Messze még a tavasz

Ahogyan az első bejegyzésemben megígértem, itt is a legújabb novellám. Nem egy remekmű. Igazából ha engem akart tükrözni valaha egy írásom, az mindig kudarca volt ítélve. Valahogy másokat sokkal jobban tudok elemezni, mint saját magamat. De azért megmutatom, hátha tetszik valakinek (:

Minden idegszálammal mereven ragaszkodtam a régihez, a megszokotthoz. Amint egy kis változás tűnt volna fel satnya, nyomorult életemben, én inkább odafordítottam orcámat, tagadva magam előtt, hogy igenis vágyom az újra. Akárhányszor jött egy kósza szellő, mint aki táncra hív, vagy csak játszadozni akar velem, én még inkább elköteleztem magam éltetőmmel; az óriás platánfával, mely az egyik régi, frissen meszelt családi ház kertjében magasodott. A kislány mindig örömmel csillogó szemekkel nézett fel a gigantikus növényre, gyakran eljátszadozott pajkos barátjával, egy alig a térdéig érő kutyával a lombok alatt, pedig az emberek cseppet sem tartották szépnek a növényt, sőt, hogy méretén élcelődjenek is, gúnyos megjegyzéseket tettek, akárhányszor elhaladtak a házikó mellett.

– Ugyan kinek jut eszébe ilyen nagy fát ültetni a kertbe? Eltakarja az egész napot. Biztos nincs ki mind a négy kerekük – mondogatták lemondó sóhajjal, majd szánakozva továbbvonultak, mintha mi se történt volna.

A ház lakói nem igazán törődtek a féltékeny megjegyzésekkel, ők szerették a fát, olyan féltő, anyai gondoskodással, akárcsak én. Pedig csak egy voltam a sok közül, ennek a terebélyes lombkoronával bíró fának a leveli közül, s ha bizonyára volt is egy pillanat, mikor a platánfa rám gondolt, az csupán egy alkalomból lehetett: közelgett már az ősz.

Minden évben fájdalmasan elbúcsúzott az öreg fa az összes levelétől, pedig ha tehette volna, soha el nem engedte volna egyiket sem. Már a nyár végénél kezdetét vette a gigantikus ünnepség: a levelek - köztük én is - új színeket vonultattak végig magukon, a melegség minden árnyalatával tisztelegtünk éltetőnk felett. Piros, sárga, narancs, barna tónusokban tetszettünk, a nap féltékenyen kacsingatott le ránk. Pedig itt volt már az ideje annak is, hogy ő is nyugovóra térjen.

Az idei év tán még szívfacsaróbb volt, mint a többi. Nem elég, hogy a táncrítust csak az ősz közepén kezdhettünk el, a hideg szelek, a nagy esőzések is mind távolinak tűntek most. A platánfa nem szerette halogatni a dolgokat. Mindig úgy gondolta, s mi, hűséges levelei egyetértettünk vele, hogy a ránk váró rosszal előbb érdemes szembesülni, hogy aztán ugyanolyan hamar és ugyanolyan gyorsan túl is legyünk rajta, s boldogan várjuk a tavaszt, a megújulást.

Most viszont semmi sem úgy működött, ahogyan eddig. Bár a platánfa igyekezett minél hamarabb megszabadulni tőlünk, mi ugyanilyen daccal küzdöttünk az elválás ellen, nem akartunk örök búcsút venni tőle. A színek megbomlottak, a levelek közti harmónia úgy hasadt szilánkokra, akár egy üvegpohár, mi fájdalmasan találkozott a padlóval egy óvatlan emberi mozdulat következtében. Nem voltunk egységesek; a keleti oldalon még javában zöldelltek társaim, míg én, ki a nyugati féltekén tekingettem kíváncsian a kertre, aszottan és sárgán mállottam magányosan egy elhagyatott ágacskán.

Aztán, mintha a platánfa megunta volna az ellenállást, s mit sem törődve azzal, hogy nem fejeztük be a rítust, egyre csak sürgette a nagy szeleket, naponta többször imádkozott az esőzésekért. Mi pedig bármennyire is küzdöttünk, foggal-körömmel ellenálltunk, mert nem akartunk elválni tőle, most bágyadtan és csalódottan vettük tudomásul: itt az idő, meg kell történnie.

Napról napra egyre kevesebbet nézett ránk a nap, egyre kevesebbszer szöktek át a kósza sugarak a levélcsapatok között, én pedig egyre magányosabban csüngtem, mint egy kis csökevény, kinek már rég nincs ott a helye a nagy, és egészséges levelek között. Ezért nem is ért meglepetésként, hogy mikor végre valahára beindult a gépezet, eljött az áldott zivatar, süvített a szél, oly erősen, akár az orkán, szinte én hullottam le a földre utolsóként.

Rövid életem során ez volt a legkínzóbb, legégetőbb érzés, mely valaha a hatalmába kerített. Odafent olyan boldogság vett körül, mi a mai napig hiányzik, a platánfa óvó karjai között, a testvéreim mellett biztonságban éreztem magam. Most itt vagyok a nagyvilágban, talán még magányosabban, mint eddig, hisz még ha egyedül is voltam saját ágamon, nem várt rám ezernyi veszély, nem kopogtatott a halál minden ajtón, s nem magasodott felém feketén, csalogatóan.

Egyetlen egy menekülési esélyem maradt, ha végre nem ellenállok annak, mire igazából rendeltettem, hanem megadom magam, s a föld befogad. Tudtam, hogy ezt kellett volna tennem, de oly sokáig haboztam, az idő egyre csak múlt, a percek homokszemei fájdalmasan gyorsan peregtek az üvegtartályban, és mire észbe kaphattam volna, már a hó hullott a magasból nem az eső, már a szél sem fújt el más tájakra, a nap sem kacsintott rám irigyen. A föld hideg lett és kopár, olyan rideg és távolságtartóvá vált, hogy nem számíthattam a segítségére.

Minden éjjel kétségbeesetten vacogtam. A szűnni nem akaró kín, az elhagyatottság keserű érzése még nagyobb méreteket öltött. A platánfa nem fogadott vissza, sőt, mintha közönyösen, majdhogynem mérgesen tekintett volna le rám. Nyoma sem volt a csalódottságnak, amiről hittem, hogy meglelem benne. Csak a hűvös magány, a szívbemarkoló üresség maradt a helyén.

A kegyes föld sem próbált meg együtt érezni velem. Bármennyire is viaskodtam magammal, visszavágytam a szeretett fámra, ugyanakkor egybe akartam válni a talajjal, elmerülni benne és soha vissza nem térni, egyik kívánságom se teljesült. Legalább a dallamos, játékos szél fújt volna el, valahová messze, hogy ne lássam platánfám dühös árnyékát, ne szembesüljek a föld rideg magatartásával. De bármennyire is fájó volt belegondolni, rá kellett jönnöm, bármerre sodor engem a szél, úgysem találnék soha megnyugvást. Mert a családom ezerfelé szétrebbent, mikor az erős fuvallat letépte őket ágaikról, éltetőm nem fogadna vissza, szerelmet a föld nem nyújtana nekem. Hisz félek az újtól, a változástól, a mindent felkavaró érzésektől, melyeknek ha előbb ajtót nyitottam volna, talán elragadtak volna, s most sütkéreznék a boldogságban. Ehelyett beletörődtem a sorsomba, hogy hamarosan rám telepszik a lehulló hó, maga alá temet, hol az örök fagy vár rám. Hisz messze még a tavasz.

De nem akartam változtatni rajta. Nem mertem. Maradtam egy helyben, remegve és elhagyva, hiszen már megszoktam. Végül mindig megszoktam.