Clary Fray másra sem vágyik, csak hogy végre ismét normális életet élhessen. De vajon mi számít normálisnak, ha valaki démonokat pusztító Árnyvadász, az édesanyja varázslattal előidézett kómában fekszik, és egyszerre vérfarkasok, vámpírok meg tündérek nyüzsögnek körülötte? Clary szívesen töltene több időt legjobb barátjával, Simonnal, csakhogy az Árnyvadászoktól nem szabadulhat - főleg nem jóképű, ámde bosszantó, újonnan megtalált bátyjától, Jace-től. Clary csakis úgy segíthet édesanyján, ha felkutatja a rossz útra tért Árnyvadászt, Valentine-t, aki talán őrült, bizonyosan gonosz - ráadásul az édesapja. Amikor a Végzet Ereklyéi közül a másodikat is ellopják, a félelmetes Inkvizítor Jace-t gyanúsítja. Lehet, hogy a fiú tényleg elárul mindent, amiben hitt, és az apja mellé áll?
Véleményem: vigyázat, spoileres!
Méltó folytatása a sorozatnak ez a kötet, bár ebben több dolog volt, ami nem tetszett, meg ami kiakasztott (és mégis öt pontot fogok rá adni, mert imádom a hibái ellenére! Nem sok könyv szokott így elvarázsolni, de ennek sikerült). Szóval már rögtön az elején volt az a rész, mikor Alec, Isabelle meg Clary elmentek Csontvárosba, hogy kiszabadítsák Jace-t, és mikor elsőre nem tudtak bejutni, Alec kitalálta, hogy na, vegyük a véremet! Annyira Harry Potter-es volt az a jelenet. Én megértem, hogy Clare szereti Rowling sorozatát, hiszen én is nagyon oda vagyok érte meg vissza, de ez annyira konkrét dolog volt, amit nem hiszem el, hogy nem hagyhatott volna ki belőle. Aztán a másik Harry Potter-es az a démon volt, amivel Jace-nek meggyűlt a baja. Amit ha meglátsz, a legfőbb félelmeddé alakul át, aztán addig kínoz, míg beleőrülsz és felfal. Na mintha egy mumus és dementor keveréke lett volna, egy pillanatra kiábrándított.
Azt nem értettem, hogy ha valaki ennyire elszántan meg akarja ölni a szereplőjét, akkor miért nem teszi meg? Félreértés ne essék, nem szeretném Clare-t biztatni semmire, mert tudom, sokan szeretik Simont, de amit Clare csinált vele, az már csak szenvedés. Először majdnem megölik a vámpírok (jaj igen, a nagy kiakadás, miért lett Simon vámpír, miért?), aztán elrabolják és lecsapolják a vérét, amitől elvileg meg kellett volna halnia, aztán még az a furgonos jelenet, mikor felkelt a nap. Persze jó ötlet szenvedtetni a szereplőket, de nem értem, miért nem lehet tényleg kinyírni őket? Miért azokat írják ki, akik amúgy sem sok vizet zavartak (érzelem szempontjából)? Mint például Imogen. Nem hiszem, hogy sokan megkedvelték volna, csak azért jelent meg, hogy legyen egy utálni való karakter Valentine mellett (akit én nem utálok mellesleg. Valószínűleg azért, mert tudom, hogy Jonathan fogja játszani). Egy kis összehasonlítás: George R. R. Martin-ban mindig azt csodáltam, hogy képes volt megrengetni az olvasókat azzal, hogy egy közkedvelt figurát öl meg. Akkor ezt más író mért nem képes meglépni? Bizonyára valamit még tervez Simon-nal, amire őszintén kíváncsi vagyok, mert szegény srác annyit szenvedett már.
Az Alkonyatot csak filmben láttam, így nem tudom, hogy könyvben az előbb jelent-e meg ennél, a két második részt mégis hasonlónak éreztem. Már csak azért is, mert most volt egy indok, ami távol tartotta egymástól Clary-t és Jace-t. Érdekes húzás volt az előző rész végén, amit általában kerülnek az írók, mégis jobb volt egy ilyesfajta "szenvedésről" olvasni, mint a túlzott féltésről (én csodalény vagyok, te meg ember, és veszélyes vagyok rád), tehát ez annál jobb, de most előtérbe került a (volt)legjobb barát, akiből hirtelen a szerelmespár másik tagja lesz. És nem értettem minek kell egy ilyet belerakni, bár kétségtelenül van, aki rajong érte, engem mégis kiver tőle a víz, mert a végén rájöttek, hogy ja, mégsem szerelem az, amit egymás iránt érzünk.
A csatajelenet kicsit hosszú volt, mégsem bántam, mert váltott szemszögből ment, ami hozzásegített, hogy ne csak utólag tudjam meg, mi is történt. A kedvencem az egész kötetben mindenképpen Magnus és Alec kapcsolata volt, amiből bár nem sokat mutatott be az írónő, de látszik, hogy változásokon megy keresztül, már amennyire én a dolgok mögé szoktam leskelődni, gondolkodni.
Bár Valetine most nem tűnt annyira veszélyesnek, mint az előző kötetben, az indítékait még mindig nem értem, és zavaros is, hogy mik a szándékai a gyerekeivel. Maga mellé állítaná őket, de nem olyan fontosak, hogy a Kelyhet odaadja bármelyikért is, úgyhogy remélem, választ kapok a következő részben, hogy milyen ember is igazából, amit már nagyon várok.
Értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő(k): Alec, Magnus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése