Szíved helyén épül már a Halálcsillag - kritika

Fülszöveg:

Emlék Bundás egy nyugodtnak induló vasárnap délután kedvenc férfimagazinjából arról értesül, hogy a szerelem kialakulásáért a feniletilamin nevű hormon a felelős, s hogy pontosan hétféle szerelem létezik. Mire a cikk végére ér, már tajtékzik a dühtől, és ordít: micsoda hazugság, hiszen csakis egyféle van, „az elvakult, buta, üres szerelem, ami csak szenvedély és csak rabság. A többi habkönnyű neurózis, polgári házasság, semmi egyéb." Az már az élet humorérzékét dicséri, hogy ebben a pillanatban megcsörren a telefonja, és éppen az a nő keresi, aki elhagyta, és akinek az emlékétől nem tud szabadulni.

A regény a vak szenvedélyek karneválja. A fekete szerelem végigsöpör a budapesti Király utcán, Kolozsváron, Pécsen, az adriai tengerparton. Nemet változtató macsó, japán karddal hadonászó írósztár, bánatevésbe menekülő mizantróp apa, transzvesztita szerelemdémon és persze a westernt író főhős kergeti a boldogság kék madarát, vagy ahogy a könyv fogalmazza újra a toposzt: a szerelem pöttyös lasztiját. Mindeközben a Vadnyugaton is zajlik az élet: ármány és szerelem, bűn és bűnhődés, árulás és bosszú. A legendás Mocskos Tizenegyek Bandája az enyészeté lesz, kőkemény gengszterszívek törnek ripityára, de azért Blacklord messze földön híres kuplerájának (Eldorádó Kéjház) szalonjában minden hajnalban felcsendül a Szamár-induló…

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Már a megjelenése előtt kinéztem magamnak ezt a regényt, egyrészt - sokakkal ellentétben - nekem nagyon megtetszett a borító, a cím meg pláne. Általában nem szoktam kortárs magyaroktól olvasni, egyetlen kivétel eddig Benina volt, de nem álltam előítéletesen hozzá.

Mikor elkezdtem, már akkor gyanítottam, hogy lesz valami köze egymáshoz az alaptörténetnek és a western-nek. Eleinte még azt hittem, hogy az író őrült, és azt hiszi, hogy a történetében él, nem tévedtem nagyot, de nem volt kiszámítható, bár a vonat-jelenetnél már mindent tudtam. Lehet, hogy későn jöttem rá, de legalább nem volt akkora bumm. Egy kicsit bajlódtam az olvasással az elején, én ugyanis nem szeretem, ha egy regényben káromkodnak. Egyszer-kétszer még belefér, ha egy szereplőt elkap az indulat, de ebben nagyon sokat káromkodtak. De nem volt baj, mert ettől lett hiteles az egész. Ahogy körbekémlelek a saját életemben, folyton azt hallom, hogy az emberek rondán beszélnek, és bármennyire mellőzném a regényekből, ebbe beleillett. A fogalmazás elég szabad volt, könnyen olvasható, bár nem könnyen emészthető. Nem akarok senkit sem megsérteni, de ebben a történetben a világ fura szerzeteivel találkoztam. 

Kezdjük Zafírral, akit kezdetben nem tudtam hová tenni. Talán mindenkinek az életében van olyan, vagy találkozott már olyannal, aki olyan, mint Zafír, hatalmas nőcsábász, sötét múlt. Bizonyára más történetekből ismerős lehet az ilyen karakter. Nagyon meglepődtem, mikor nővé operáltatta magát, mindezt a harmincas éveiben. Persze, ezután boldog volt, de én nekem azaz elvem, hogy amit a természettől kaptunk (a nemünk), azt ne változtassuk meg. És ezért sem tudtam megkedvelni Zafírt/Zafírát, mert egyszerűen idegesített, és nem tudtam leküzdeni az ellenérzéseimet. Miután pedig bohóc lett belőle (új név: Dudu), végleg megutáltam. Amit pedig a Proffal leműveltek (hogy a hullát Bundás lakásán "őrizte") szintén kiborított.

A főszereplőt se csíptem. Nekem túlságosan olyan volt, mint az orosz realizmus karakterei. Életunt, életképtelen emberek, akik csak lopják a napot, nem tesznek semmi hasznosat. Néha pusztító a szerelem, de a mit Léna leművelt vele, az még nekem is sok volt, és ő hagyta. Mókus pedig szintén irritált, mint nő, mert nem tudtam szeretni, amiért túlságosan tökéletes. Bár az is zavart, hogy Bundás ott hagyta őt, mert nem bírt tovább tengődni a tökéletességben, ami valljuk be, egy idő után fojtogató, mégis, én sem tettem volna másként.

A western történet kezdetben nem tetszett, talán a sok szókimondó bordély jelenet és nemiség miatt, de akkor átbillent a mérleg a másik oldalára, mikor Lee-t elhagyták. Onnantól kezdve nagyon tetszett a történet, a végén pedig ahogyan összeért a két szál egyenesen zseniális. Mint írtam már, számítottam ilyenre vagy hasonlóra a vonatjelenetnél, végül többnyire meg is kaptam, talán egy kicsit élvezetesebben, mint én képzeltem. És nagyon tetszett, annak ellenére is, hogy egyik karaktert sem tudtam megkedvelni. A többi mind kárpótolt érte.

Összességében szabad volt a fogalmazás, leírás annyira sok nem volt, mint amilyet én általában szeretek egy regényben, de olyan idézetek színesítették, amiket az író nagyon jól eltalált, és nagyon igazak. Ugyanígy a kocsmában azaz idős ember, aki a létra tetején ült, és Emlék orra alá dörgölte az igazságot. Talán nem kéne elhinnem, de nagyon jól megfogalmazta, hogy kinek "kellene" öngyilkosnak lennie.

Végül pár idézet:

"Lukas metrójegy a szívem."

"Őrjítő érzés ennyire imádni valakit, akit tiszta szívedből gyűlölsz. Eszi a lelkedet és a testedet a bánat, az ételnek nincs íze, álom nem jön szemedre, vagy ha igen, hát abban nincs köszönet. Féreg rágja az életedet, ez a szerelem, Lola."

"– Ha rajtam múlna, az összes kibaszott szerelmest egy kurvanagy állatkertbe záratnám, ott aztán nyugodtan kínozhatnák egymást. Így a normálisoknak is sokkal könnyebb lenne."

"– A megtört szívet nem gyógyítja semmi, mert a megtört szív előbb szikkadni kezd, mint a kint hagyott zsemlye, azután pedig megkövül, hogy ölni lehet vele."

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: -