Mennyei tűz városa - kritika

Fülszöveg

A The Mortal Instruments sorozat régóta várt befejezésében Clarynek és barátainak a legnagyobb gonosszal kell megharcolniuk, akivel valaha szembenéztek: Clary tulajdon bátyjával.

Sebastian Morgenstern pedig beindult, szisztematikusan az Árnyvadászok ellen fordítja az Árnyvadászokat. A Sötét Kehely segítségével rémálmokból származó teremtményekké alakítja az Árnyvadászokat, családokat és szeretőket szakítva szét, ahogyan Sötétekből álló serege egyre nagyobb lesz. 

A legyőzött Árnyvadászok Idrisbe vonulnak vissza – de még a méltán híres alicantei démontornyok sem tudják örökké kordában tartani Sebastiant. És azzal, hogy a Nephilimek csapdába estek Idrisben, ki fogja megvédelmezni a világot a démonoktól? 

Amikor a Nephilimek történetének legnagyobb árulására fény derül, Clary, Jace, Isabelle, Simon és Alec kénytelenek a kezükbe venni a dolgokat – még ha ez azt is jelenti, hogy mélyen a démonvilágokba kell utazást tenniük, ahová Árnyvadászok még soha be sem tették a lábukat és ahonnan még egyetlen ember sem tért vissza… 

Szerelmek esnek áldozatul és életek vesznek oda a szörnyű harcban, amely majd a világ sorsáról dönt a már klasszikusnak számító urban fantasy sorozat, a The Mortal Instruments izgalmas záró kötetében.

SPOILER ALERT!

Csak tavaly olvastam először a sorozatot, de egyből magával ragadott. Az írónőnek és magának a történetnek is van egyfajta furcsa ereje, amivel rabul tudja ejteni az olvasó szívét, és amivel más YA könyvek fölé helyezi a TMI-t. Azt hiszem csak a Harry Potter, a Gyűrűk ura és A tűz és jég dala tudott csak ilyen rajongást kiváltani belőlem, mint ez a sorozat. Annyira a szívembe zártam, hogy már a hibái sem érdekelnek, pedig van neki. De az ember hajlandó elnéző lenni, mikor valamiért ennyire rajong (viszont kivétel az előzmény sorozat, mert azt nem tudtam megszeretni, és még mindig vérzik miatta a szívem. Na ott nem néztem el a hibákat).

Mivel ez az utolsó kötet, tudtam, hogy szét lesz bombázva a net spoilerekkel, és mivel mágnesként vonzom őket, úgy voltam vele, hogy nem várok a magyar megjelenésig, elolvasom angolul. Tudni akartam, hogy mi lesz a történet vége, tudni akartam, hogy ki hal meg, hogy ki miatt fogok sírni. De nem. Ez nem az a könyv. És ez nem baj! Hiszen nem tudtam elképzelni, hogy tényleg Sebastian nyer, esetleg úgy, hogy folytatódik a történet a TDA szereplőivel és majd ők legyőzik, de ez nem tűnt valószínűnek, mert Claryéknek kellett a lezárás. Kellett a boldog befejezés. És megkapták, mert megérdemelték. Nem akartam bőgni miattuk, nem akartam keserű szájízzel befejezni a könyvet, vagy haraggal, amiért megölték a kedvencemet. Néha kicsit megszorongatott, néha elszorult a szívem, volt, hogy könnyek is szöktek a szemembe, viszont mégsem volt olyan fájdalmas, mint ahogy hittem, hogy lesz. De örülök neki, hogy így alakult. 

Igazából kicsit hosszúnak éreztem a regényt. Megrettentem az oldalszám miatt, pedig sok hosszú könyvet olvastam már (csak hamar be akartam fejezni a tanulás miatt). Viszont zajlottak az események, a szereplők egyik helyről a másikra mentek, sok különböző szemszögből olvashattam, bár bevallom, hogy Maia-é egyáltalán nem érdekelt.

Néha soknak éreztem a humort. Persze az elején még úgy ahogy elment, például

"What would you give someone who likes to play the piano?"

"A piano."

"Simon."

Ez elfért, mert kicsit oldotta a feszültséget és megfeledkeztem róla, hogy milyen csata is vár a szereplőkre, de mikor a harc előtt, vagy után volt néhány aranyköpés, akkor kissé mérges lettem, mert mért kell mindig mindent elviccelni? Ugyanígy a romantikus részekkel, persze értem én, hogy világ vége meg minden, és ki tudja, hogy túlélik-e, hát akkor bevallják, hogy mit éreznek, meg mély beszélgetés zajlik a szereplők között, csak tényleg az a bajom vele, hogy sok volt. Kevesebb is elfért volna. Ebben Magnus volt a szószólóm:

"I see that even as the world plunges into darkness and peril, you two stand around discussing your love lives. Teenagers." 

Viszont bármennyire is kibuktam néha a párbeszédek miatt, hogy mennyire nem odaillőek, mégis a dialógusok voltak azok, amik igazából megfogtak a könyvben. Nem a harc, nem a történések. A párbeszédek. Hadd idézzek párat ezek közül:

"No one in your life has done anything but despise you. Your mother. Your father. And now your sister. Clary wasn’t born with hate in her heart."

"Sebastian, he did what he did because-because he doesn’t understand the difference between loving and having. Between giving yourself and taking. And he thought that if he could make me give myself, then he’d have me, I’d be his, and to him that’s love, because he doesn’t know anything else."

Ezzel az idézettel pedig el is érkeztem ahhoz a ponthoz, amit a legjobban szerettem a könyvben, és nem szerettem, de nem Cassie miatt, hanem teljesen más indokból. Sebastian. Egy szörnyű, gonosz, démoni alak, aki porig akarja égetni a földet, és uralkodni akar a romhalmaz felett, és mégis, sokkal több rejlik benne ennél. Mindig úgy tartottam, hogy senki nem születik rossznak, attól, hogy valakinek a szülei gonoszak (most itt leszűkítem a könyvekre), nem feltétlenül követik a gyerekek is ezt az utat. A tettek határozzák meg az embert, nem az, hogy hová születik, esetleg milyen a bőrszíne (mélyebben most nem megyek bele, tudnék erről beszélni napokig). És Sebastian, vagy inkább Jonathan, akinek soha nem volt esélye rá, hogy jobb emberré váljon, mert már azelőtt a gonoszé lett, hogy megszületett volna. Ez még jobban kitépte a szívemet, mint az, hogy azon izgultam, hogy Alec és Magnus újra összejönnek-e. Mert egyszerűen tényleg sajnáltam látni, hogy igen, valóban gonosz, szörnyű, amiket tesz, de ezek mögött mégis ott van a gyerek, aki szeretetre éhes, akit mindenki eldobott magától, aki senkinek nem kellett. Látni, hogy az apja Jace-t is jobban szerette nála, hogy az anyja gyűlölte, mielőtt egyáltalán beszélni tudott volna. És már késő volt segíteni rajta, már nem lehetett visszacsinálni azokat a szörnyűségeket, amiket elkövetett, és utálni kellene, mert mennyi mindenkit megölt, gyerekeket tett árvává, de nem megy, mert igazából sajnálom. 

"I dream sometimes, of a boy with green eyes, a boy who was never poisoned with demon blood, a boy who could laugh and love and be human, and that is the boy I wept over, but that boy never existed."

"If there are other worlds, then maybe there is one where I was a good brother and a good son."

"I’ve never felt so . . . light"

Ezeknél a soroknál volt, hogy könnyek futottak a szemembe, és hiába kellett volna teljes szívemből gyűlölnöm őt, mert ő a rosszfiú, nem tudtam. De ez nem az a könyv, és ez nem az a történet, ahol ő megjavulhat, és nem az a regény, amiben ő uralkodik. Nem is kellett, hogy az legyen. Egyszerűen csak sajnálom, és újra magamat ismétlem, de túl sok bennem az érzés. Feldúlt a regény, bár nem annyira, mint A hercegnő (az inkább felbosszantott, viszont ezzel a regénnyel elégedett vagyok).

Sok mindenből kaptam ebben a könyvben. Egyrészt a múltból, hiszen felbukkant Tessa és Zakariás (akiket még mindig nem szeretek együtt, de el kell fogadnom, hogy sok év eltelt már, és túl kell lépni Willen), de a következő sorozat, a TDA szereplők is felbukkantak. Egytől egyig érdekes figurák, akikről majd élvezet lesz olvasni később is. Főleg Ty érdekel nagyon, de Emma és Julian is szimpatikusak lettek. 

Azt mondom, és remélem nem leszek meglincselve érte, hogy nekem ezt a könyvet nem is igazán a főszereplők vitték el a hátukon. Se Clary, se Jace, se Izzy vagy Simon nem izgatott annyira, vagy érintett meg annyira, mint Sebastian (kivétel Alec és Magnus, akik a kedvenceim, és akiknél tűkön ültem, hogy együtt lesznek-e a végén). Persze tökéletes lezárás, a szereplők olyan befejezést kaptak, amilyet megérdemeltek, de nekem ez más volt, mint a többi árnyvadász rajongónak. Nekem ez ismét sokat jelentett abból a szempontból, hogy volt egy gonosz szereplő, aki sokkal összetettebb volt annál, hogy szimplán gonosz legyen, mert volt mögötte "tartalom", hiszen a sorsa már azelőtt megpecsételődött, mielőtt a világra jött volna. Én őt sajnálom a legjobban.

Az biztos, hogy méltó befejezés volt, és ez a sorozat a legkedvencebbek között kapott helyet. Alig várom, hogy magyarul is olvassam, de akkor az elejétől fogom. Zárásképp pedig a három kedvenc idézetem a könyvből:

"It is better to rule in Hell than serve in Heaven"

"Ghosts are memories, and we carry them because those we love do not leave the world."

"Better to love and fear than feel nothing."

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Sebastian, Alec, Magnus