ahol csak a szüleid és az idősebbek ismerik a Földet? Te sosem láttad, csak az általuk mesélt történetek alapján ismered, és minden vágyad, hogy megérkezzetek az új otthonotokba, arra a bolygóra, amelyet benépesíthettek.

A történet középpontjában Waverly áll, akinek az élete váratlan fordulatot vesz. A barátja, Kieran éppen megkéri a kezét, amikor a szövetséges hajójuk váratlanul megtámadja őket és elrabolja az összes nőt az űrhajóról, ahol eluralkodik a káosz. A szerelmeseket elszakítják egymástól az események, s mindkettejüknek helyt kell állnia az új és szokatlan helyzetben.

Ahhoz, hogy visszataláljanak egymáshoz és szeretteiket is megmentsék, sokat kell küzdeniük. Hamarosan arra is ráébrednek, hogy az ellenségek nem mindig kívülről érkeznek.

A Ragyogás egy trilógia első része. A kitartásról, szerelemről és árulásról szóló lebilincselő történet fenntartja az érdeklődést és kíváncsiságot az olvasóban. A második rész 2013 őszén fog megjelenni.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Megmondom őszintén nem éppen ilyen könyvre számítottam, de ezt jó értelemben mondom. Már a második fejezet után tudtam, hogy én nagyon fogom szeretni ezt a könyvet, és így is lett. Rögtön elkapott a hangulata, holott én nem igazán szívlelem az űrben játszódó történeteket, de mikor olvasok egy ilyen jót, mindig elkap az érzés, hogy még több ilyen jó sci-fit akarok!

Eleinte Kieran nem volt túlságosan szimpatikus, sem a kapcsolata Waverly-vel. Ez leginkább azért volt, mert ők olyan tökéletes szerelmespárnak tűntek, akik között ott van a gyengéd érzelem, de semmi tűz, de még halvány szikrák sem dobják fel a kapcsolatukat. De attól kezdve, hogy Kieran-t bedugták a sittre, már jobban szívleltem a karakterét. Megvan benne az erő és az akarat, hogy segítsen a fiúknak, akik egyébként lenyűgözően viselkedtek. Elrabolták a lányokat, a szüleik haldokoltak vagy kint voltak az űrben szétszóródva, azt se tudták, hogy látják-e még újra őket, és mégis olyan leleményesek voltak, olyan ügyesen feltalálták magukat, hogy az lenyűgöző volt. Persze volt ott sírás, meg nyavalygás, de ez természetes ilyen esetben.

Amit kissé hiányoltam, az a világ felépítése. Mármint oké, hogy az űrben játszódik, két hajón (ezek a váltások, hogy egyszer az egyik hajón, aztán a másikon mutatják az eseményeket, nagyon bejöttek), de hiányzott az ok, hogy miért. Az író elkezdte pedzegetni, hogy miért is élnek az űrben, de azt, hogy konkrétan mi vezetett idáig, és pontosan hol is van az "paradicsom" ahová végül is tartanak, de részletek nem derültek ki. Ám mivel ez egy trilógia első része, bizonyára a többi kötetben választ kapunk a kérdésekre.

Waverly-t nagyon csodáltam a bátorsága, az akaratereje és a tisztánlátása miatt. Ahogy ő küzdött, miközben fogságba esett, az nagyon megérintett. Ilyennek kéne lennie a többi YA női karakternek is. Bár ez a nyomokban megjelenő szerelmi háromszög nem tetszett. Értem én, hogy ez már szinte elmaradhatatlan (csak tudnám miért), de ha én megtudnám, hogy egy fiú éheztette és kínozta a barátomat, akkor nem rohannék a segítségére, bármennyire is vonzódom hozzá. Ez kicsit megölte a végét számomra. A másik nagy negatívum pedig, hogy Kieran komolyan azt hitte, hogy Seth nem jött rá, hogy etetik, mikor egy hónapig a sitten volt? Mert kezdetben ő nem tudta, hogy Seth titokban "segített". Egy hónap alatt biztosan meghalt volna éhen.

Összességében nagyon tetszett a könyv, és várom a folytatását, kíváncsi vagyok, mi lesz a felnőttek sorsa. De nagyon remélem, hogy Seth és Waverly között nem alakul ki mélyebb kapcsolat, mert akkor nagyon dühös leszek.

Értékelés: 5/5

Borító:5/5

Kedvenc szereplő: -

Különlegesek - kritika

Fülszöveg:

„A Különleges Körülmények Ügyosztálya”: Ezektől a szavaktól Tallyt taszító, lázadó csúf napjai óta kiveri a víz. Régen, amikor a Különlegesek csupán fenyegető szóbeszédként léteztek, félelmetesen szépet, veszélyesen erőset, és lélegzetelállítóan gyorsat is jelentve. Egy hétköznapi Szép leélheti az életét úgy, hogy soha nem találkozik Különlegessel. Tally azonban sosem volt hétköznapi. Most pedig egyik napról a másikra maga is közéjük tartozik: feltuningolt harci gépezet, melynek célja, hogy a Csúfok nyugton és a Szépek bután maradjanak. Az erő, a sebesség, és gondolkodásának gyorsasága és tisztasága jobb érzés, mint bármi, amire Tally vissza tud emlékezni. Általában. Azonban szívének egy aprócska csücske még mindig emlékszik valami többre. Ezt mégis könyű elhessegetni, amíg Tallynek fel nem ajánlják a feladatot, hogy irtsa ki véglegesen Újfüstös lázadóit. Végül nincs más választása: hallgatni kénytelen arra az apró, halk szívverésre, vagy véghezvinni a feladatot, melyre beprogramozták. Akárhogy dönt is, Tally világa soha többé nem lesz már a régi.

Saját véleményem: vigyázat, spoileres!

Vegyesek az érzéseim ezzel a könyvvel kapcsolatban. Először is, Tallyt legszívesebben felpofoznám, de utána jön Shay is, továbbá az író se lopta be magát a szívembe. Azzal, hogy Tally különleges lett, sikerült elérnie, hogy nagyon utáljam. Sokkal felszínesebb és beképzeltebb lett, mint mikor szép volt. Az előző kötetben éreztem a változást, amin keresztül akart menni, ebben a részben viszont egy olyan tizenhat éves lányt láttam, aki azt hiszi, körülötte forog a világ. Ezt Shay jól mondta. Zavart a felsőbbrendűségi komplexusa, de az még jobban, hogy sekélyesség is társult mellé. Egyszerűen nem voltam képes elhinni, hogy miként viselkedett Zane-nel. És az evolúcióra akarta kenni! Értem én, s nagyjából én is így gondolom, így a könyv nagyon elkapta az én gondolatmenetemet, hogy a természetbe vezethető vissza az ember szép iránti vágya. Ahogyan az állatoknál (tudom, ez kissé furcsa hasonlat lesz), úgy nálunk is megfigyelhető, hogy olyan párt kívánunk választani magunknak (lányok), akik erősek és védelmezni tudnának bennünket. Ezért a férfiak is a szép nőket szeretik (persze mindig vannak kivételek), mert ez jelenti azt, hogy képesek utódot nemzeni. Persze ez igencsak leegyszerűsített vázlata az elképzelésemnek, de nagyjából így működik a világ - szerintem - és az író is hasonlóképpen gondolkodik.

Ám neki lett volna egy üzenete. Vagy tévesen gondolom? Ez a "nem kell mindenkinek tökéletesnek lennie, mert anélkül is lehetünk boldogok az életeben". Viszont egyáltalán nem jött át. Tally mindig meg akart változni, hogy segíthessen másokon (a maga önző módján), és minden lehetséges gyengeségre felhívta az olvasó figyelmét, de nem úgy, hogy közbe növelje bárki önbizalmát vele. Ez a könyv csak azt bizonyította be, hogy szépnek, de minimum szuper különlegesnek kell lenni ahhoz, hogy valaki nagy dolgot tudjon véghezvinni. Ez miatt pedig rettenetesen haragszom az íróra, s azért is, mert alkotott egy olyan karaktert, aki a gyengeség apró jelére már elpártolt a szerelmétől. Ne is akarja bizonygatni Tally, hogy nem azért szerette Zane-t, mert szép volt. Pontosan ezért tette, amit tett. Végig ki kellett volna tartania mellette, nem kellett volna, hogy a fiúból is különlegeset csináljanak. Tally a saját önzősége miatt veszítette el (Nyugodj békében, Zane), és cseppet sem sajnálom érte.

Fordulatokban nem volt gazdag a könyv, lassan döcögött, kevesen is szerepeltek benne, s aki szerepelt, az is csak idegesített. Zane-t nagyon sajnálom, a könyv vége pedig egyáltalán nem tetszett, mert az meg azt bizonyította be, hogy ha gondolkodsz, csak ártasz vele. Tally egész végig azért küzdött, hogy ne legyenek buták az emberek, s amint ez a változás megtörtént, rögtön az ellentétét akarta. Olyan gyorsan változtak a nézőpontok (bár néha nem tudtam eldönteni, hogy ki kinek is az oldalán áll), és olyan homlokegyenest ellentétes módon, ami csalódást okozott. Így összességében az első két rész még tetszett, de ez a befejezés csalódás volt.

Értékelés: 5/3

Borító: 5/4 (ismét a magyar kiadásé)

Kedvenc szereplő: Zane

Szépek - kritika

Fülszöveg:

Gyönyörű. Közkedvelt. Tökéletes. Tökéletesen mű. Tally végre szép lett. A tökéletesnél is jobban néz ki, ruhái őrületesek, a fiúja észvesztő, s ő a társaság központja. Éppen ez az amire vágyott. De a sok szórakozás - az állandó bulik, a high-tech luxus, a teljes szabadság- sem palástolja, hogy valami nincs rendjén.Valami fontos.Ekkor üzenet érkezik Tally csúf múltjából. Miután elolvasta, emlékezni kezd arra, hogy mi is a baj a szép élettel, s vége a mulatságnak. Választania kell: vagy azért küzd, hogy elfelejtse amit tud, vagy pedig az életéért, mivel a hatóságok nem hagynak életben senkit, aki ilyen információ birtokában van.

Saját vélemény: vigyázat, spoileres!

Viszonylag hamar végeztem ezzel a könyvvel, és vegyesek is az érzéseim róla. Először is, azt olvastam, hogy ez jobb, mint az első. Bizonyos szempontból igen, például megkaptam a kérdéseimre a válaszokat, de mégsem eleget. Még mindig hiányosnak érzem. Mintha az író nem dolgozta volna ki ezt a világot rendesen. A történések is hasonlóak, Tally az elején egy bizonyos szinten van, hisz valamit, amit szinte beprogramoztak az agyába, a végén pedig megváltozik a hite, pontosan egy fiú miatt.

Nekem Zane sokkal szimpatikusabb volt, mint David. Mindkét félnél (a csúfoknál és a szépeknél is) vannak szélsőséges emberek, akik túl buták vagy a másik, akik túlságosan ellenzik a széppé varázsolást. És David pontosan ilyen, egy merev ember, aki bár keveset szerepelt, amikor nem bukkant fel, mégsem hiányzott. Ezzel szemben oké, hogy Zane is küzd az ellen, hogy szép-agya legyen, de benne ott van az erő és az elbizakodottság, hogy változzon, és ez tetszett meg benne igazán. Jobban örülnék, ha az első részben David-et meghagyták volna Shay-nek, és nem lenne megint egy szerelmi háromszög a történetben. Bár a rész végén Tally Zane-t választotta, remélem nem fogja meggondolni magát a zárókötetben.

Többször is úgy éreztem olvasás közben, hogy az író túl sokat akar. Szeretne beledobálni egy kicsit mindenből a történetbe. Ott van a disztópia, amit megmagyarázott, de nekem még mindig hiányos, aztán kell bele egy szerelmi szál, amit túlzásba visz, mert most mindkét részben volt egy szerelmi háromszög, amitől engem kiver a víz. Aztán az a rész, mikor Tally bolyong össze-vissza, és találkozik azzal a törzzsel meg a szent emberükkel, akikről kiderül, hogy egy rezervátumban élnek. Tisztára Az elveszett világ sorozatba képzeltem az egészet, mi lesz még itt? 

Ami még negatívum a számomra, az David anyja, Maddy volt. Értem én, hogy nehezen dolgozza fel a férje halálát, és Tally-t hibáztatja érte, s közben még a fiától is félti, nehogy annak is ártson, de a viselkedése túllőtt a célon. Legalábbis az első részhez képest sokat változott a rossz irányba.

Összességében tetszett a könyv, Zane mentette meg a számomra, valamint a fejfájásának oka. Persze kiszámítható volt és megint csak Tally ostobaságát tükrözte, hogy nem gondolkodott, miért küldenének kettő pirulát, mikor úgy volt, hogy csak ő kap. Viszont az új füstösök se túlzottan észlények, amiért erről nem avatták be. Szóval mindkét fél "hibás", és végig ott lebegett előttem, hogy bizonyára a gyógyszer okozza Zane fejfájását, csak az volt a kérdés, hogy hogyan. És rájöttem már hamar, mégis tetszett az ötlet.

Értékelés: 5/4

Borító: 5/3 (a magyar borító. A külföldi nagyon ronda)

Kedvenc szereplő: Zane

Csúfok - kritika

Fülszöveg:

Mindenki tündöklően gyönyörűvé válik, mint egy szupermodell. Mi ebben a baj?

Tally hamarosan tizenhat éves lesz, és már alig várja. Nem a jogosítvány miatt, hanem hogy végre szép legyen. Tally világában a tizenhatodik születésnap egy olyan műtétet jelent, ami az embert taszító csúfból lélegzetelállító szépséggé változtatja. És azonnal egy olyan high-tech paradicsomba kerül, ahol nincs más dolga, mint őrületesen nagyokat bulizni. Néhány hét múlva ő is megérkezik oda.

De új barátnője, Shay nem biztos benne, hogy széppé akar válni. Szívesebben próbálná ki az életet odakint. Amikor Shay megszökik, Tally a szépek világának egy teljesen új oldalát ismeri meg – és ez taszító. A hatóságok az elképzelhető legrosszabb ajánlatot teszik a lánynak: találja meg barátnőjét és adja a kezükre, máskülönben sosem változhat széppé. Döntése örökre megváltoztatja az életét.

Egy új, rabulejtő trilógia első kötete.

Saját véleményem: vigyázat, spoileres!

Egy "kis" szándékos szünet után most visszatértem, s bár közben kiolvastam pár könyvet, a nyár folyamán azért igyekszem majd pótolni róluk az értékeléseket. Egyelőre még friss élmény a Csúfok, amit egyébként hihetetlenül olcsón szereztem be egy akciónak hála, de még jó is, mert eredeti áron lehet, hogy csalódást okozott volna.

Az olvasás közben két dolog között nem jutottam dűlőre. Először is, hogy én esetleg már egy rossz korosztályba tartozom, mert igaz, hogy a főhős tizenhat éves (és csak egy évvel vagyok nála idősebb), mégis inkább olyan volt, mintha egy tizenkét éves lányról olvasnék. Tehát vagy nem tartozok a célcsoporthoz, vagy a másik ötlet az volt, hogy az író a gyerek. De utánanéztem, úgyhogy ez teljességgel kizárható.

Az egész regény úgy volt felépítve, mintha én írtam volna még ezeréve. Nem a fogalmazásra értem, hanem konkrétan a cselekményre. Nem történik sok minden, az a kevés pedig eléggé kiszámítható. Nincsen szerteágazó cselekményszál, és igazából az is nagyon zavart, hogy ez elvileg disztópia. Rendben, ezt rögtön leszűrtem a molyos címkék nélkül is, de hiányoltam a világfelépítést, a részletezést. Mert nagyon találó a társadalomkritika, ami a szép és csúf ellentétével megjelenik a műben, de én vártam volna egy anekdotát, hogy na most akkor miért is ilyen a világ éppen? David pedzegetett valamit a rozsdások kapcsán, és lehet csak az én fejemben nem állt össze, de én többet akarok tudni róla, hogy miért ilyen a világ most! Miért a normális a ronda, és miért jó, ha mindenki majdnem ugyanúgy néz ki, és hát... szinte tökéletes? Mert rendben van, hogy a világ majdnem megszűnt létezni, és azzal, hogy széppé operálják az embereket (valamint módosítják a gondolkodásukat) engedelmes "szolgákat" csinálnak az emberekből, de ez miért éri meg nekik? Mivel ez egy trilógia első része, egyelőre még reménykedem, hogy a következő részben ez kiderül.

Shay az elején szimpatikus volt, a végére viszont a legszívesebben a falba vertem volna a fejem miatta. Tally-t nem sikerült megkedvelnem, se nem utálom, de nem is szimpatizálok vele. Viszont a karakterfejlődése egészen csodálatos volt. Az elején még ő is egy felszínes csúf volt, aki csak egyet akart, szép lenni és bulizni örökké, de a küldetés közben megváltozott, és nagyon jó irányba. A majdnem szerelmi háromszög azonban nem tetszett, mert én egyszerűen nem szeretem, mikor egy barátnő kezéről lecsapja a főhősnő a pasit.

Összességében jó volt ez a könyv, talán ha nem tizenhét évesen, hanem pár évvel ezelőtt olvasom, akkor jobban tetszik, de most csak úgy éreztem, hogy már kinőttem. Azért a trilógiát mindenképpen befejezem, mert kíváncsi vagyok, az író mit tud még hozzátenni.

Értékelés: 5/4

Borító: 5/5 (a magyar sokkal jobban tetszik)

Kedvenc szereplő: nincs