A mágia veszélyes – de a szerelem még veszélyesebb
Amikor a tizenhat éves Tessa Gray Viktória királynő uralkodása idején megérkezik Angliába, valami rettenetes vár rá a londoni Alvilágban, ahol vámpírok, boszorkánymesterek és más természetfeletti lények járják az utcákat a gázlámpák alatt. Teslának nincsenek barátai, és egyetlen pillanatra sem érezheti magát biztonságban, ezért menedéket kér az Árnyvadászoktól, akiknek egyetlen célja, hogy megszabadítsák a világot a démonoktól. Ahogy egyre mélyebben merül a világukba, a lány azt veszi észre, hogy egyszerre varázsolja el két legjobb barát, és nem sokára rá kell döbbennie, hogy a szerelem a legveszélyesebb varázslat mind közül.
Véleményem: vigyázat, spoileres!
Ezt a sorozatot - mely A Végzet Ereklyéi sorozat előzménye, tovább tartott beszerezni, az utolsó része pedig még nem is jelent meg magyarul, ezért később is kezdtem neki, a végeredmény pedig... nos az eléggé érdekes.
Mindig is vonzott a viktoriánus korabeli Anglia, egyrészt a ruhák nagyon tetszettek, másrészt sok nagyon jó történet keletkezett ebben a korban, ezért nem volt bennem semmi előítélet, amiért egy régebbi korban játszódó történetet vettem a kezembe. Mikor belekezdtem, először is az ugrott be, hogy bár én nem sok ilyen típusú könyvet olvastam, azért Clare nagyon korhű volt, kezdve az olyan alapokkal, mint a másik magázása, de ahogy haladtam az oldalakkal, tényleg olyan érzésem lett, mintha 1878-ban járnék. Érdekesen indult a cselekmény - nem a partraszállásra gondolok itt, hanem a Sötét Nővérekre, a kiképzésre főleg. Csak fogtam a fejemet, hogy úristen mi ez, valami gonosz boszorkányságra készülnek. Először azt hittem, hogy Tessáról - mint Claryről, kiderül, hogy árnyvadász, bár azért nagyon reménykedtem benne, hogy nem ugyanazt fogom olvasni, és mennyire örültem neki, hogy nem így lett! Bár a sablon megmaradt, ami a "természet feletti lény vagyok igazából, de csak most tudom meg" dolog, mégis furcsa volt olvasni, hogy Tessát mennyire nem akasztotta ki. Vagyis ha kicsit többet olvastam volna a kiképzésről és a folyamatról, ahogyan Tessa egyre ügyesebb lett képességei elsajátítása közben, talán nem hiányzott volna, de így nagyon úgy tűnt, mintha gyorsan elfogadta volna, hogy ő más.
Aztán ahogy felbukkant Will, máris éreztem, hogy na, ez a könyv mégse annyira bizarr, mint hittem. Az Intézettel és az árnyvadászos kellékekkel, valamint azzal, hogy mennyire tudatában vannak már a dolgoknak a nefilimek, sikerült visszaadnia azt a remek érzést, amint például a Csontváros közben éreztem. Bár a szenzor még hiányzott, amint Henry hamarosan úgyis fel fog találni, amilyen csodabogár ő.
Hogy a szereplőkről is szót ejtsek; Clare-nek jó érzéke van hozzá, hogy szerethető karaktereket alkosson, és ne az befolyásoljon egy másik karakter megítélésében, hogy a főhős mit érez iránta, vagy mit gondol róla. Bár a TMI során nem szerettem meg Jace-t, itt egy perc alatt szerelmes lettem Will-be. Még egy ilyen polgárpukkasztó viselkedésű (hogy korhű legyek), szemtelen és közönyös fiút se sikerült úgy eltalálni - eddigi tapasztalataim során -, mint Willt. A való életből rögtön tudnék mondani rá valakit, akivel nagyon hasonlítanak egymásra, ezért is úgy éreztem, hogy Will tényleg él, és mindjárt kilép a lapok közül, hogy nekem is megmondja a nagy büdös igazságot. Az meg még hab volt a tortán, amilyenre az írónő megalkotta Jem-et. Én ezt a srácot is annyira megkedveltem, mind az őszinteségével, ami tőle mégsem bántóan jön, a hegedűjátékával, a kedvességéről nem is beszélve. Aztán még ott van Magnus, hogy én mennyire örültem neki, mikor ő is felbukkant. Bár annak annyira nem, hogy Camille a szeretője, ahogyan arra már tett utalást a vámpír a CoFA-ben. Én azt a nőt még mindig nagyon nem szeretem.
Egy kicsit visszatérek még Tessára, akit eléggé megkedveltem (remélem nem változik át valami hisztis libává a történet folyamán). Felvetődött, hogy igazából senki se tudja micsoda vagy kicsoda ő valójában, boszorkánymester vagy sem, kicsit elgondolkodtatott, hogyha a boszorkánymesterek nem képesek utódot nemzeni, akkor hogyan szaporodnak? Vagy hogyan lesz belőlük több? Elvégre Magnus valahogy a tizenharmadik század elején született, és igen, itt van a szó, hogy született, de hogyan és miként? Vagy Lilith megalkotta őket évezredekkel előbb, aztán csak annyi van belőle, amennyit ő létrehozott? De akkor hogyan született meg Magnus? Nos, ezek nekem nem tiszták, lehet valami elkerülte a figyelmemet, szóval remélem ezt Clare valahogy majd megmagyarázza. Azt nem kétlem, hogy lesz rá indoka, hogy Tessa hogyan lehet terhes, ha a számításaim helyesek, és megtippelem, hogy Jace családfáján kik csücsültek a tizenkilencedik század végén. Bár lehet rosszul gondolom az egészet.
Nem okozott túlságosan nagy meglepetést, hogy ki a Magiszter, valahogy nekem végig egyértelmű volt, hogy nem lehet a vámpír, de mire ez a szereplőknek leesett, már majdnem vége lett a könyvnek. Bár nem hibáztatom őket, nekem szokásom gyorsan rájönni a csavarokra. Mindenesetre jó kis könyv volt ez, nem olyan kiemelkedően jó és nem varázsol el annyira, mint a TMI, de Will és Magnus, na meg Jem miatt abszolút megéri az öt pontot.
Értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Will, Magnus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése