Szablon stworzony przez Arianę dla Wioski Szablonów | Technologia Blogger | X X X

Menu

2014. július 24., csütörtök

Vihartáncos - kritika

Fülszöveg
Ennek a fantasy-sorozatnak az első része egy felejthetetlen hősnőt és egy lenyűgöző, világot mutat be. 
HALDOKLÓ FÖLD

A Shima Birodalom az összeomlás szélén táncol; a szigeten élő nemzet régebben gazdag hagyományokkal és mondákkal rendelkezett, mára azonban lakóit megtizedelték a Lótusz Céh ipari fejlesztései és a gépek imádata. Az ég vörös, mint a vér, földje haldoklik a szennyező mérgektől, a hatalmas szellemállatok pedig, melyek régebben a vadonjaiban kóboroltak, örökre eltűntek.

A LEHETETLEN FELKUTATÁSA

A Shima Birodalom udvari vadászai megbízást kapnak a sóguntól, hogy kapják el a mennydörgéstigrist – egy mondabeli félig sas, félig tigris teremtményt. De minden bolond tudja, hogy ezek a vadállatok már több mint egy évszázada kihaltak, mégis, ha üres kézzel térnek haza, a sógun halállal bünteti őket.

TITKOLT ADOTTSÁG

Yukiko a Róka klán gyermeke, aki olyan adottsággal bír, amiért – ha kiderül –, a Lótusz Céh kivégzi. A lány elkíséri apját a vadászatra, melynek során égi hajójuk lezuhan, és a fiatal lány Shima utolsó megmaradt vadonjában találja magát, ahol a társa csupán egy dühös, röpképtelenné tett vihartigris lesz. Bár a lány hallja a gondolatait, és megmentette az életét, csak abban lehet biztos, hogy az állat inkább látná holtan, minthogy segítsen neki.

Ám végül rettenthetetlen barátság szövődik köztük, és kihívják maguk ellen a birodalom hatalmasságainak haragját.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Az biztos, hogy nem sűrűn találkozok ilyen részletesen kidolgozott háttérvilággal, mint ebben a könyvben. Habár két-három évvel ezelőtt hatalmas japán-fan voltam, ez kimerült a zene, a divat, az animék és a mangák terén, a történelmükbe és a vallásukba már nem mélyedtem úgy bele. Tehát nem tudom igazából, hogy a világfelépítés mennyire hű a japán történelemhez (nem mintha elvárnám. Ez mégiscsak egy fantasy.), vagy hogy a vallást teljesen átvette-e az író, esetleg itt-ott belenyúlt, mindenesetre nem lehet rá panaszom, mert remekül működött. Pedig annyi minden bajom volt a könyvvel...

Az első száz oldal nagyon döcögősen ment. Tele voltak a mondatok olyan szavakkal, amiket vagy nem tudtam megjegyezni, vagy a jelentésüket nem tudtam, és mindig ki kellett keresnem. Még csak nem is kötött le. Nagyon idegennek éreztem magamtól, pedig semmi bajom nincs a japán mitológiával, nincsenek előítéleteim. Sőt, pontosan azért vágytam erre a könyvre, mert ebbe a témába nyúlt bele. És nem mondom, hogy nem jól tette az író, csak az eleje annyira velős és sűrű, hogy szabályosan küzdöttem vele, majdnem félre is tettem. Viszont azután, hogy a hajó lezuhan (igen, lezuhan!) és Yukiko a dzsungelbe találja magát, rögtön jobban tetszett.

Bár nem tartott sokáig. Ez az idegen érzés egészen a regény végéig velem maradt, és most se igazán tudom, hogy hogyan viszonyuljak hozzá. A leírások gyönyörűek, nagyon tetszett az író fogalmazásmódja, tud bánni a szavakkal. Tetszett a női főhős is, jobban, mint másik YA könyveknél. A mitológia, a társadalomkritika, az ellentétek, felsorolva mindegyik olyan jól hangzik. De itt a baj, hogy csak felsorolva. Valami hiányzott. Nem éreztem kötődést a szereplőkhöz, annak ellenére, hogy Yukikot kedveltem, talán Buruu az egyetlen, aki a szívemhez nőtt, és akire azt tudnám mondani, hogy a kedvencem lett. Mindenki más olyan papírmasé szereplő volt, teljesítette a feladatát a könyvben, a rá kiosztott szerepében helytállt, de valahogy száraz maradt. Pedig mennyi potenciál lett volna mind Kin, mind Hiro karakterében, de még a sógun húgában is (akivel nem tudni, hogy mi történt vele, vagy csak figyelmetlen voltam).

Ugye volt egy nagyon halvány kis szerelmi háromszög, amire azért mondom, hogy halvány, mert nem teljesedett ki igazából. Mondjuk ennek örültem, mert nem akartam nyűglődést a két férfi között. Tetszett, hogy Yukiko nem őrlődött, eltökélte, hogy neki Hiro kell, s bár tudta, hogy Kin szerelmes belé, nem játszott vele. Persze volt egy kis kihasználásszaga a kapcsolatuknak, de a helyzet sajnos megkövetelte. Örültem, hogy Kinből nem lett anti-hős, hogy nem árulta el Yukiko-t azért, mert a lány mást szeret. Érdekes, mert ha a két férfi közül kellett volna választanom, Hiro-t választottam volna (annak ellenére, hogy semmit nem tudunk róla, csakhogy szép zöld szemei vannak [gyengéim a zöld szemek], de tekintsünk most el attól, hogy mit művelt Yukikoval), mégis Kin került ki győztesként kettejük "csatájából". Ez mindenképpen kellemes meglepetés volt a számomra, Kin részéről persze. Az miatt ugyanis nagyon csalódott voltam, hogy pont Hiro árulta el Yukiko-t. Nem mintha nem számítottam volna rá, csak nem akartam, hogy így végződjön.

Tehát összességében tetszett a könyv, bár inkább csak a világ kidolgozottsága miatt. Maga a cselekmény kissé sablonos, a szereplők nem elég kidolgozottak, nincs mögöttük elég motiváció, vagy csak ők a történtek nem motiválták őket eléggé. Úgy éreztem, hogy túl kicsik ők ahhoz, hogy jelentős változást érjenek el ebben a világban. Nem mondom, hogy nem vagyok kíváncsi a folytatásra, de nem veszek meg érte. Szép volt, jó volt, csak kevés. Mint a kritikám.

Értékelés: 5/4
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Buruu 

2014. július 17., csütörtök

Az igazi - kritika

Fülszöveg
A párválasztó kezdetekor a lányok még harmincöten voltak, de közülük csak egy nyerhet. 
Eljött az idő, hogy a korona végre a győztes fejére kerüljön. 
Amikor beválogatták a Párválasztóba, America még csak nem is álmodott arról, hogy valaha eljuthat a korona közelébe – vagy Maxon herceg szívéhez. Ahogy azonban egyre közeleg a versengés vége, és a palota falain túl fokozódik a fenyegető veszély, America rádöbben arra, hogy mennyi mindent veszíthet – és hogy milyen keményen kell küzdenie a vágyott jövőért. 

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Vegyes érzéseim vannak a záró kötet kapcsán. Egyrészt csalódást okozott, másrészt viszont azt kaptam, amit vártam. Nem is lehetett kérdés, hogy Americából lesz a hercegnő, csak az szolgált meglepetésként, hogy mennyi szenvedésen kellett keresztül mennünk. Nekünk, olvasóknak. Mert egyszerűen alig bírtam már idegekkel, hogy míg az előző kötetben az okozta a konfliktust, hogy America nem tud választani, most az, hogy a király utálja Americát, és hogy megtanul-e végül viselkedni, vagy nem.

Mint már írtam a másik két kritikámban írtam, megfelel az oldalszám a történethez, nem érzem úgy, hogy kellene még több száz oldal, ahol a párválasztós dolgokat ismerteti az írónő. Csak az a baj, hogy mégsem működik. Nem, mert behozott Cass egy csomó olyan szálat, amit nem bírt el a könyv. A lázadókat, akiknek a támadásuk annyira súlytalan, komolytalan. Aztán megjelent August, akinek rögtön elhiszik, hogy Illéa egyenesági leszármazottja, ugyan, nem kell semmi bizonyíték rá. Azt meg pláne elfogadják, hogy bár örökös, mégsem akarja trónt. Nem is az, hogy kellett volna vágynia rá, hanem inkább a szereplőknek kellett volna gyanakodniuk, hogy tényleg az, akinek mondja magát, illetve hogy mért is nem érdekli trón.

A lázadáshoz kapcsolódik a többi elvarratlan szál is. Az, hogy America apja is az északiak közé tartozott, vagy hogy Kriss e miatt jelentkezett a párválasztóba, amit persze megmagyarázott, de úgy maga a szál akkor is kicsit hiányos. Mi lesz az olaszokkal? És az ázsiaiakkal? Annyira rosszul kezelt az írónő minden olyan történést, ami nem a főszálhoz tartozott. America apja lázadó, igen, erre csak úgy simán meghal egy betegségben, pedig mennyivel érdekesebb lett volna, ha egy támadásban történik ez (ha már ennyire ki akarta nyírni ezt a szereplőt). Aztán ott volt a fenyegetést jelentő király is, akit csak úgy megöl a lázadás során (nehogy olyan sok akadály legyen America előtt), vagy a királyné, akit bár nem szerettem, legalább normálisabb volt, mint a férje. Meg Anne szerelme Aspen iránt is, teljesen felesleges volt ezt is belekeverni, ha eleve meg akarta ölni a karaktert. Akkor inkább erősítette volna Lucy és Aspen szálát. Aminek egyébként örültem! Sokkal jobb volt, hogy egy ilyen aranyos és kedves lánnyal maradt a végén, mint Americával. Nekem America akkor is túlságosan önző, és elégedettséggel tölt el, hogy az általam kevésbé kedvelt Maxon párja lett. 

Csak annyi értelmetlen dolgot beletett az írónő a könyvbe, amit a végén csak úgy ott hagyott a levegőben... például Celeste karaktere. Persze a végén sokkal szimpatikusabb lett, nemcsak a megmaradt versenyzőknek, de az olvasóknak is. Csupán értelme nem sok volt, hogy úgymond "megerőszakolja" a saját karakterét az írónő. Mert Celeste volt eddig a törtető, a mindenre elszánt lány, aki manipulálja az embereket, erre mindenkitől bocsánatot kér, bőg, de úgy, mint ahogyan America szokott... rettenetesen OOC (out of character) volt. Sokkal jobban örültem volna, ha az írónő kitart az ő gonoszkodós karaktere mellett, mert idegesítő volt, de legalább igazi. Így meg behódolt Americának, ami nagyon nem tetszett.

Ahogyan America testvére, Kenna rámutatott, úgy én is elmondom most, hogy mennyire gusztustalan volt Aspent egy pótléknak tartani. Ha nem Americát választja Maxon, akkor majd jó lesz ő is. Ez olyan "nincs ló, jó a szamár is" effektus, ami miatt nagyon utáltam Americát, és nem értem, hogy sokan mért Aspen iránt éreznek így, mikor egyértelmű, hogy nem ő volt a ludas ebben az egészben. America egy szörnyű nőszemély ebből a szempontból, mert két vasat tartott a tűzben, ráadásul úgy, hogy nem is akart róla tudomást venni. Mondom, tuti két személyisége van, akik nem tudnak egymásról. Másként tényleg nem tudom megmagyarázni azt, hogy az egyik pillanatban Maxont szerette, de ha befordult a sarkon, és ott várta Aspen, akkor meg őt. De ez inkább illik a második kötetre, a harmadikban már eléggé lemorzsolódott a szerelmi háromszög. És America megint nem vette észre a nyilvánvalót (Lucyt és Aspent)! Annyira dühítő... mindenki milyen okosnak meg talpraesettnek tartja, pedig igazából igenis önző és manipulatív, meg kissé butácska.

Nem volt annyira rossz ez a trilógia, mint aminek tűnik, azok alapján, ahogy írtam róla. Kicsit olyan, mint a SZJG a számomra. Sokan rajonganak érte, megértem a rajongás okát (nem az irodalmi érték, sokkal inkább a szórakoztatás nyújtása miatt), de ezek a történetek valahogy sosem jutnak el hozzám. Bár nem merném azt mondani, hogy tizennyolc évesen kinőttem volna belőlük.

Értékelés: 5/4
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: -

2014. július 17., csütörtök

Az elit - kritika

Fülszöveg
A PALOTÁBA 35 LÁNY ÉRKEZETT. CSAK HATAN MARADTAK. A Párválasztót 35 lány kezdte meg. Mostanra azonban már csak az Elitnek nevezett csoport maradt versenyben Maxon herceg szerelméért, s a harc ádázabb, mint valaha. Minél közelebb kerül America a koronához, annál jobban meg kell szenvednie azért, hogy végre megtudja, kihez húz valójában a szíve. Minden Maxonnal töltött pillanat olyan, akár egy tündérmese, csupa lélegzetelállító, csillogó romantikus kaland. De ha a palotában meglátja őrt állni első szerelmét, Aspent, újra hatalmába keríti a vágyakozás az élet után, amit még közösen terveztek el. Americának rettentően szüksége lenne egy kis időre. Míg azonban ő a kétféle jövő lehetősége között vergődik, az Elit tagjai pontosan tudják, hogy mit is akarnak – s egyre valószínűtlenebbnek tűnik, hogy Americának lehetősége nyílik választani…

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Amennyire szerettem az első részt, ezt annyival kevésbé. Nem arról van szó, hogy elmúlt volna a varázs, mert még mindig élvezem ezt az egész párválasztós cécót, és háromszáz és fél oldal még mindig jól illeszkedik a történésekhez, csak már kifulladt egy kicsit. Vagy hogy mondjam. Az szinte egyértelmű volt, hogy Maxon Americába szerelmes, és ha a lány nem lenne olyan határozatlan, már rég kiválasztotta volna. Csakhogy America képtelen dönteni, és ebből adódott minden ellenérzésem, amit a kötet során kezdtem el táplálni iránta.

Az első részben szentül meg voltam győződve, hogy ő igenis odavaló a párválasztóba, mi több, az elitbe, és hogy jó hercegnő válhatna belőle. Ezzel szemben most mindent lerombolt a viselkedésével. Határozatlan, túlságosan makacs, és ha valami nem úgy alakul, ahogyan ő azt elvárná, kikéri magának, hisztizik, tombol. Na meg rettentő sokat sír. Mindenen kibukik. És nem mondom, hogy nem természetesek a reakciói néhol, de egy hercegnő akkor sem viselkedhet így, még akkor sem, ha olyan különleges, mint America. Most már inkább gondolom azt, hogy Kriss lenne a jobb választás.

Mivel alapvetően nem vagyok oda a szerelmi háromszögekért; aminek egyszerű oka van, sose azt választja a főszereplő, akit én választanék, itt is előre féltem tőle. De még mindig nem győzött meg egyik fiú se, hogy jobb a másiknál, talán Aspennek egy árnyalatnyival jobban szurkolok, de tudom, hogy úgyis ő fog hoppon maradni. De az igazság az, hogy szinte alig tudunk meg valamit a két fiúról, ami miatt állást lehetne foglalni mellettük. Aspen ugye két évvel ezelőtt kezdett el járni Americával, tehát a lánynak nincs oka rá, hogy most szemléltesse nekünk, olvasóknak, hogy milyen a fiú. Ugyanakkor mégis ez hiányzik az egészből, hogy legyen valami a fiúk mögött, egy kicsit árnyalt személyiség. Mert mindkettő csak jól néz ki és ennyi. Ja igen, Maxont veri az apja, a király, de még ez sem ad hozzá semmit a személyiségéhez. Üresek.

Na de America... ő elég árnyalt mindkettejük helyett. Na nem pozitív értelemben mondom. Először is; kiakad azon, ha Maxon más lányt visz randira (hiszen ez a kötelessége), mert ő egyből azt gondolta, hogyha megállapodtak, hogy Maxonnak ő az igazi, akkor csak vele fogja tölteni az idejét, a többi versenyzővel meg nem. Kicsit se lenne gyanús, vagy unfair. Ez nem tetszik neki, viszont ő meg olyan könnyedén szédíti mind a két fiút, mindenféle bűntudat nélkül (tényleg egyszer sem láttunk bele a gondolataiba, hogy ő most rosszul érzi magát, amiért mindkét fiút biztatja), hogy azt kell hinnem, Americának két személyisége van, akik nem tudnak egymásról. Vagy mi a fene??? Mert mikor Maxon más lánnyal volt (kötelességből!!!), és America féltékenykedett, eszébe se jutott, egyszer se, hogy ő hova szokott eljárkálni a palotaőrrel, és mit csinálnak a sötétben.

America nagyon visszafejlődött az előző kötethez képest. Ott ő volt a kedvencem, most viszont kifejezetten nem szeretem. Elkényelmesedett, túlságosan megtetszett neki a palotai élet, de felelősséget ő sem vállalna (gondoljunk csak a prezentációra, mennyi ideig szenvedett vele, pedig az ötös kasztból jött). Hiába nem akarja beismerni, jobban hasonlít Celeste-re, mint hinné. Ráadásul buta is, mert ha egyes szám első személyben íródik a könyv, és én már az első kötetben rájövök, hogy Marlee-nak van valakije, akkor ő mért nem? Elvileg ugyanazt látjuk és tapasztaljuk, nekem csak azt kellene sejtenem, amit ő sejt. Hát ő nem gyanakodott semmire, pedig igazán egyértelmű volt.

A többit nem fejtem ki részletesen, mert minek, de milyen gyenge védelmi rendszere lehet ennek a palotának, ha csak úgy bejutnak oda, könnyűszerrel. Legyünk komolyak, ott tartózkodik a király, a királyné és a herceg a palotában, a lázadók mégis mindig bejutnak. Kik őrzik azt a nyamvadt épületet, kertitörpék? Pedig tetszett a lázadó-vonal a könyvben, csak nincs túl sok értelme, ha az írónő nem kezd vele semmit, azon kívül, hogy néha betörnek és el kell előlük menekülni. Például az erdőbe. Jaj, ez a jelenet nagyon fájt.

Nem vagyok meggyőzve róla, hogy America jó hercegnő lenne, ugyanakkor visszaszokni se tudna, Aspenhez meg pláne nem. Ő már nem az a lány, aki anno megkezdte a párválasztót, és nem pozitívan változott. Maxon úgyis őt fogja választani, minden hibája, és a király ellenvetése dacára, pedig az lenne a legjobb, ha átbombáznák egy szomszédos országba, és na, éljen ott. 

Értékelés: 5/3,5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: America apja

2014. július 16., szerda

A párválasztó - kritika

Fülszöveg
Harmincöt lány. Egy korona. Egy lehetőség, ami az életben csak egyszer adódik. A Párválasztóban részt vevő harmincöt lány számára ez életük legnagyobb esélye. Egy lehetőség arra, hogy kiszabaduljanak abból az életből, amibe beleszülettek. Hogy belépjenek egy világba, amiben csillogó ruhákat és felbecsülhetetlen értékű ékszereket hordanak. Hogy palotában lakjanak és a csodás Maxon herceg szívéért vetekedjenek egymással. America Singer számára azonban kész rémálom Kiválasztottnak lenni. Azt jelenti ugyanis, hogy hátat kell fordítania titkos szerelmesének, Aspennek, aki egy alsóbbrendű kasztba tartozik. El kell hagynia az otthonát, hogy beszálljon az ádáz küzdelembe egy koronáért, amire nem is vágyik. Egy palotában kell élnie, amit a lázadók erőszakos támadásai fenyegetnek állandóan. Aztán America megismeri Maxon herceget. Lassan megkérdőjelezi addigi terveit, és rádöbben arra, hogy az élet, amiről mindig is álmodott, talán köszönő viszonyban sincs a jövővel, amit korábban még csak el sem képzelt volna.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Ez a könyv akkor jött szembe velem először, mikor megjelent Magyarországon, de akkor még nem érdekelt. Úgy gondoltam, hogy kiszámítható, habos-babos, nyálas, és erre nekem nincs szükségem. De aztán megjelent az összes rész, hozzácsapva még egy kiegészítő kötetet is, engem pedig egyre jobban érdekelt. Szóval beszereztem, mert győzött azaz énem, ami egy kis romantikára vágyik. Annyi könyv csalódást okozott mostanában, hogy kellett egy olyan, ami kikapcsol.

Persze nem csak azért volt bennem dac a könyv iránt, mert romantikus (aki olvas engem, tudja, hogy szeretem, de csak ha megfelelően van adagolva), hanem mert engem olyan egyszerű dologgal is el lehet tántorítani egy könyvtől, mint a szereplő neve. Most komolyan, America Singer? A legbénább név díj nyertese. Nem zavar, ha szokatlanul nevezik el a karaktereket, de mikor ország, vagy kontinens neveket, esetleg város neveket adnak nekik, attól én kibukom. Ez az én gyagyám, de nem hagytam magam, hogy ezért ne olvassam el. Bár a könyv legtöbb neve azért nem győzött meg.

Nem mondhatnám, hogy nem vagyok oda az ilyen versenyzős, kiválasztós dolgokért, mert igenis szeretek ilyenről olvasni. Ez pedig Az éhezők viadala hercegnős (nem arra akarok utalni, hogy koppintás, ezt előre leszögezem), egy sokkal enyhébb, ugyanakkor mesébe hajlóbb változata. Amivel nincs semmi baj, hiszen ha alapból utálnám az ilyeneket, a kezembe se vettem volna.

Ami a karaktereket illeti... kedveltem Americát, annak ellenére, hogy néha kicsit bosszantott, bár ez melyik kedvencemmel nincs így. Talán túl banálisnak tűnt, hogy mégis bekerült a versenybe, annak ellenére, hogy nem akart, viszont ahogyan később megoldotta az írónő a bennmaradását, na az volt az, amiért megszerettem a könyvet. Azt vártam, hogy Maxonnal rögtön egymásba habarodnak, hogy végig America lesz a befutó, és már most el van döntve, hogy megnyeri (de tuti megfogja). Ehelyett Maxon barátja lett, egy olyan ember, aki téglának számít a többi versenyző között, és ez nekem nagyon tetszett.

Tetszett, mert Maxon megismerte a barát fogalmát, ugyanakkor száz százalékig biztos lehet benne az olvasó, hogy ez az érzés később el fog mélyülni. És el is mélyült. Talán egy kicsit gyorsan jött. Mármint úgy értem, hogy az oldalszám pont megfelelő a történethez, nem éreztem úgy, hogy még száz oldal kellene, csak inkább azt vártam, hogy a következő részben derülnek ki Maxon érzései. Meg hogy Aspen még nem bukkan fel újra a végén. Mert nem örültem neki, hogy már az első rész végén kialakult a szerelmi háromszög (ami eddig nem elviselhetetlen. Tudom, hogy ezután biztosan az lesz).

Az is tetszett, hogy annak ellenére, hogy ez főként egy romantikus könyv, és mindannyian tudjuk, hogy mire megy ki a játék, az írónő belecsempészett egy kis politikai drámát is. Pozitív csalódás volt mindenképpen, és bár tudom, hogy nem ez a könyv célja, nem leszek csalódott, ha továbbra is megjelennek a lázadók.

Nem kerültem közel egyik fiúhoz se, Aspenhez azért nem, mert keveset szerepelt (bár mondjuk a sötét haj, zöld szemek pont a gyengém), Maxon meg egyszerűen túl karót nyelt nekem. Látszik, hogy kezd felengedni, és mikor viccelődik, az igazán aranyos, de könyörgöm, ahhoz képest, hogy tizennyolc éves, semmi fiatalság nincs benne. Olyan, mint egy megfáradt öregember. Ami persze érthető, hiszen milyen körülmények között nőtt fel, de örülnék, ha az írónő jobban kibontaná őt a következő két kötetben.

Nem akarom, hogy Aspen elveszítse Americát, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy America jó hercegnő, és később jó királyné lenne, de Maxon mellett nekem még akkor is csak barátoknak számítanak. Kicsit félek a következő résztől, és hogy úgy járok-e, mint a Szent Johanna Giminél, hogy az írónő teljesen kiforgatja Arnold (Aspen) karakterét, hogy Cortez (Maxon) legyen a befutó. Gondolom, hogy mi lesz a vége, de akkor inkább ölje meg a szereplőt, minthogy egy gonosz karakterré váljon. Na ezért nem szeretem a szerelmi háromszögeket. Jaj mi lesz velem.

Értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: America

2014. július 15., kedd

Keserkék - kritika

Fülszöveg
Egy olyan világban, ahol az emberek kis része valamilyen ‒ garabonciának nevezett ‒ rendkívüli képességgel születik, Lekk királynak az volt a garabonciája, hogy mindenki elhitte a hazugságait.

Amikor a tízéves Keserkék királynő lett, azt hitte, hogy apja megölésével véget ért annak erőszakos, eszelős uralma.

Tévedett.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Két éve várok már a folytatásra, amióta olvastam az első két részt. Az egész világ, amit Cashore megalkotott, beszippantott, a karakterek kedvelhetőek, és az írónő stílusában még a kevésbé kalandos vagy akciódús részek is élvezhetőek.

Mert ebben a könyvben hiába keres valaki csatajeleneteket vagy párviadalt, mint más fantasy regényekben. Az előző két részben sem voltak annyira jelentősek a harcok, de ott legalább volt. Itt viszont csak néhány összetűzésről lehet olvasni, egy-két csetepatéról. Úgyhogy aki azt várja, hogy ez a regény hű legyen általánosságban a fantasykhez, annak csalódást fog okozni. És ahogy elnézem az értékeléseket, okozott is pár embernek. Nekem - személy szerint - nem, mert dacára annak, hogy nem nevezném annyira izgalmasnak a könyvet, az udvari életet remekül bemutatta.

Kellett már egy ilyen young adult könyv (mármint fantasy részről), ahol nem karddal és fegyverekkel csatáznak, hanem az elmével. Mert egyszerűen tényleg hihetetlen volt az, ami a kastélyban történt. A Garabonc után kilenc évvel játszódik, Keserkék felcseperedett egy igazán erős nővé. Mert nem lehet nem annak nevezni. Igen, sokszor kiborult, sírt, és néha érzékeny volt, de mégiscsak egy fiatal lány, aki elveszítette az édesanyját, az apja egy eszelős király volt, barátai pedig általában távol voltak tőle. Szerencsére felbukkant a történetben Pongor és Katsa is, többet szerepeltek, mint vártam volna - különösen Pongor, de nem bántam, mert mindkettejüket megszerettem a Garabonc olvasása során.

Az egész regény alatt bizonytalanságban tartott az írónő. Nem mondom, hogy nem volt egy kicsit kiszámítható, hogy kik állnak a gyilkosságok és a gyújtogatások mögött, mert számítottam erre a lehetőségre. Mégis, hiába van egy - úgymond - "főgonosz", ha közben a többi szálon is érhetik árulások a királynőt. És élveztem olvasni, hogy az írónőnek ilyen tehetsége van hozzá, hogy egyszerűen nem tudja az olvasó eldönteni, hogy kiben bízzon, és kiben nem, mert hiába utalnak egyértelmű jelek valakire, ha mögötte számos ok meghúzódhat, és az ok lehet, hogy nem is gonosz igazából, inkább csak őrült.

Ez volt az a szó, amivel a legjobban leírhatnám, hogy mik történtek a kastélyban. Először azt hittem, hogy valaki direkt megőrjíti az embereket, de szó sincs erről. Habár Lekk közel tíz éve meghalt, még mindig érezhető a hatása, és ez bizony eléggé elkeserített. Mert szörnyű volt arról olvasni, hogy mire kényszerítette az embereket, miket tettek meg az uralma alatt, amik egyébként eszükbe se jutott volna. És ezáltal hogyan gyötörte az emberek lelkét, akik még tíz év után sem dolgozták fel a velük történteket, még mindig a vállukon cipelik a tetteik súlyát, ami a gonoszság felé löki őket. Vagy kétségbeesés? Nehéz megmagyarázni, mert bár a gyilkosság, gyújtogatás szörnyű bűn, értem az okot, ami meghúzódott mögötte.

Egyedül Zafa volt az, akiben mindvégig bíztam. Reménykedtem benne, hogy ő nem fogja elárulni a királynőt, mert akkor komolyan megharagudtam volna a könyvre. Mert Zafa annyira belopta magát a szívembe, és csak miatta (meg Keserkék miatt) peregtek a lapok a kezeim között, hogy egy nap alatt kiolvastam. Többet akartam tudni róla, hogy vajon mi lesz a sorsuk Keserkékkel, hiszen egyértelmű, hogy akadályba ütközik a szerelmük, lévén mégiscsak egy királynőről és egy tolvajról van szó. Azok voltak a legkedvencebb jeleneteim, amikor Keserkék kilopódzott, és hallgatta a történeteket, amikor még ő volt Szikra. Meg persze minden fejezet, amiben Zafa felbukkant. Imádtam ezt a karaktert, na.

Viszont a vége miatt eléggé vegyes érzelmeim vannak. Nem volt nagy csavar, se csata, úgy tűnt, mintha minden csendesen lefolydogált volna hatszáz oldalon keresztül. Ez tényleg zseniális, ugyanakkor hiába ilyen vastag a könyv, a befejezés nem is igazán befejezés, tele van elvarratlan szálakkal. Nemcsak Zafa miatt, de mi lesz Zsaráték világával (jaj, Zsarát felbukkant. Annyira örültem!)? Mi lesz a Tanács munkájával? Megdöntik végül más országokban a zsarnok királyok uralmát? Na és Raffin? Zafa elmegy kalandokat keresni, de visszatér Keserkékhez? Meg tudják oldani, hogy nem egyenrangúak? Annyi megválaszolatlan kérdés, amire kíváncsi vagyok. Úgy érzem, elbírna még egy kötetet ez a világ, és őszintén nem bánnám, ha nem trilógia maradna, hanem lenne egy negyedik rész is. Ugyanakkor talán mégis így jó, hogy az írónő meghagyja nekünk, hogy olyan befejezést képzeljünk el magunknak, amire vágyunk. Lehet, hogy valaki nem szerette Zafa-t (nem is értem), és jobban szeretne Keserkék mellé egy nemest, vagy egy herceget. Én viszont szeretném azt hinni, hogy Zafa hazajön a királynőhöz és közösen megoldják. Naiv olvasó vagyok? Talán. De imádtam ezt a szerelmi szálat, és bizony az írónő kicsit összetörte a szívemet.

Nagyon szerettem ezt a világot, amit az írónő megalkotott, bár voltak hibái. Mégis, szerintem tökéletesen bemutatja az udvari életet, hogy milyen az, amikor szinte senkiben nem bízhatsz, mikor elárulnak, vagy te árulsz el valakit (nem szándékosan), és hogy milyen a politikai élet.

A nevek ismét megnevetettek, Bogonbács nevét ösztönösen Bogáncsnak olvastam, Múniát Múmiának, Giddont Gideonnak, és így tovább. De csak dicsérni tudom a fordítót, mert remek munkát végzett, nagyon jól átadta a neveket. Személy szerint én örülök, hogy magyarul olvastam ezt a trilógiát, már csak a nevek miatt megérte. Biztos, hogy újra a kezem közé fog keveredni a sorozat, mert voltak benne hullámvölgyek, de összességében szerettem.

Értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Zafa, Keserkék

2014. július 13., vasárnap

Hopeless - kritika

Fülszöveg
Készen állsz a reménytelen igazságra? Vagy szívesebben hiszel a hazugságoknak?

Colleen Hoover, a közkedvelt bestseller-író lebilincselő történettel tér vissza. Ez a szenvedélyes, magával ragadó románc két, szörnyű múltat cipelő fiatalról szól, akik az élet, a szerelem és a bizalom útvesztőjében bolyongva együtt ismerik meg az igazság gyógyító erejét.

A koránt sem szent Sky végzős középiskolásként találkozik Dean Holderrel – egy sráccal, aki nagy nőcsábász hírében áll. A fiú már a legelső találkozás alkalmával rabul ejti a szívét, ugyanakkor félelmet is kelt benne. A múltjára emlékezteti Sky-t, aki hosszú időn át próbálta eltemetni magában a történteket. Eldönti, hogy távol tartja magát a fiútól, de annak kitartása és ellenállhatatlan mosolya hamar semmivé foszlatja az elhatározását. Dean azonban maga is nyomasztó emlékeket őrizget. Amikor ezekről tudomást szerez, az visszavonhatatlanul megváltoztatja Sky-t, talán örökre szétrombolva lelkében a bizalom érzését.

A múlt mindkettőjükön mély sebeket ejtett, melyek csak akkor gyógyulhatnak be, ha bátran szembe tudnak nézni a történtekkel. Az őszinteség az egyetlen út, hogy végre szabadon, korlátok nélkül éljenek és szeressenek. A Reménytelen egy olyan regény, amitől eláll a lélegzeted. Elvarázsol, magával ragad, transzba ejt. Készülj fel, hogy újra átéld az első szerelmet…

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Ez a könyv már akkor szembejött velem, mikor még csak tervezték, hogy kiadják. A fülszöveg tetszett is meg nem is, de a borító eléggé eltántorított, valamiért egyáltalán nem szimpatikus a csaj rajta (utálom, mikor modelleket raknak a borítóra, sose tetszenek). Aztán valahogy el is feledkeztem a könyvről, mígnem végül megjelent magyarul is, rengeteg pozitív kritikát írtak róla az olvasók, nekem pedig egyre jobban felkeltette az érdeklődésemet. Főleg ilyen nevű főszereplővel, hogy Dean Holder. Csak a nevével elérte, hogy kedveljem, viszont mikor elkezdtem olvasni...

Sky már az elejétől kezdve nem volt szimpatikus. Nem bírom az olyan lányokat, akik játsszák, hogy nem érdekli őket semmi, minden lepereg róluk, pedig igazából hisztis libák. Az meg pláne nem nyerő nálam, hogy szinte falják a pasikat, és aki ez miatt mégis ribancnak tartaná őket, az a szemét, meg a féltékeny stb., de természetesen nem mennek tovább a smárolásnál, mert elsőnek a hősszerelmes pasival kell lefeküdni (igen, tudom, hogy ez nem így alakult, de a könyv elején ezt még nem tudtam, és akkor bosszantott).

A könyvben lévő "nagy" csavart a százötvenedik oldal környékén ki lehetett találni, de akkor lett a legnyilvánvalóbb, mikor Holder felkapta a vizet azon a hülye karkötőn. Akkor már biztos voltam benne, hogy Sky-t (Hope-ot) molesztálta az apja, és hogy Sky, Holder és Less ismerték egymást, ők voltak az első visszaemlékezős résznél a gyerekek. Nem tudom, hogy ez más számára is annyira nyilvánvaló volt, mint nekem, mindenesetre, ha igen, elég gyenge csavarnak bizonyult. Az egyetlen "meglepő" dolog csupán az volt, hogy Sky-t "elrabolták", ezzel nem nagyon számoltam, mert maga a bántalmazás is rettenetes, nem gondoltam volna, hogy az írónő még ezen is túltesz a drámákkal.

Mert volt itt minden, öngyilkos testvér, akinek hiányától szenvedett Holder, mert hol gyűlölte, hol tisztelte a testvérét a döntése miatt (mindenki döntse el magában, hogy miként viszonyul ehhez a kérdéshez, én nem óhajtok állást foglalni, mert nehéz). Aztán itt volt még Sky is, aki már azzal kivívta magának a bonyolult hős szerepét, hogy "nem érez semmit, ha fiúval van", ami a történtekre való tekintettel teljesen jogos, de ez alapból megpecsételte a fiúkhoz való viszonyát. És nem mondom, hogy nem volt nyilvánvaló, hogy megerőszakolták, mikor Grayson az elején belopódzott hozzá.

Tehát a drámát tekintve minden adott volt ebben a könyvben. Annyira, hogy én ezt már erősen túlzásnak érzem. Nem azon csodálkozom, hogy valaki hogyan képes ennyi mindent kibírni, csak egyszerűen azt éreztem, hogy SOK. Ennél több nem kell, nincs szükség még egy bonyodalomra, mert már így is tobzódik benne a könyv. Pedig lett bonyodalom. Rengeteg. Már magában az is, hogy egy apa férfi molesztálja a saját lányát (és mint később kiderült, a saját testvérét, meg a szomszéd kislányt), aztán "elrabolnak" egy kislányt, még ha azzal jót is tett vele az elkövető (egyébként ez volt az egész könyv legönzetlenebb momentuma. Talán furcsának hat, hogy ezt mondom, de én igenis tiszteltem Karent, amiért megszabadította Sky-t az apjától, és örülök, hogy Sky is így fogta fel a dolgot), aztán ott van Holder furcsa viselkedése is... Nem bírtam ezt el, és lehet, hogy velem van a baj, de inkább felbosszantott a könyv, mintsem megríkatott volna, vagy elérte volna, hogy szeressem.

Az elején inkább az érintett érdekesen, hogy milyen viselkedése van Holdernek. Komolyan azt hittem, hogy vagy drogos, vagy valami személyiségzavarral diagnosztizálták, és ez fogja okozni a bonyodalmakat. Pedig mondom, már a neve alapján kedveltem, de ahogyan haladt el a történet, nem az, hogy megutáltam volna, inkább féltem tőle. Követi Sky-t, nyomoz utána, kideríti a nevét, hogy hol lakik stb, ami meg van indokolva (mert ki akarta deríteni, hogy Hope az, vagy nem), de Sky szemszögéből akkor sem logikus, hogy elfogadom a vizet az ismeretlen fiútól (csak mert jól néz ki), engedem, hogy alig pár nap ismeretség után bejöjjön a házba (csak mert jól néz ki), bebújjon az ágyamba, pedig szinte semmit nem tudok róla (csak mert jól néz ki). Dettó olyan ez, mint A soha határánál, ahol a kéjenc pasitól rettegett Cam, Andew-tól pedig nem, holott a szituáció ugyanaz volt, csak a kéjenc ronda volt, Andrew meg nem. És itt ez volt, süt Holderről, vagy valami baja van, és rettegtem tőle, mert nagyon heves karakter, kicsit olyan, mint Travis, a Gyönyörű sorscsapásból, akiért ugyan sokan rajonganak, én a való életben tartanék ilyen pasitól. És Holdertől is tartottam, de nagyon. Arról nem is beszélve, milyen gyors sebességben haladt a kapcsolatuk, pedig a könyv csak 2 hónapot ölel át, ami alatt szerintem nem túl reális ilyen heves, és ilyen örökké tartó szerelmet érezni (lehet, hogy megint csak én vagyok a kőszívű), házasságról beszélni pedig pláne erős túlzás. Aztán valahogy ellaposodott a könyv felénél a karaktere, kifulladt, hogy úgy mondjam, mert az ő drámája befejeződött (a végén volt még egy kicsi), és inkább Sky tragédiája lett a hangsúlyos. Ami aztán mindent vitt...

Nem tudtam, hogy min akadjak ki jobban; azon, hogy igazam lett ismét, hogy mi a csavar a történetben, vagy azon, hogy mi is a csavar igazából. Nem tudom, hogy az írónő átélt-e ilyet, személyes tapasztalatból merített, vagy ismerősével történt (aki esetleg olvasott ezzel kapcsolatban valamit, igazán átlinkelhetné, köszönöm!), de eszméletlen rossz módon ragadta meg. Vagy lehet csak én látom rosszul a dolgokat, de miután Sky megtudta, az volt az első dolga, hogy megkérje Holdert, hogy feküdjön le vele... és ez engem annyira a padlóra küldött, és lehet, hogy csak az indulat miatt nem szerettem a könyvet, de ez fájt. Szó szerint fájt, hogy ilyet ír az írónő, és én inkább azon tudtam volna sírni, hogy ilyen szavakat ad Sky szájába, nem azon, hogy mennyire sajnálom (pedig sajnáltam, nem arról van szó...). És akármennyire is tartottam Holdertől, azt tiszteltem, hogy ott volt Sky mellett, viszont mégis megtette, amire a lány kérte. Ha egy bizonyos szemszögből nézem, jogos, Sky-nak arra volt szüksége (bár nem tudom mennyire), és teljesítette a kívánságát, ugyanakkor mégsem értem, hogy hogyan volt képes rá. Nem fér a fejembe. És ez a momentum volt az, ami teljesen tönkre vágta nekem a történetet. Addig hajlandó voltam elismerni, hogy túl romantikus a számomra, olyan mondatokat ejtenek ki a szereplők a szájukon, amit tinik nem hiszem, hogy szoktak, és ezt csak én nem értem, mert kőszívű vagyok, de nem... ez a dolog túlment egy határon, amit képtelen vagyok megemészteni. Pedig higgyétek el, nagyon akartam szeretni ezt a könyvet, alig vártam, hogy a kezembe vegyem. De hatalmas csalódás volt, nemcsak a sok dráma miatt, hanem mert rosszul kezelte az írónő ezt a témát.

Úgy érzem, és ugyanezt éreztem az Easy - Egyszeregy és az Elakadó lélegzet kapcsán, hogy nem kellene ilyen nehéz és velős témához nyúlniuk az íróknak (legalábbis ezeknek a műveknek a szerzőinek), mert nem tudják kezelni. És vagy azért, mert nem élték át, vagy átélték, csak én várok többet és valósabbat. Sajnáltam Sky-t, természetesen, mert rettenetes, ami vele történt, de Hoover nagyon rosszul írta meg a történet. Sok volt a dráma, sok volt a hevesség, sok az érzelem. Mintha lett volna egy kondérja, amibe mindenből bele akart szórni egy csipetnyit, de túlzásba esett, és végül kifutott a leves, nem bírta el a kondér ezt a sok szenvedélyt. Pedig értékelem, hogy megpróbálkozott egy ilyen nehéz témával, csak nem próbálkozni kellett volna, hanem igenis megírni egy olyan történetet, ami kapaszkodó lett volna azok számára, akikkel hasonlók történtek. De itt ugyanaz volt, mint más történeteknél, hogy nem igazán láttam összeroppanni a szereplőt, mert ott volt mellette a hősszerelmes pasi, és a szerelemtől minden jobb lesz, elmúlik a fájdalom, a szex pedig válasz mindenre. Természetesen fontos, hogy legyen az áldozat mellett valaki, akibe kapaszkodhat, aki támogatja és segít neki, igen. De attól a fájdalom nem szűnik meg, attól nem lehet elfelejteni a borzalmakat, csak mert van az oldalunkon egy helyes srác. Vártam volna egy nagy törést Sky személyiségében, de ez elmaradt. Mintha csak megtudta volna a múltját, és jól van, lépjünk túl rajta, itt van Holder, lefekszünk egymással, és meg is feledkezem róla. Ez nem így meg. Nagyon nem.

Az meg pláne sokkolt, hogy szétzúzza a volt hálószobáját, de egy percig eszükbe se jut, hogyha a férfi hazamegy és meglátja, rögtön tudni fogja, hogy ki lehetett az (nem lopnak el semmit, csak feldúlnak egy szobát, alig egyértelmű, hogy ki volt az és miért). Aztán a másik pedig, mikor beszélget Sky az "apjával". A férfi sír, és olyan, mintha ettől megbocsátható lett volna az, amit elkövetett. Mindent az alkoholra fog, hogy az miatt történt, és ha nem házasodott újra és nem lett még egy gyereke, akkor semmi baj, élje tovább a kis világát. NA A NAGY BÜDÖS TUDODMIT, AZT! Ilyen nincs. Nem érdekel, hogy az apja, nem érdekel, hogy egy része szereti, az, amelyik még nem tapasztalta meg a bántalmazást, de az ilyen mellett akkor sem lehet elmenni, nem maradhat szabad lábon. Igaz, megkímél minden rendőrségi eljárástól az, hogy öngyilkos lett a férfi, de én úgy hiszem, a halállal jobban járt, mintha minden kiderült volna róla.

Nem térek ki részletesen a többi hibára, mert úgy érzem, jelentéktelen, eltörpül az mellett, ami engem főként bosszantott. Ami tetszett, a Hopeless jelentése a történetben, Karen karaktere, aki bár elrabolt egy kisgyereket, mégis jobbat tett vele ezzel, mintha ott hagyta volna. Ezért kap két csillagot a könyv, és mert nem vagyok olyan kőszívű, mint aminek tűnök. Talán nem minden olvasónak jött most át, hogy miért bántott meg a könyv, mert úgy látom, majdnem egyedül vagyok a negatív véleményemmel. Azért remélem egyszer összefutok egy olyan könyvvel, ami jól tudja kezelni a családon belüli bántalmazás témáját. Ennek nem jött össze.

Értékelés: 5/2
Borító: 5/4
Kedvenc szereplő: Karen

2014. július 11., péntek

Serena - kritika

Fülszöveg
A New York Times az év egyik legjelentősebb könyvének választotta. A díjnyertes bestsellerszerző, Ron Rash a kapzsiság, a korrupció és a bosszú gótikus meséjét varázsolja elénk, amelynek középpontjában egy könyörtelen, erős és feledhetetlen asszony áll. A cselekmény az 1930-as évek Amerikájában, az észak-karolinai hegyvidék vadonjában játszódik, hátterében az épp kibontakozóban lévő környezetvédelmi mozgalommal.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Mielőtt rátérnék a történet részletezésére, engedjétek meg, hogy elmondjam, hogyan keveredett ez a könyv a kezeim közé. Elutaztam Sopronba, a Volt Fesztiválra, de nem éppen a közelben lakom, ezért átszállós busszal mentem, amiből egy, azaz egy volt. Már fél tízkor kint voltam a buszmegállóban (akikkel voltam, ők előbb elmentek, mert nem ugyanabba a városba mentünk vissza), és a busz kettőkor indult, hát valahogy el kellett ütnöm az időt. De egyedül voltam, ráadásul idegen városban, nem nagyon mertem csatangolni. Végül azért csak találtam egy könyvesboltot, és valamiért ez a könyv fogott meg először, ott volt a best-sellerek között. Úgyhogy végül ez mellett döntöttem.

Nem mondom, hogy nem érte meg megvenni, igenis jó olvasmány volt ez. Csak többre vágytam. A fülszöveg és az olvasói értékelések, amik a könyv végében voltak, azt mondták nekem, hogy micsoda kemény női főszereplőt kapok. Persze ez így is volt, Serena valóban egy álnok kígyó, de a könyv jelentős részében annyira a háttérben maradt... persze ez volt az ő csodája, hogy nem nagyon szerepelt, és mégis micsoda károkat okozott, de valahogy az indítékok elmaradtak mögüle. Például az elején még voltak rémálmai, azt hittem, hogy ezek által majd többet meg tudunk róla, de ahogyan sikerült legyőznie ezeket, úgy az egészet annyiban is hagyta az író. Szóval tulajdonképpen alig tudtam meg valamit Serenáról és Pembertonról, főleg az előbbiről.

Ami Pembertont illeti... először azt hittem, hogy egy papucsférj lesz Serena mellett, mert azért Serena eléggé erős és markáns személyiség volt a kötetben. De Pemberton... igen, méltó társa volt a feleségének, egyiket se sajnáltam volna, ha végre kinyírja valaki, mégis a végén Pemberton iránt volt egy kis szánalom bennem. Nem mintha megérdemelte volna, nem sokkal maradt el Serena mellett.

Nehéz volt olyan könyvet olvasnom, ami alatt egész végig azt vártam, hogy valaki tegye már el a szereplőket láb alól. Ilyen kegyetlen, gátlástalan emberekről is régen olvastam. Kicsit emlékeztettek Fitzgerald Szépek és átkozottak regényére, csak ott legalább nem akart a házaspár mindenkit megöletni/megölni, akivel nem egyezett az érdekük. Az meg pláne kihozott a sodromból, hogy egy kisgyereket akar Serena megölni, csak mert az anya tudott olyat adni Pembertonnak, amit Serena nem.

Azt viszont nem tudom, hogy Jennifer Lawrence hogyan fogja eljátszani ezt a nőt. A tehetsége kétségkívül megvan, hogy ilyen komolyabb szerepeket is megkapjon, csak nekem Jennifer arca túl barátságos egy ilyen nőhöz. Bradley Coopert pedig nem akarom utálni, pedig milyen utálatos a férj is.

Összességében tehát nem volt ez egy rossz olvasmány, élveztem, a sok borzalom ellenére is, elég csak a balesetekre gondolni, amiket a munkások elszenvedtek. Viszont a hangulatteremtésben remekelt az író, és nagyon tetszettek a leírások is. Csak azért valami mégis hiányzott...

Értékelés: 5/4
Borító: 5/5 (a magyar. A kritikához azt a külföldit választottam, ami a legjobban tetszett)
Kedvenc szereplő: -

2014. július 1., kedd

Árnyék és csont - kritika

Fülszöveg
Alina Starkova sosem várt túl sokat az élettől. A határháborúk során elveszítette a szüleit. Árvaként csupán egyvalakire számíthatott. Egy másik kis földönfutóra, Malra, a legjobb barátjára. Ám mostanra már rá sem számíthatott. Mindkettőjüket besorozták hazájuk, Ravka anyácska hadseregébe. A két fiatalnak életveszélyes küldetésre kell indulnia az Árnyzónába. Ezen az iszonyatos helyen a földöntúli sötétség az úr, ahol valósággal hemzsegnek az emberevő szörnyetegek. Amikor támadás éri a katonai konvojukat, mindannyiuk élete veszélybe kerül. Ám Alina ekkor olyan titokzatos erőnek adja tanújelét, amiről mindaddig még ő sem tudott. A csodálatos megmenekülés kiszakítja a hétköznapok világából.. . Meg sem áll a fővárosig, az uralkodó udvaráig, ahol az árva lány is a Grisa testvériség tagja lesz. Vezetőjük, a titokzatos Kom úr úgy véli, Alina az, akire oly régóta vár Ravka sokat szenvedett népe. A legfőbb varázsló szerint az Alinában rejtőző erő képes lesz elpusztítani az Árnyzónát. A cári udvar fényűző forgatagában sokan Kom úr új kegyeltjének tartják a lányt, aki csak nehezen tud beilleszkedni Mal nélkül. Miközben hazája egyre nagyobb veszélybe kerül, feltárul előtte egy hajmeresztő összeesküvés. Dönteni kell. Szembeszáll a birodalom leghatalmasabb nagyuraival? Egyedül a múltja mentheti meg… hogy Alina megmenthesse a jövőt.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Azt hiszem, hogy a Harry Potter, a Gyűrűk ura, A tűz és jég dala és A végzet ereklyéi könyvsorozatok között méltó helyet foglal el most ez a trilógia. Egyszerűen szavakba se tudom önteni, hogy mennyire imádtam az egészet, de azért megpróbálom.

Rég volt dolgom ilyen részletesen felépített fantasy világgal. Valahogy mindig hiányzott valami a dologból, hol a mitológia szorult háttérbe, a vallás, vagy szimplán az ÉLET az adott világban. Nos, itt minden megvolt. Részletesen kidolgozva és nagyon jól megalkotva ad otthont a történetnek Ravka országa. Megvan a kellő orosz beütés, de az írónő saját fantáziája is eleget ad ahhoz, hogy ennek a kettőnek a kombinációja ilyen jól működjön, mint ahogyan itt tette.

Ha valami ennyire tetszik, mint ez a történet, akkor arról általában nem tudok hosszú oldalakon keresztül áradozni, és ecsetelni, hogy mit szerettem benne, bevallom, most is nehezen megy. Alina a kezdetektől fogva szimpatikus főhős volt számomra, bár sokszor panaszkodott, és úgy viselkedett, ahogy nem kellett volna (például a folytonos nyavalygására gondolok itt, amit a palotában csinált), összességében mégis szerettem őt, mert bár nem mondható Mary-Suenak, azért sok olvasó tud azonosulni vele. Volt, ahol több melegséget vártam tőle, máskor meg éppen azt, hogy jöjjön belőle elő azaz elszánt harcosnő, ami elbújt benne, és néhol nem kaptam ezt meg. Viszont voltak kiemelkedő pillanati, amik miatt nem tudok rá keserűen gondolni.

Nem olvastam sokat utána a könyvnek, talán egy-két blogturnés kritikát néztem csak meg, mert azt akartam, hogy meglepetés legyen. Azt tudtam, hogy lesz a legjobb barát, Mal, meg lesz valami Éjúr, akinek már a neve is annyira tetszik, dehogy szerelmi háromszög is legyen benne, arra nem számítottam. Vagy csak reménykedtem, hogy nem fog "hangsúlyos" szerepet kapni. Hát pedig kapott. Még az elején, mikor Alina még nem ment el a palotába, a grisák közé, akkor a legjobb barátnak szurkoltam, és nem akartam, hogy megszakadjon köztük a kapcsolat. Én butuska még abban bíztam, hogy Alina valahogy a tudomására hozza, hogy szereti, de csalódnom kellett. Aztán felbukkant az Éjúr, és már nem tudtam nem neki szurkolni. Én is beleszerettem, engem is ugyanúgy a vonzereje alá vont, ahogy szinte mindenki mást is. Miért szurkoljak ellene? Miért várjak én is Mal-ra, ahogyan Alina, mikor úgy néz ki, hogy már nem is fogják viszont látni egymást? Az Éjúr itt van, és egyszerűen tökéletes; titokzatos, vonzó és megvan benne a sötétség is, ami mindig hívogató.

Aztán az írónő ezt szépen lerombolta nekem. Még mindig nem tudom, hogy haragudjak rá azért, amerre a történet fonalát szőtte, hogy Alina és Mal kapott még egy esélyt, most pedig úgy néz ki, hogy együtt maradnak, az Éjúr pedig igazából "gonosz"... nem mondom, hogy nem számítottam rá, viszont valamiért mégiscsak olyan légből kapottnak tűnt, mikor Baghra előhozakodott az igazsággal. Úgy éreztem magam, mint akit csúnyán átvertek, aki hagyta magát, hogy bedőljön az Éjúrnak, pedig milyen szembetűnő, hogy mi is ő igazából. Bár nem merem száz százalékosan azt mondani rá, hogy velejéig romlott, és hogy a végén nem lesz majd meglepetés vele kapcsolatban. Inkább csak reménykedem benne, hogy megjön az esze. De végül is mindegy, hogy ki köt ki Alina mellett, biztosan ki fogja tépni a szívemet.

Tényleg nagyon tetszett az egész világfelépítés, a grisák ereje, képessége, Alina edzése. Az egész palota hangulata, hogy egy kicsit tinis volt, mikor pletykálkodtak, vagy mikor Zója féltékeny lett Alinára már az első találkozás alkalmával. De ezekkel együtt így volt tökéletes a könyv, csak áradozni tudok róla, pedig nyilvánvalóan ennek a történetnek is megvannak a maga hibái. Viszont tetszett, olyannyira, hogy nem várom meg, hogy megjelenjen magyarul a folytatás, már be is szereztem ebook-ként a trilógia második és harmadik részét, és elolvasom angolul.

Értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Éjúr, Alina, Mal, Baghra

2014. június 28., szombat

Rapture - kritika

Fülszöveg
A MÚLT ÚJRAÍRHATÓ… 
DE MILYEN ÁRON? 
A vaksötét égbolton szárnysuhogás hallik… 
Luce és Daniel ideje, akárcsak a homokórán gyorsan pergő kvarcszemek, vészesen fogy. Ahhoz, hogy meghiúsíthassák Lucifer a múlt eltörlésére irányuló tervét, időben meg kell találniuk az angyalok földre érkezésének pontos helyét. 
Sötét erők üldözik őket, ám Daniel maga sem tudja, képes-e tovább folytatni… örökre együtt tud-e élni azzal, hogy Luce-t újra meg újra elveszíti. Közösen kellene felvenniük a harcot a rájuk váró epikus küzdelemben, amelynek végén csak élettelen testek és… angyalpor marad, miközben hatalmas áldozatok hozatnak, és szívek törnek darabokra. 
Luce ekkor eszmél rá az elkerülhetetlenre: megérti, hogy a sors nem is Danielnek, hanem valaki másnak rendelte! A fejükre hozott átok mindig is csupán Luce-ról szólt… róla és a rég elhagyott szerelméről. És voltaképp csak az számít, hogy most milyen döntést hoz. 
Ki nyeri vajon végül a Luce-ért folyó csatározást? 
A Rapture – Boldogság a FALLEN SOROZAT káprázatos befejezése. A menny nem várhat tovább.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Éreztétek már úgy, hogy olyan történetet olvastok, aminek az előzménye sokkal jobb, mint a főcselekmény maga? Vagy ha nem is azt, hogy bárcsak azt írta volna meg az írónő, de legalább jobban lett volna részletezve, esetleg kaphatott volna egy előzménykötetet... itt egyértelműen ez történt. Lehet, hogy elcsépeltnek tűnik, de sokkal szívesebben olvastam volna az átok előttről, mint magáról az átokról. Mert ez a könyvsorozat önmagában bénácska, túl sok romantika van benne, néhol eléggé nyálas. És nem arról van szó, hogy én magam nem szeretem az ilyen történeteket, vagy antiromantikus vagyok. Ha jól van megírva egy romantikus történet, akkor nem fogom csak azért is lepontozni, viszont ez tocsog a nyáltól, és azoknál a jeleneteknél is, mikor nem feltétlenül szükséges, hogy romantikázzanak a szereplők. Vagy vicceljenek. Mert az agyamra ment, hogy a komoly pillanatoknál nem voltak kellően felelősségteljesek, hogy néha olyan szavakat használtak, amik nem illettek bele az adott környezetbe, vagy a márkák felesleges emlegetése. Nem érdekel, hogy milyen márkájú Luce cipője, sem az, hogy a chipsé, az üdítőé milyen (ami alapból eléggé béna jelenet volt, nem kellett volna hozzá még ez is).

Pedig maga a zárókötet nem volt annyira rossz, mint mondjuk az előző kettő. Továbbra is azt mondom, hogy az első kötet a legjobb, és akkor még nem is sejtettem, hogy ennyire más irányba fog menni a történet. Viszont a fülszöveg egy az egyben lelövi a fő poént, ami a könyv utolsó negyedében szerepelt csak, mert nem hiszem, hogy csak nekem lett egyértelmű a fülszöveg elolvasása után, hogy Luce és Lucifer valaha összetartoztak. Talán nagy csavarnak tartotta ezt az írónő, szerintem egyáltalán nem volt az, viszont ez a háttértörténet még mindig sokkal jobb volt, mint a fősztori.

Nem lepődtem meg nagyon semmin, se azon, hogy Luce egyszer szerette Lucifert, se azon, hogy angyal volt. Csak egyszerűen idegesített, hogy a főhős mennyire lassan jön rá a dolgokra, holott az olvasó már rég tudja. Pedig Luce ebben a részben nem is volt olyan idegesítően ostoba, mint a korábbiakban.

Viszont annyi minden nyitva maradt a könyv végén. Nem Luce-ra és Daniel-re gondolok, ők egymásra találnak, esküvő, gyerek, kit érdekel mi még. De Cam-mel mi történik? És Arianne? Továbbra sem tudom, hogy mik azok a sebek a nyakán. Vagy a többi angyallal, mert Miles és Shelby még kaptak azért egy kis lezárást. De az írónő annyira sok karaktert szerepeltetett, és nem sokat ismertünk belőle jobban, aztán a könyv végén sem lettünk okosabbak.

Pedig mennyi potenciál volt a történetben, viszont nagyon rossz irányba ment el végül. Azok a szereplők, akik kissé másnak, vagy jobbnak tűntek az elején, Cam, Shelby, Lucifer, de még Molly is, mind-mind visszafejlődtek olyan szintre, ahol csak Luce a lényeg. És annyira idegesítő volt, hogy mindennek a középpontja ez a csaj, aki a legrosszabb főhős, akiről valaha olvastam, valószínűleg a leghülyébb is, mégis mindenki oda meg vissza van érte, és a világmindenség sorsa is az ő kezében van... jaj, annyira béna így leírva. Ráadásul az a mindent eldöntő nagy ütközet, vagy micsoda, konkrétan egy beszélgetés volt.

Csalódás ez a könyvsorozat, mert mondom, sok potenciál van benne, de ha az író nem tudja okosan alkalmazni, akkor bukik az egész. És bukott is.

Értékelés: 5/3
Borító: 55
Kedvenc szereplő: Cam

2014. június 28., szombat

Passion - kritika

Fülszöveg
Mielőtt Luce a Sword & Crossban Daniellel találkozik, mielőtt megküzdenek a halhatatlanokkal, már sok életet leéltek. Ha a mindenre elszánt Luce meg akarja törni a szerelmüket sújtó átkot, fel kell keresnie múltbéli megtestesüléseit, hogy teljességgel megértse a sorsát. Minden század, minden élet más-más fogódzót rejt számára. 
Daniel követi Luce-t a századokon át, míg a lánynak esélye nem lesz átírni a történelmet. 
Hány halált bír el az igaz szerelem? 
Képes-e Daniel és Luce jövőjük megváltoztatása érdekében feloldani a múlt rejtélyét?

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Valamiért másodszori olvasásra jobban tetszett ez a rész, és hajlandó lettem volna feljebb pontozni, de aztán mindig eszembe jutott, hogy már az alapötleten elcsúszik az egész, akkor mégis mit kellene szeretnem benne?

Alapvetően pedig nem is lenne rossz, hogy Luce meglátogatja a korábbi életeit, mert sok lehetőség LETT VOLNA benne. A különböző korok, nézetek, helyszínek biztosították volna, hogy érdekes legyen a történet, de egyszerűen nem állt össze. És az írónőnek az a legnagyobb hibája, hogy vannak jó ötletei, de nem alkalmazza őket úgy, hogy kellemes olvasmánnyá váljon a mű. Mintha nem látná át, hogy amit alkot, az igazából mekkora hülyeség. Mert először is... hogyan fordulhat elő, hogy minden egyes korban Luce ugyanúgy nézzen ki? Mi van a genetikával? A biológiát csak így egyszerűen szembeköpjük? Még az se lett volna akkora hülyeség (szimplán nyálas), hogy a "lelkük felismeri egymást", mert ez még mindig jobban hangzik (és lényegében benne is van, csak akkor a többit nem értem). Ha a biológiatanárom olvasta volna ezt a könyvet, egész biztosan a falhoz vágta volna, hogy mekkora badarságot hozott itt össze az írónő.

Tehát Luce visszamegy a korábbi életei színhelyére. Természetesen rögtön tud az adott nyelven, hogy még könnyítsük is meg a dolgát. Az egyik fejezetben összekeverik az abban a korban élő Luce-szal, de mikor Angliában jelentkezik cselédnek, senkinek nem tűnik fel, hogy úgy néz ki, mint a ház urának (?) a lánya. Ellenben Roland összekeveri az angliai Luce-szal, meg Daniel is, az emberek nem, aztán a következő életben meg az emberek se tudják megkülönböztetni, ugyanakkor Luce régi énje sosem ismeri fel magát. MEKKORA HÜLYESÉG! Hogyan nézhet ki ugyanúgy egy 1992-ben született lány és egy Shakespeare korabeli? Vagy egy kínai? Vagy egy egyiptomi? Hiszen mindig más családja volt, azok nem haltak vele, és persze, a lélek változatlan, de hogyan lehet, hogy egy kínai lányt összetévesztenek egy 21. századi kamasszal (a kínai lányt ráadásul még a császárral is összekeverik. Ebben a sorozatban mindenki annyira mérhetetlenül ostoba)?

Pedig az alapötlet tényleg jó, csak nem értem, hogy miért kellett egy önálló kötetet szentelni neki. Sokkal jobb lett volna, ha párat összeír az írónő, és kiadja novellaként, mert akkor legalább megkímélt volna ettől a résztől. 

Az egyetlen értékelhető szereplő (de csak mert Cam keveset szerepelt) az Bill volt. Szerintem ő képviselte a szkeptikus olvasókat, akik legszívesebben megráznák Luce-t, hogy térjen már észhez. Persze alig volt átlátszó, hogy kicsoda ő valójában, főleg az egyiptomi résznél. És Luce nem jött rá... pedig a könyv végig annyira okosnak akarja eladni, hogy ilyen meg olyan idegen szavakat tud, meg ilyen meg olyan könyveket olvasott, de valahogy két egyszerű dolgot nem tud összerakni, és sosem lát át a szitán.

Az pedig mekkora baki már, hogy Daniel azt mondta neki, hogy azért nem térhet vissza, mert nem keresztelték meg (az előző részben mondta azt hiszem), Bill meg pontosította, hogy ne legyen akkora szamárság, hogy mindegy milyen vallásban, de hinnie kell, és bár én nem vagyok vallásos, de szerintem nem mindegyikben van szó az újjászületésről (javítson ki valaki, ha tévednék).

És ez a baj, hogy hiába lenne potenciál a történetben, ha tele van olyan átgondolatlan ötletekkel, amiken akár még segíteni is lehetett volna. De nem, nem megy, és szerintem az írónő maga sem tud mit kezdeni a történettel, mert nem úgy tűnik, hogy értelmes irányba halad. Na majd meglátjuk.

Értékelés: 5/2
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Bill, Cam

2014. június 24., kedd

Torment - kritika

Fülszöveg
Földi pokol. A világ ilyen Luce számára barátja, Daniel, a bukott angyal nélkül. Egy örökkévalóságig tart, hogy egymásra találjanak, ám a fiú bejelenti, most mennie kell. Csak annyi időre, míg kézre keríti a Kitaszítottakat… azokat a halhatatlanokat, akik Luce-t meg akarják ölni. Daniel Luce-t a kaliforniai sziklás tengerpart egyik iskolájában, a Shoreline-ban rejti el, ahová rendkívüli tehetségek csoportja jár: a Nefilim, bukott angyalok és emberek leszármazottai. A Shoreline-ban Luce megtanulja, mik azok az árnyékok, és hogyan használhatja fel őket arra, hogy előző életeibe belepillantson. Mégis, minél többet tanul Luce, annál inkább gyanítja, hogy Daniel nem avatja be mindenbe. Rejteget valamit…, valami végzeteset. Lehet, hogy a Daniel által elmesélt múlt voltaképpen nem igaz? Lehet, hogy Luce számára végül is mást szán a sors? A lebilincselő FALLEN (Kitaszítva) sorozat második könyve…, melyben a szerelem mindent túlél.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Szerintem most olvastam harmadszorra ezt a könyvet, igaz csak most jutottam el odáig, hogy kritikát írjak róla, de azt hiszem, minél többet olvasom, annál kevésbé tetszik, és annál kevesebb jó dolgot fedezek fel benne. Mert ez a könyv egyszerűen rossz, úgy érzem, mintha magától az írótól is teljesen idegen lenne ez a világ, amit meg akar teremteni. Mintha ő is egy hatalmas nagy baromságnak találná azt, amit kitalált, de tisztességből továbbírja. Vagy inkább a pénz hajtja. Nem tudom, mindenesetre ez a könyv úgy rossz, ahogy van.

Az még nem zavart, hogy hangulatát tekintve teljesen más, mint az első rész, szinte ugrottunk egy nagyot vele, mert nekem a tengerparti iskola is tetszett, szinte ez volt a legnormálisabb dolog a könyvben. De a többi... kezdve azzal, hogy megint kaptunk egy csapat idegesítő és sablonos szereplőt, akiknek alig van jelleme. Shelby-ben az elején még volt potenciál, aztán ő is megkedvelte Luce-t, és onnantól kezdve ő is kiskutyusként követte mindenhová. Miles meg Cam egyik gyengébb verziója, mert míg Cam azért érdekes lett az első kötet végére, addig Milesnak csupán annyi szerepe volt, hogy kísértés legyen Luce-nak, mikor éppen nagyon dühös Daniel-re.

Ha már Daniel... az ő karaktere is eléggé idegesít, mert egyszerűen nem bírom az ilyen hősszerelmes pasikat. Viszont abból a szempontból meg vele értek egyet, hogy Luce-t ugye védelmezni kell, akkor maradjon már a helyén! De nem, ez a lány képtelen arra, hogy azt csinálja, amit mások mondanak neki, az ő érdekében! Mert valahogy a mogyorónyi agyába egyszerűen nem fér bele, hogy akárhányszor kiment a campusról, bajba került, akkor lehet jobb lenne ott maradni az iskolában. Nem, mert akkor nyilván rövidebb lenne a könyv, nem lenne benne "izgalom", már ha ezt annak lehet nevezni. Az pedig a másik ostoba megnyilvánulása, hogy fel akarja keresni az előző életében élt rokonait. Mert azok mégis mit gondolnának, ha meglátnák őt? Az írónőt nem érdekli olyan dolog, mint a DNS (erre a harmadik könyvben majd részletesebben kitérek), tehát Luce minden életében ugyanúgy néz ki (na ez is szép), egyértelmű, hogy fel fogják ismerni. És mégis mi értelme van, hogy beszéljen velük? A lányotok voltam előző életemben, egy angyal a szerelmem, aki miatt elpatkolok tizenhét éves koromban, de most itt vagyok! Luce-nak annyi esze van, mint egy marék szárított lepkének. Az egyik legrémesebb főhős, akiről valaha olvastam.

A könyv többi hibájára nem is térek ki részletesen. Egy anya ne használjon már olyan szavakat, mint LELKIFURCSI. Szerintem még tinik se használják. Az írónő nem tud részletesen leírni, vagy ha van egy minimális leíró rész, azt megoldja annyival, hogy "rettenetesen ijesztő pffffft hang". Az kérem szépen, mégis milyen? A másik meg, mikor egy életmentő jelenet van, akkor nekem ne írja le, hogy milyen szexi volt, mikor a vizes póló Steven testvére tapadt, mert ez az utolsó dolog, ami az olvasót érdekli...

Mivel olvastam már a harmadik részt (még másfél éve), azon is csak nehezen fogom tudni áthámozni magamat ismét. Egy részletes kritika jön majd róla, hogy mekkora baromság az egész könyv mozgatórugója. Viszont az utolsó részre kíváncsi vagyok. Mindenesetre ez az első két pontos könyvértékelésem a blogon, bár a borító még mindig isteni.

Értékelés: 5/2
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Cam

2014. június 23., hétfő

A hűséges - kritika

Fülszöveg
Darabjaira hullott a csoportokra épülő társadalom, amelyben Tris Prior hitt korábban: erőszakos cselekmények és hatalmi harcok vezettek a széteséséhez, a túlélők veszteségek és árulások sebeit hordozzák. Tris ezért aztán él a felkínált lehetőséggel, hogy feltérképezze a város általa ismert határain túli világot. Hátha ott, a kerítésen túl megadatik neki és Tobiasnak, hogy elkezdjék egyszerű, közös életüket, amelyet nem terhelnek szövevényes hazugságok, érdek-összefonódások és fájdalmas emlékek. 
Az új világ azonban félelmetesebbnek bizonyul, mint amelyet Tris maga mögött hagyott. A korábbi felismerések értelmüket veszítik, veszélyes új igazságok formálják át az embereket, akiket szeretett. Trisnek ismét meg kell vívnia a maga csatáját, hogy megérthesse a bonyolult emberi természetet és önmagát: képtelennél képtelenebb döntéseket kell hoznia a bátorság, a hűség, az áldozatkészség és a szeretet próbatételei során.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Első körben kezdeném azzal, hogy ez a könyv bugyuta, érdektelen, gagyi izé volt. Kezdve azzal, hogy kiderült, hogy Tris egész eddigi élete egy átverés, hogy tulajdonképpen megfigyelik őket (fúj, de beteg), és hogy olyan dolgok is bele lettek keverve a történetbe, mint génmanipuláció, meg tökéletes DNS, meg ilyen hülyeségek, amikről egyértelmű, hogy nem létezik. Nem fogok most belemenni ezekbe részletesen, de nincs tökéletes ember, a gonoszság mindenkiben benne van, csupán az a kérdés, hogy milyen mértékben jelenik az meg. Vicces volt, hogy Tris-t így állította be az írónő, hogy vele nincs már semmi gond, mikor igazából egy rettenetesen idegesítő karakter volt. Persze rá semmi nem hat, ő mindenre immúnis, csak néha az eszét felejti el használni. Most komolyan a négyszázadik oldalon esett le neki, hogy David szerelmes volt az anyjába, mikor az olvasónak ez már akkor egyértelmű, mikor a leveleket olvasgatja? Jézusom.

Nem tetszett a váltott szemszög, sokszor nem tudtam eldönteni, hogy kiét is olvasom éppen. És ez baj. Mert ezek szerint az írónő nem tud annyira jól írni, hogy elkülönüljön egymástól, hogy az egyik karakter egy lány, a másik pedig egy fiú. Aki egyébként sokszor nem úgy viselkedett, mármint Tobias. Az első részben még nem volt vele gondom, most viszont visszafejlődött egy papucsállatka szintjére, aki mindig panaszkodik, aki nem tud dönteni, és aki rögtön elhiszi, amit Nita mondott, csak mert a sértett önérzete vezérli (ahogyan a végén az apját is. Le se tagadhatná, hogy a fia).

Tris meg... nem bocsát meg a testvérének, Peter-t továbbra is utálja, ellenben megbocsát Tobiasnak, mikor az részt vett egy lázadásban, aminek köszönhetően Uriah, Tris közeli BARÁTJA később meghalt. Ja igen, Tobias a pasija, akkor neki rögtön minden meg van bocsátva. Én valahogy nem tudnék szemet hunyni afölött, hogy olyan a barátom olyan állapotba került, amiből nem volt biztos, hogy felébred (és nem is ébredt fel. Csak azt Tris már nem érte meg).

Az írónő egy olyan főhősnőt akart lenyomni a torkomon, aki erős, bátor és független, feláldozza magát, ha arra kerül a sor. Ez így mind szép és jó, na de akkor ne kezdjen el azon gondolkodni smárolás közben, hogy lapos, mint egy deszka, és hogy ronda, Tobias-nak meg biztos nem tetszik, mert a pasi egy adonisz, meg úgy néz ki, mint egy szobor. Ha valaki olyan erős karakter, mint Tris (elvileg), akkor ne foglalkozzon már ilyenekkel. Annyira nem illett bele a történetbe, hogy ilyeneken problémázzon.

És mért kap mégis három csillagot a könyv, mikor süt az értékelésemről, hogy utáltam? Mert az írónő megölte Tris-t. Na bumm! Biztos ezt valami szívet tépő dolognak szánta, esetleg egyedi akart lenni, amiért meglépte ezt, de engem egyáltalán nem taglózott le. Sőt! Azért szurkoltam, hogy valaki nyiffanjon ki, jobb esetben Tobias és Tris mindketten, mert annyira elviselhetetlenek. Bár a kívánságomnak csak az egyik fele teljesült, és Tobias gyásza egyszerűen gyerekes, semmitmondó volt, ráadásul csöppent sem érintett meg, elégedett vagyok ezzel a véggel. Sokak pont azon akadtak ki, hogy Tris meghalt, én meg itt örülök neki... számomra azért három pont a könyv, mert így alakult a történet, egyébként ha túlélte volna, valószínűleg egy, max kettő pontot kapott volna. Mert a végén lévő lázadásnak is aztán annyi értelme volt, mint megírni ezt a trilógiát. Nem sok. Jobb lett volna, ha a kezembe se akad.

Értékelés: 5/3
Borító: 5/4
Kedvenc szereplő: Uriah

2014. június 23., hétfő

A lázadó - kritika

Fülszöveg
Egyetlen döntésed hatására megváltozhatsz – vagy akár meg is semmisülhetsz. Minden egyes választásunknak megvannak a maga következményei – Tris Prior is megtapasztalja ezt, amikor nyugtalanság s zavar támad körülötte a társadalom valamennyi csoportjában. Meg kell próbálnia megmenteni a szeretteit – és önmagát –, miközben újra meg újra szembesül a fájdalom, a megbocsátás, az azonosulás, a hűség, a politika, a szerelem és a szeretet kérdéseivel.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Az a baj, hogy két hónapja olvastam el a könyvet, akkor elkezdtem a harmadikat, viszont csak most fejeztem be a trilógiát, és nagyon homályos az emlékezetem, hogy mi is történt ebben a részben. Gondolom ez azt bizonyítja, hogy mennyire nem tetszett.

Én az első részt akkor is imádtam, persze voltak benne bakik, többet akartam tudni a kinti világról. Úgy voltam vele, hogy azt majd megtudom a következő két részben. Arra emlékszem, hogy tetszett Tris szenvedése, amiért folyamatosan gyötri a bűntudat, hogy megölte Will-t, valamint Christian hogyan fogja viselni ezt a dolgot, hiszen elvégre ők barátok voltak a Bátraknál még a kiképzés alatt. Azt hiszem ez az egyetlen pozitívum, ami eszembe jut a könyvről. Mert nagyon sok történetben szerepel, hogy micsoda rossz dolog történik/történt a szereplővel, mindegy, hogy milyen szempontból. Általános hiba, hogy ez mégsem okoz maradandó lelki sérülést nála. Itt viszont jó volt erről a mardosó bűntudatról olvasni.

Nem voltam oda Tobias-ért, egyszerűen ki nem állhatom a karaktert, bár Tris sem a szívem csücske. Reménykedtem benne, hogy szét fognak menni, hogy Tris állapota majd rányomja a bélyeget a kapcsolatukra, és a lány valaki más mellett fogja keresni a boldogságot, de nem így lett. Mentek egyik helyről a másikra, harcoltak ezért meg azért, de sosem volt különösen nagy tétje a dolognak, mint ahogyan azt az írónő be akarta állítani. Az meg kifejezetten vicces, hogy azzal akar hatni az olvasóra, hogy majdnem mindenkit kinyír, de - én legalábbis - sosem kerültem olyan közel egyik karakterhez se, hogy megviselt volna a halála. Sem az előző kötetben a szülőké, vagy Willé, pedig a kedvencem volt, se ebben a részben bárkié. Kevés, vérszegény második rész volt, ami sokaknak jobban tetszik, mint az első, nekem mégis mélyrepülés volt inkább.

És mivel ilyen halványak már az emlékeim a könyvről, nem is tudok többet írni róla. Egyszerűen érdektelen volt mind a szereplők sorsa, mind a történet alakulása a szememben.

Értékelés: 5/4
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: - 

2014. május 28., szerda

Mennyei tűz városa - kritika

Fülszöveg
A The Mortal Instruments sorozat régóta várt befejezésében Clarynek és barátainak a legnagyobb gonosszal kell megharcolniuk, akivel valaha szembenéztek: Clary tulajdon bátyjával.

Sebastian Morgenstern pedig beindult, szisztematikusan az Árnyvadászok ellen fordítja az Árnyvadászokat. A Sötét Kehely segítségével rémálmokból származó teremtményekké alakítja az Árnyvadászokat, családokat és szeretőket szakítva szét, ahogyan Sötétekből álló serege egyre nagyobb lesz. 
A legyőzött Árnyvadászok Idrisbe vonulnak vissza – de még a méltán híres alicantei démontornyok sem tudják örökké kordában tartani Sebastiant. És azzal, hogy a Nephilimek csapdába estek Idrisben, ki fogja megvédelmezni a világot a démonoktól? 
Amikor a Nephilimek történetének legnagyobb árulására fény derül, Clary, Jace, Isabelle, Simon és Alec kénytelenek a kezükbe venni a dolgokat – még ha ez azt is jelenti, hogy mélyen a démonvilágokba kell utazást tenniük, ahová Árnyvadászok még soha be sem tették a lábukat és ahonnan még egyetlen ember sem tért vissza… 
Szerelmek esnek áldozatul és életek vesznek oda a szörnyű harcban, amely majd a világ sorsáról dönt a már klasszikusnak számító urban fantasy sorozat, a The Mortal Instruments izgalmas záró kötetében.

SPOILER ALERT!

Csak tavaly olvastam először a sorozatot, de egyből magával ragadott. Az írónőnek és magának a történetnek is van egyfajta furcsa ereje, amivel rabul tudja ejteni az olvasó szívét, és amivel más YA könyvek fölé helyezi a TMI-t. Azt hiszem csak a Harry Potter, a Gyűrűk ura és A tűz és jég dala tudott csak ilyen rajongást kiváltani belőlem, mint ez a sorozat. Annyira a szívembe zártam, hogy már a hibái sem érdekelnek, pedig van neki. De az ember hajlandó elnéző lenni, mikor valamiért ennyire rajong (viszont kivétel az előzmény sorozat, mert azt nem tudtam megszeretni, és még mindig vérzik miatta a szívem. Na ott nem néztem el a hibákat).

Mivel ez az utolsó kötet, tudtam, hogy szét lesz bombázva a net spoilerekkel, és mivel mágnesként vonzom őket, úgy voltam vele, hogy nem várok a magyar megjelenésig, elolvasom angolul. Tudni akartam, hogy mi lesz a történet vége, tudni akartam, hogy ki hal meg, hogy ki miatt fogok sírni. De nem. Ez nem az a könyv. És ez nem baj! Hiszen nem tudtam elképzelni, hogy tényleg Sebastian nyer, esetleg úgy, hogy folytatódik a történet a TDA szereplőivel és majd ők legyőzik, de ez nem tűnt valószínűnek, mert Claryéknek kellett a lezárás. Kellett a boldog befejezés. És megkapták, mert megérdemelték. Nem akartam bőgni miattuk, nem akartam keserű szájízzel befejezni a könyvet, vagy haraggal, amiért megölték a kedvencemet. Néha kicsit megszorongatott, néha elszorult a szívem, volt, hogy könnyek is szöktek a szemembe, viszont mégsem volt olyan fájdalmas, mint ahogy hittem, hogy lesz. De örülök neki, hogy így alakult. 

Igazából kicsit hosszúnak éreztem a regényt. Megrettentem az oldalszám miatt, pedig sok hosszú könyvet olvastam már (csak hamar be akartam fejezni a tanulás miatt). Viszont zajlottak az események, a szereplők egyik helyről a másikra mentek, sok különböző szemszögből olvashattam, bár bevallom, hogy Maia-é egyáltalán nem érdekelt.

Néha soknak éreztem a humort. Persze az elején még úgy ahogy elment, például

"What would you give someone who likes to play the piano?"
"A piano."
"Simon."

Ez elfért, mert kicsit oldotta a feszültséget és megfeledkeztem róla, hogy milyen csata is vár a szereplőkre, de mikor a harc előtt, vagy után volt néhány aranyköpés, akkor kissé mérges lettem, mert mért kell mindig mindent elviccelni? Ugyanígy a romantikus részekkel, persze értem én, hogy világ vége meg minden, és ki tudja, hogy túlélik-e, hát akkor bevallják, hogy mit éreznek, meg mély beszélgetés zajlik a szereplők között, csak tényleg az a bajom vele, hogy sok volt. Kevesebb is elfért volna. Ebben Magnus volt a szószólóm:

"I see that even as the world plunges into darkness and peril, you two stand around discussing your love lives. Teenagers." 

Viszont bármennyire is kibuktam néha a párbeszédek miatt, hogy mennyire nem odaillőek, mégis a dialógusok voltak azok, amik igazából megfogtak a könyvben. Nem a harc, nem a történések. A párbeszédek. Hadd idézzek párat ezek közül:

"No one in your life has done anything but despise you. Your mother. Your father. And now your sister. Clary wasn’t born with hate in her heart."

"Sebastian, he did what he did because-because he doesn’t understand the difference between loving and having. Between giving yourself and taking. And he thought that if he could make me give myself, then he’d have me, I’d be his, and to him that’s love, because he doesn’t know anything else."

Ezzel az idézettel pedig el is érkeztem ahhoz a ponthoz, amit a legjobban szerettem a könyvben, és nem szerettem, de nem Cassie miatt, hanem teljesen más indokból. Sebastian. Egy szörnyű, gonosz, démoni alak, aki porig akarja égetni a földet, és uralkodni akar a romhalmaz felett, és mégis, sokkal több rejlik benne ennél. Mindig úgy tartottam, hogy senki nem születik rossznak, attól, hogy valakinek a szülei gonoszak (most itt leszűkítem a könyvekre), nem feltétlenül követik a gyerekek is ezt az utat. A tettek határozzák meg az embert, nem az, hogy hová születik, esetleg milyen a bőrszíne (mélyebben most nem megyek bele, tudnék erről beszélni napokig). És Sebastian, vagy inkább Jonathan, akinek soha nem volt esélye rá, hogy jobb emberré váljon, mert már azelőtt a gonoszé lett, hogy megszületett volna. Ez még jobban kitépte a szívemet, mint az, hogy azon izgultam, hogy Alec és Magnus újra összejönnek-e. Mert egyszerűen tényleg sajnáltam látni, hogy igen, valóban gonosz, szörnyű, amiket tesz, de ezek mögött mégis ott van a gyerek, aki szeretetre éhes, akit mindenki eldobott magától, aki senkinek nem kellett. Látni, hogy az apja Jace-t is jobban szerette nála, hogy az anyja gyűlölte, mielőtt egyáltalán beszélni tudott volna. És már késő volt segíteni rajta, már nem lehetett visszacsinálni azokat a szörnyűségeket, amiket elkövetett, és utálni kellene, mert mennyi mindenkit megölt, gyerekeket tett árvává, de nem megy, mert igazából sajnálom. 

"I dream sometimes, of a boy with green eyes, a boy who was never poisoned with demon blood, a boy who could laugh and love and be human, and that is the boy I wept over, but that boy never existed."

"If there are other worlds, then maybe there is one where I was a good brother and a good son."

"I’ve never felt so . . . light"

Ezeknél a soroknál volt, hogy könnyek futottak a szemembe, és hiába kellett volna teljes szívemből gyűlölnöm őt, mert ő a rosszfiú, nem tudtam. De ez nem az a könyv, és ez nem az a történet, ahol ő megjavulhat, és nem az a regény, amiben ő uralkodik. Nem is kellett, hogy az legyen. Egyszerűen csak sajnálom, és újra magamat ismétlem, de túl sok bennem az érzés. Feldúlt a regény, bár nem annyira, mint A hercegnő (az inkább felbosszantott, viszont ezzel a regénnyel elégedett vagyok).

Sok mindenből kaptam ebben a könyvben. Egyrészt a múltból, hiszen felbukkant Tessa és Zakariás (akiket még mindig nem szeretek együtt, de el kell fogadnom, hogy sok év eltelt már, és túl kell lépni Willen), de a következő sorozat, a TDA szereplők is felbukkantak. Egytől egyig érdekes figurák, akikről majd élvezet lesz olvasni később is. Főleg Ty érdekel nagyon, de Emma és Julian is szimpatikusak lettek. 

Azt mondom, és remélem nem leszek meglincselve érte, hogy nekem ezt a könyvet nem is igazán a főszereplők vitték el a hátukon. Se Clary, se Jace, se Izzy vagy Simon nem izgatott annyira, vagy érintett meg annyira, mint Sebastian (kivétel Alec és Magnus, akik a kedvenceim, és akiknél tűkön ültem, hogy együtt lesznek-e a végén). Persze tökéletes lezárás, a szereplők olyan befejezést kaptak, amilyet megérdemeltek, de nekem ez más volt, mint a többi árnyvadász rajongónak. Nekem ez ismét sokat jelentett abból a szempontból, hogy volt egy gonosz szereplő, aki sokkal összetettebb volt annál, hogy szimplán gonosz legyen, mert volt mögötte "tartalom", hiszen a sorsa már azelőtt megpecsételődött, mielőtt a világra jött volna. Én őt sajnálom a legjobban.

Az biztos, hogy méltó befejezés volt, és ez a sorozat a legkedvencebbek között kapott helyet. Alig várom, hogy magyarul is olvassam, de akkor az elejétől fogom. Zárásképp pedig a három kedvenc idézetem a könyvből:

"It is better to rule in Hell than serve in Heaven"

"Ghosts are memories, and we carry them because those we love do not leave the world."

"Better to love and fear than feel nothing."

Értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Sebastian, Alec, Magnus

2014. május 14., szerda

Falling for the ghost of you - kritika


Véleményem: vigyázat, spoileres!

Azért akartam elolvasni ezt a könyvet, mert egyrészt imádtam a borítóját, másrészt a fülszövege azonnal megvett magának. Lehet, hogy béna, de mindig is imádtam az ilyen történeteket, mert egy bizonyos szemszögből tiltott szerelem, másrészről viszont nem, tulajdonképpen semmi rosszat nem tesznek, elvégre nem igazi testvérek. És nem is úgy ismerik meg egymást, hogy ők mostantól testvérként akarnak tekinteni a másikra. Szóval imádom ezt a témát, az értékelése is egész jó (négy fölött van), tehát nagy elvárásaim voltak vele szemben. Na de amit kaptam...

Lehet, hogy nem így kellett volna hozzáállnom a történethez. Azt vártam, hogy azonos korban lesznek, össze kell költözniük (mármint a szülőkkel együtt, nem úgy, ahogyan a könyvben volt), és folyton csak titkolózniuk kell, félniük attól, hogy lebuknak, mekkora botrány lesz, satöbbi. Na hát nagyon nem. Persze az anya még bejelentette az elején, hogy testvérként gondolj rá, de hát hogyan is tudna úgy gondolni rá? 

Pedig közel kétszáz oldalon keresztül imádtam a könyvet, sőt, hamar befaltam, mert tegnap este kezdtem el, és ma kora délután végeztem vele, na de azért álljunk már meg! A történet főszereplője, Violet író ambíciókkal rendelkezik, sőt még kritizálja is azokat az alkotásokat, amikben egyik klisé követi a másikat. Kedves írónő, akkor ez mi volt? Nem is azt mondom, hogy közhelyes a könyv, hanem egyszerűen csak... béna. Nagyon béna. Nagyon tetszett az első fele, jó volt olvasni, ahogyan egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és attól függetlenül, hogy Zane milyen nőcsábásznak volt feltüntetve az elején, mégis sikerült megkedvelnem. Na de ami a közös hétvége után történt az teljesen lerombolta az addig jól felépített regényt.

Még túltettem magam a drága ajándékon, hiszen általában nem bírom, mikor a férfi főszereplő mindenfélét összevásárol a lánynak, mert szerintem a nagy szerelemnek nem erről kéne szólnia. Tűrtem. Előfordul. Legyen ez a legnagyobb hibája a könyvnek. De ami ezután jött... béna, egyszerűen nem tudok rá mit mondani. Kiderül a pasiról, hogy egy rocksztár, és valahogyan erről a kétszáznemtudomhanyadik oldalig elfelejtettek szólni. Hahó! A szülők mért nem mondtak semmit? Mért nem jött egyszer sem szóba? Elsiklottam volna felette? Annyira gagyi volt, hogy ilyen igazság derült róla ki. Pedig annyi minden volt már így is összehordva a könyvben. Rákos volt az anyuka, az apa elhagyta Violetéket, Zane anyja öngyilkos lett, aztán most a jelenben lesz egy tinédzserterhesség, nem is akárkitől! Ez volt az a pont, ahol már tényleg nem bírtam tovább, és úgy voltam vele, hogy kihajítom mindjárt az ablakon.

Aztán valahogy nagyobb megrökönyödést vártam volna a szülőktől, mert való igaz, hogy konkrétan nem vérfertőzés, de a házasság révén mégiscsak mostohatestvérek. Nekem nincs ezzel gondom, hiszen mondom, nem úgy tekintettek egymásra, mintha testvérek lennének, az egész nem is úgy indult, ráadásul ilyen korban szerintem nehéz is így elkönyvelni valakit, főleg, ha olyan jól néz ki, mint Zane.

Egyébként olyan jó dolgokkal volt tele a könyv. Sokszor felnevettem, és dacára annak, hogy Violet milyen féltékeny tudott lenni, én bírtam a beszólásait, a cinizmusát. Kedveltem, bár néha meg tudtam volna rázni. A döntésével viszont a legvégén nem értettem egyet. Igaz, hogy ő Zane-t ismerte, és nem a rocksztárt, attól függetlenül szerintem Zane-től elég nagy önzőség, hogy belöki Violet-et a saját világába, és kiteszi a fotósoknak, a médiának és az őrült rajongóknak. De ezt a regény már nem tárgyalta, folytatása, ahogy elnézem nincs (szerintem nem is olvasnám el), úgyhogy én ezt így lezártnak is tekintem. Biztos boldogok, bár én nem mertem volna megkockáztatni, hogy belépjek Zane igazi világába.

Értékelés: 5/3,5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Violet