Azért akartam elolvasni ezt a könyvet, mert egyrészt imádtam a borítóját, másrészt a fülszövege azonnal megvett magának. Lehet, hogy béna, de mindig is imádtam az ilyen történeteket, mert egy bizonyos szemszögből tiltott szerelem, másrészről viszont nem, tulajdonképpen semmi rosszat nem tesznek, elvégre nem igazi testvérek. És nem is úgy ismerik meg egymást, hogy ők mostantól testvérként akarnak tekinteni a másikra. Szóval imádom ezt a témát, az értékelése is egész jó (négy fölött van), tehát nagy elvárásaim voltak vele szemben. Na de amit kaptam...
Lehet, hogy nem így kellett volna hozzáállnom a történethez. Azt vártam, hogy azonos korban lesznek, össze kell költözniük (mármint a szülőkkel együtt, nem úgy, ahogyan a könyvben volt), és folyton csak titkolózniuk kell, félniük attól, hogy lebuknak, mekkora botrány lesz, satöbbi. Na hát nagyon nem. Persze az anya még bejelentette az elején, hogy testvérként gondolj rá, de hát hogyan is tudna úgy gondolni rá?
Pedig közel kétszáz oldalon keresztül imádtam a könyvet, sőt, hamar befaltam, mert tegnap este kezdtem el, és ma kora délután végeztem vele, na de azért álljunk már meg! A történet főszereplője, Violet író ambíciókkal rendelkezik, sőt még kritizálja is azokat az alkotásokat, amikben egyik klisé követi a másikat. Kedves írónő, akkor ez mi volt? Nem is azt mondom, hogy közhelyes a könyv, hanem egyszerűen csak... béna. Nagyon béna. Nagyon tetszett az első fele, jó volt olvasni, ahogyan egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és attól függetlenül, hogy Zane milyen nőcsábásznak volt feltüntetve az elején, mégis sikerült megkedvelnem. Na de ami a közös hétvége után történt az teljesen lerombolta az addig jól felépített regényt.
Még túltettem magam a drága ajándékon, hiszen általában nem bírom, mikor a férfi főszereplő mindenfélét összevásárol a lánynak, mert szerintem a nagy szerelemnek nem erről kéne szólnia. Tűrtem. Előfordul. Legyen ez a legnagyobb hibája a könyvnek. De ami ezután jött... béna, egyszerűen nem tudok rá mit mondani. Kiderül a pasiról, hogy egy rocksztár, és valahogyan erről a kétszáznemtudomhanyadik oldalig elfelejtettek szólni. Hahó! A szülők mért nem mondtak semmit? Mért nem jött egyszer sem szóba? Elsiklottam volna felette? Annyira gagyi volt, hogy ilyen igazság derült róla ki. Pedig annyi minden volt már így is összehordva a könyvben. Rákos volt az anyuka, az apa elhagyta Violetéket, Zane anyja öngyilkos lett, aztán most a jelenben lesz egy tinédzserterhesség, nem is akárkitől! Ez volt az a pont, ahol már tényleg nem bírtam tovább, és úgy voltam vele, hogy kihajítom mindjárt az ablakon.
Aztán valahogy nagyobb megrökönyödést vártam volna a szülőktől, mert való igaz, hogy konkrétan nem vérfertőzés, de a házasság révén mégiscsak mostohatestvérek. Nekem nincs ezzel gondom, hiszen mondom, nem úgy tekintettek egymásra, mintha testvérek lennének, az egész nem is úgy indult, ráadásul ilyen korban szerintem nehéz is így elkönyvelni valakit, főleg, ha olyan jól néz ki, mint Zane.
Egyébként olyan jó dolgokkal volt tele a könyv. Sokszor felnevettem, és dacára annak, hogy Violet milyen féltékeny tudott lenni, én bírtam a beszólásait, a cinizmusát. Kedveltem, bár néha meg tudtam volna rázni. A döntésével viszont a legvégén nem értettem egyet. Igaz, hogy ő Zane-t ismerte, és nem a rocksztárt, attól függetlenül szerintem Zane-től elég nagy önzőség, hogy belöki Violet-et a saját világába, és kiteszi a fotósoknak, a médiának és az őrült rajongóknak. De ezt a regény már nem tárgyalta, folytatása, ahogy elnézem nincs (szerintem nem is olvasnám el), úgyhogy én ezt így lezártnak is tekintem. Biztos boldogok, bár én nem mertem volna megkockáztatni, hogy belépjek Zane igazi világába.
Értékelés: 5/3,5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Violet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése