Egy olyan világban, ahol az emberek kis része valamilyen ‒ garabonciának nevezett ‒ rendkívüli képességgel születik, Lekk királynak az volt a garabonciája, hogy mindenki elhitte a hazugságait.
Amikor a tízéves Keserkék királynő lett, azt hitte, hogy apja megölésével véget ért annak erőszakos, eszelős uralma.
Tévedett.
Véleményem: vigyázat, spoileres!
Két éve várok már a folytatásra, amióta olvastam az első két részt. Az egész világ, amit Cashore megalkotott, beszippantott, a karakterek kedvelhetőek, és az írónő stílusában még a kevésbé kalandos vagy akciódús részek is élvezhetőek.
Mert ebben a könyvben hiába keres valaki csatajeleneteket vagy párviadalt, mint más fantasy regényekben. Az előző két részben sem voltak annyira jelentősek a harcok, de ott legalább volt. Itt viszont csak néhány összetűzésről lehet olvasni, egy-két csetepatéról. Úgyhogy aki azt várja, hogy ez a regény hű legyen általánosságban a fantasykhez, annak csalódást fog okozni. És ahogy elnézem az értékeléseket, okozott is pár embernek. Nekem - személy szerint - nem, mert dacára annak, hogy nem nevezném annyira izgalmasnak a könyvet, az udvari életet remekül bemutatta.
Kellett már egy ilyen young adult könyv (mármint fantasy részről), ahol nem karddal és fegyverekkel csatáznak, hanem az elmével. Mert egyszerűen tényleg hihetetlen volt az, ami a kastélyban történt. A Garabonc után kilenc évvel játszódik, Keserkék felcseperedett egy igazán erős nővé. Mert nem lehet nem annak nevezni. Igen, sokszor kiborult, sírt, és néha érzékeny volt, de mégiscsak egy fiatal lány, aki elveszítette az édesanyját, az apja egy eszelős király volt, barátai pedig általában távol voltak tőle. Szerencsére felbukkant a történetben Pongor és Katsa is, többet szerepeltek, mint vártam volna - különösen Pongor, de nem bántam, mert mindkettejüket megszerettem a Garabonc olvasása során.
Az egész regény alatt bizonytalanságban tartott az írónő. Nem mondom, hogy nem volt egy kicsit kiszámítható, hogy kik állnak a gyilkosságok és a gyújtogatások mögött, mert számítottam erre a lehetőségre. Mégis, hiába van egy - úgymond - "főgonosz", ha közben a többi szálon is érhetik árulások a királynőt. És élveztem olvasni, hogy az írónőnek ilyen tehetsége van hozzá, hogy egyszerűen nem tudja az olvasó eldönteni, hogy kiben bízzon, és kiben nem, mert hiába utalnak egyértelmű jelek valakire, ha mögötte számos ok meghúzódhat, és az ok lehet, hogy nem is gonosz igazából, inkább csak őrült.
Ez volt az a szó, amivel a legjobban leírhatnám, hogy mik történtek a kastélyban. Először azt hittem, hogy valaki direkt megőrjíti az embereket, de szó sincs erről. Habár Lekk közel tíz éve meghalt, még mindig érezhető a hatása, és ez bizony eléggé elkeserített. Mert szörnyű volt arról olvasni, hogy mire kényszerítette az embereket, miket tettek meg az uralma alatt, amik egyébként eszükbe se jutott volna. És ezáltal hogyan gyötörte az emberek lelkét, akik még tíz év után sem dolgozták fel a velük történteket, még mindig a vállukon cipelik a tetteik súlyát, ami a gonoszság felé löki őket. Vagy kétségbeesés? Nehéz megmagyarázni, mert bár a gyilkosság, gyújtogatás szörnyű bűn, értem az okot, ami meghúzódott mögötte.
Egyedül Zafa volt az, akiben mindvégig bíztam. Reménykedtem benne, hogy ő nem fogja elárulni a királynőt, mert akkor komolyan megharagudtam volna a könyvre. Mert Zafa annyira belopta magát a szívembe, és csak miatta (meg Keserkék miatt) peregtek a lapok a kezeim között, hogy egy nap alatt kiolvastam. Többet akartam tudni róla, hogy vajon mi lesz a sorsuk Keserkékkel, hiszen egyértelmű, hogy akadályba ütközik a szerelmük, lévén mégiscsak egy királynőről és egy tolvajról van szó. Azok voltak a legkedvencebb jeleneteim, amikor Keserkék kilopódzott, és hallgatta a történeteket, amikor még ő volt Szikra. Meg persze minden fejezet, amiben Zafa felbukkant. Imádtam ezt a karaktert, na.
Viszont a vége miatt eléggé vegyes érzelmeim vannak. Nem volt nagy csavar, se csata, úgy tűnt, mintha minden csendesen lefolydogált volna hatszáz oldalon keresztül. Ez tényleg zseniális, ugyanakkor hiába ilyen vastag a könyv, a befejezés nem is igazán befejezés, tele van elvarratlan szálakkal. Nemcsak Zafa miatt, de mi lesz Zsaráték világával (jaj, Zsarát felbukkant. Annyira örültem!)? Mi lesz a Tanács munkájával? Megdöntik végül más országokban a zsarnok királyok uralmát? Na és Raffin? Zafa elmegy kalandokat keresni, de visszatér Keserkékhez? Meg tudják oldani, hogy nem egyenrangúak? Annyi megválaszolatlan kérdés, amire kíváncsi vagyok. Úgy érzem, elbírna még egy kötetet ez a világ, és őszintén nem bánnám, ha nem trilógia maradna, hanem lenne egy negyedik rész is. Ugyanakkor talán mégis így jó, hogy az írónő meghagyja nekünk, hogy olyan befejezést képzeljünk el magunknak, amire vágyunk. Lehet, hogy valaki nem szerette Zafa-t (nem is értem), és jobban szeretne Keserkék mellé egy nemest, vagy egy herceget. Én viszont szeretném azt hinni, hogy Zafa hazajön a királynőhöz és közösen megoldják. Naiv olvasó vagyok? Talán. De imádtam ezt a szerelmi szálat, és bizony az írónő kicsit összetörte a szívemet.
Nagyon szerettem ezt a világot, amit az írónő megalkotott, bár voltak hibái. Mégis, szerintem tökéletesen bemutatja az udvari életet, hogy milyen az, amikor szinte senkiben nem bízhatsz, mikor elárulnak, vagy te árulsz el valakit (nem szándékosan), és hogy milyen a politikai élet.
A nevek ismét megnevetettek, Bogonbács nevét ösztönösen Bogáncsnak olvastam, Múniát Múmiának, Giddont Gideonnak, és így tovább. De csak dicsérni tudom a fordítót, mert remek munkát végzett, nagyon jól átadta a neveket. Személy szerint én örülök, hogy magyarul olvastam ezt a trilógiát, már csak a nevek miatt megérte. Biztos, hogy újra a kezem közé fog keveredni a sorozat, mert voltak benne hullámvölgyek, de összességében szerettem.
Értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Zafa, Keserkék
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése