A Sorstalanság a legmegrázóbb magyar holocaust-regény. Kertész Imre a valóságra eszmélés stációit rajzolta meg első jelentős művében. Hőse egy pesti zsidófiú, akinek először apját viszik el munkaszolgálatra, majd ő maga is táborba kerül. Olyan világnak leszünk tanúi, amelynek poklában nemcsak a való életről s a történelemről való tudás, hanem még a mindennapi tájékozódó készség is csődöt mond. A totalitárius állam lidércnyomásos, abszurd világa ez. Aki elszenvedőjévé kénytelen válni, annak nincsen többé egyéni sorsa. Ez a sorsvesztés is hozzátartozik a nácizmus sátáni valóságához. A Sorstalanság a legjobb magyar elbeszélői hagyományok fontos fejezete: műremek. Az előadásmód hűvössége, részletező pontossága, a patetizmust a tragédiából kiszűrő irónia filozófiai mélységet ad a műnek, és utánozhatatlan stílust eredményez.
Kertész Imre ezzel a művével, mely első ízben – nem kevés viszontagság után – 1975-ben jelent meg, azonnal a kortárs irodalom élvonalába került. Később pedig, a regény német, spanyol, francia, holland, svéd, héber, olasz és angol fordítása nyomán bebizonyosodott, hogy a Sorstalanság nemcsak hozzánk szól, hanem minden kultúrnéphez, amely tudja, jelenével csak akkor lehet tisztában, ha múltjával számot vetett.
Véleményem:
Ez az a könyv, amit remélem, hogy senkinek sem kell bemutatnom. Mert még ha van is olyan, aki nem olvasta, biztosan hallott már róla, révén Kertész Imre az egyetlen Nobel-díjas írónk, és az nagy szó. Főként azért olvastam el a művet, mert az iskolában kötelező olvasmány, de előbb-utóbb úgyis a kezembe akadt volna. Újraolvasni viszont nem hiszem, hogy fogom. Sajnos én is azok közé tartozok, akiket egyáltalán nem fogott meg a könyv. Látom benne a zsenialitását, tudom, hogyha kicsit mélyebben tanulmányozom, akkor meglátom benne azt az értéket, ami miatt megkapta azt a bizonyos díjat, és ami miatt annyira magasztalják ezt a regényt, viszont most még ott tartok, hogy nem tetszett. Talán azért, mert túl friss az élmény, és kell pár nap, amíg leülepedik és gondolkozok rajta, de most még ott tartok, hogy haragszom a könyvre konkrétan.
Azért nem tetszik a könyv, amiért sokan pont, hogy méltatják, a közömbössége miatt. Olvastam már a témában könyvet, és mindig mélyen érintettek, elszörnyülködtem rajta, hogy mire képes az emberi gonoszság. A szereplőkkel együtt vártam a csodára és a szabadságra, hogy valamilyen módon megmenekülhessenek a tábor poklától. Itt azonban ez hiányzott. Nem volt érzelmi töltete, az egész regény dokumentumszerűen ábrázolta a történéseket, mintha a főszereplő azt se tudná, hogy mi történik vele. Sokszor úgy viselkedett, mint egy királyfi, nincs a szobában fűtés, hideg a víz, elfogyott a szappan. És én nem értem, hogy egy ilyen táborban, mikor csoda, hogy még él, hogyan kérheti magának ki ezeket a dolgokat? Nem voltak érzelmei ennek a gyereknek... ha látott valakit meghalni, egyáltalán nem érintette meg, a gázkamrák csak úgy ott voltak, egyszer sem gondolt a családjára, nem hiányzott neki az édesapja, vagy Annamária. És valahogy mégis, ha jobban belegondolok ezekbe a dolgokba, lehet, hogy az segítette a túlélésben, hogy nem voltak érzelmei? Mintha úgy fogta volna fel a dolgot, hogy ez most itt megtörténik, elfogadom, nem szállok szembe vele, csak egy akadály, egy kellemetlenség, amit le kell győzni. Persze miért is lettek volna érzelmei, a szülei válása épp elengedő ok volt rá, hogy ilyen emberré váljon.
Talán ha úgy tekint a koncentrációs táborra, ahogyan azt mi tesszük manapság, a történelem sötét foltjaként, és olyan rettenetesnek gondolja, pokolnak, mint ami volt, akkor nem sikerül túlélnie. Ha az érzelmei irányítják, ha folyton csak a családjára gondol, talán még Annamáriára is, akkor a hiányuk felemészti őt? És ha elfogadja, hogy ez csak egy akadály, amit azért raktak elé, hogy átugorja, pont az vezet odáig, hogy hazajusson? Mert az egész regényben úgy viselkedett, mintha egy érzelemmentes robot lenne, aki megcsinálja a teendőit, elfogadja, hogy ez jár neki, de utána rátalálhat a boldogságra és szabad lehet. Ez az egyetlen dolog szinte, ami tetszett a műben, de nekem az, hogy a végén honvágy tört rá, mikor a táborra gondolt, és hogy tábor egyáltalán nem negatívumként szerepel a műben, egyáltalán nem tetszett, sőt, már-már bántott is.
Nem érzem úgy, hogy pontoznom kellene a művet, mert ha pontosan nem értettem meg a mondanivalóját, és haragszom rá, akkor azaz én hibám, nem a könyvvé. Talán ha eljut hozzám az, amit Kertész tudatni akart, akkor szeretném, de így csak keserűség maradt bennem a regény iránt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése