Az utóbbi évek több meglepetéssel szolgáltak, mint amire az angyalvérű Clara Gardner valaha is számított volna.
Miután kiderítette, milyen különleges szerepet játszik a többi angyalvérű között, eltökélte magát, hogy megóvja Tucker Averyt a gonosz erőtől, amely őt magát követi… még akkor is, ha ennek érdekében mindkettejük szívét össze kell törnie. A város elhagyása tűnt a legjobb megoldásnak, tehát visszatért Kaliforniába – akárcsak Christian Prescott, az ellenállhatatlan vonzerejű fiú abból a látomásból, amely egész kalandozását elindította.
Amíg Clara igyekszik helytállni egy számára ijesztően új világban, fölfedezi, hogy a bukott angyal, aki megtámadta őt, most minden lépését figyeli. És nem is egyedül. Fenyegetően közeledik a fekete szárnyúak elleni harc, és Clara tudja, hogy végül teljesítenie kell küldetését. Az pedig áldozatokkal és árulásokkal jár.
Az Angyalsors sorozat izgalmas záróakkordjában Clarának egyszer s mindenkorra döntenie kell saját sorsáról.
Véleményem: vigyázat, spoileres!
Ez a befejező kötet minden várakozásomat felülmúlta, nem is tudnék nagyon hol belekötni. De nézzük sorjában. A szereplők egyetemre mentek, még mindig kicsit gyorsnak véltem a tempót, azt is sajnáltam, hogy az egyetemi életből keveset kaptunk. Pár mellékszereplőt ismét felvonultatott az írónő, és nem igazán kaptak különösebben jelentős részt, amit - nem mondom, hogy sajnáltam -, de mégis van bennem egy ilye rossz érzés, hogy csak úgy felbukkantak, aztán a végére mindenki elfeledkezett róluk. Jobb lett volna, ha a befejező kötet nyáron játszódik, vagy alapból nem kellett volna belekeverni az egyetemet, mert megint azt éreztem, hogy kapok egy kis szeletet valamiből, de nekem nem elég a szelet, én az egészet akarom. Sokszor voltam így a trilógia olvasása közben, mégis azt mondom, hogy egy nagyon jó sorozatot olvastam.
Sajnáltam, hogy Phen, aki a novellában belopta magát a szívembe, nem kapott jelentős részt itt, csak úgy szerepel, mint egy felbérelt gonosztevő, aki elcsábította Angelát, hogy a gyereke háromnegyedvér angyal legyen. Ezt pedig nagyon sajnáltam, és azt is, hogy a végére nem tudtam meg, hogy mi lesz vele. Mert nekem nagyon úgy tűnt, hogy attól, hogy felbérelték, még nagyon is szerette Angelát. Vagy ezt csak én látom bele feleslegesen?
Végre kaptunk egy kis akciót, amit hiányoltam eddig. Az első részben inkább bevezettek minket az angyalok világába, a másodikban az érzelmek, a család és az összetartozás kapott főszerepet, ami nagyon szépen lett megírva, itt viszont már elengedhetetlen volt, hogy kicsit harcoljanak is Clara-ék. Nem okozott csalódást, nem éreztem, hogy gyorsan lett volna lezavarva (a többi dologgal ellentétben). Ilyen ábrázolást a pokolról azt hiszem még soha nem olvastam, ez nagyon tetszett, ötletes volt. Hátborzongatónak képzeltem el, fakó színekkel, amit teljesen átjár a kétségbeesés, és Hand ezt nagyon jól érzékeltette. A vonat ötlet pedig különösen jó volt, valamiért én is ilyennek képzelem el, ha egy angyalos történetben a pokolra jut valamelyik szereplő (a másik még a ladik). Külön örültem, hogy végre valahol nem egy tüzes katlanként jelenik meg a pokol, bár azt még mindig nem értem, hogy Jeffrey-nek mért kellett ott lennie. Vele kapcsolatban is azt vártam volna, hogy megtudok róla egy kicsit többet, mert nekem már az első részben is gyanús volt ő, azt hittem, hogy majd a gonoszokkal lesz. Bár nem lett így, csak félig-meddig, hiszen az orránál fogva vezették, hiányoltam, hogy majd megtudom, milyen sorsa lesz a történtek után.
A kiképzések, a dicsfénykard ötlete mind-mint nagyon tetszett, az viszont kiszámítható volt, hogy Asael Christian apja. Amikor Michael mesélte, hogy a szárny színe nem csak a léleknek köszönhető, de annak is, hogy kik a szülők, akkor már rögtön tudtam, hogy Christian egy jó és egy bukott angyal gyermeke, csak kellett egy főgonosz is, hogy helyére illesszem a kirakó utolsó darabját. Ez is olyan kimondatlan tény volt a számomra, minthogy Clara apja egy angyal, valahogy sejtettem már a kezdetektől fogva, csak később lett kimondva. Ami egyáltalán nem baj, mert még a végére is maradt egy kis izgalom, hogy kit visz magával. Vagy nem, tekintettel arra, hogy legyőzték.
Egy hatalmas labda lett feldobva Hand számára, de sajnos nem csapta le. Gondolok itt arra, hogy Tucker életben maradt. Mivel a szerelmi háromszög végigkísérte az egész történetet, úgy voltam vele, hogy csak úgy lehet ennek vége, ha valamelyik meghal. Azt gondoltam, majd Asael elviszi a fiát, és akkor Tucker meg Clara együtt lehetnek (Tucker párti lettem a végére), de aztán mikor már ott tartott a történet, hogy Tucker a halálán volt... akkor elakadt a lélegzetem, és azt mondtam, hogy micsoda szívszaggató vége vannak ennek a könyvnek, imádom, jobb nem is lehetne, és akkor kiderül, hogy Tucker életben marad. Bumm. Igazából ez az egy negatívum van bennem a történet kapcsán, hogy sokkal szebb és meghatóbb lehetett volna a vége, ha Tucker meghal. Nem mondom, hogy most ez miatt haragudnék az íróra, mert Tucker-t jobban szerettem, és örülök, hogy egymásra találtak (most már végleg), de én az édes-keserű befejezést jobban szeretem. Valahogy számítanom kellett volna rá, hogy ez nem az a fajta szerelmes történet lesz, de így is nagyon tetszett.
Örülök, hogy elolvastam ezt a trilógiát. Nem lett a kedvencem, nem rajongok érte annyira, mint például az árnyvadászok történetéért, de hiba lett volna kihagyni. Nagyon aranyos és bájos történetecske ez. Amilyen naiv tinirománcnak indult az elején, olyan szép befejezése lett. Bátran megadom rá az ötöt, mert megállta a helyét nálam.
Értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Tucker
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése