Patnek van egy elmélete, miszerint az élete egy film. Egy film, amelynek nemcsak főszereplője, de nézője is egyben, és amelynek rendezői székéből maga Isten dirigál. Egy film, amelynek csak és kizárólag akkor várja hepiend a végén, ha kiállja a maga elé állított próbatételeket. Ezek után talán nem meglepő, hogy Pat frissen szabadult egy elmegyógyintézetből. És az sem, hogy egyik leküzdendő akadállyal szembesül a másik után: senki sem hajlandó beszélni vele a nagy Ő-ről, aki jelenleg ex, kedvenc csapata vereséget vereségre halmoz, a talán még nála is furcsább Tiffany folyton ott liheg a nyakában, az új pszichiátere pedig mintha házasságtörésre bíztatná a gyógyulást elősegítendő. És ha ez még nem lenne elég, egy világhírű szaxofonos kísérti!
A regény elbűvölő utazásra invitál Pat elméjébe, ahonnan ugyan kissé torz, ugyanakkor végtelenül szívszorongató és szórakoztató is a kilátás. Ahonnan mi is nézői lehetünk Pat filmjének, amely néha szomorú, néha vidám, mint maga az élet.
Véleményem: vigyázat, spoileres!
Először is szeretném leszögezni, hogy nem szeretem azokat a történeteket, ami beteg emberekről szól. Legyen az testi-, vagy lelki betegség. Úgy érzem, hogy hatásvadász, mert eléri, hogy sajnáljam a karaktert, és igazából nem maga a történet hat meg, hanem az, hogy tudom a szereplőről, hogy beteg. Nagyon örülök neki, hogy itt nem ez történt.
Pat egy elmegyógyintézetből távozott éppen, így kezdődött a történet. Nem volt konkrétan leírva, hogy mi a betegsége, erre csak fokozatosan utalt az író a gyógyszerekkel, az erőszakossággal és a hirtelen haraggal, mely néha rátört a főszereplőre. Nagyon nem tetszett az apa, s kezdetben Pat barátainak viselkedése, mert akármilyen betegsége is van egy gyereknek, szülőként az a dolga az embernek, hogy mellette álljon. S bár később kiderült, hogy nem csak betegségről van itt szó, hanem még egyéb súlyos dolgok is meghúzódnak a háttérben, ettől függetlenül nagyon sajnáltam, hogy az apa-fiú viszony végig ugyanazon a szinten maradt, tulajdonképpen a focicsapat sikerességétől függött. Csodálkoztam, hogy a feleség és férj mennyire különböznek egymástól, mégis házastársak még mindig.
Nagyon szerettem azokat a részeket, amikor focimeccsre ment Jake és Pat. Az ilyen mély gyökerekkel rendelkező hagyományokat én mindig úgy irigyeltem az amerikai családoknál. Van egyfajta hangulata annak, hogy leülnek és nézik a meccset, közben söröznek és csirkét esznek. Annyira irigyeltem őket érte!
Plusz pont még a sok szépirodalmi regény megjelenése, valamint az egyik kedvenc dalom a Total eclipse of the heart említéséért, mert nagyon szeretem, mikor modern regényekben régi könyvek és zenék felbukkannak. A "táncversenyes" rész pedig annyira gyönyörű volt, hogy sikerült is meghatódnom rajta, olyan volt, mintha a szobában táncolt volna Tiffany és Pat. A lány, aki segített neki átvészelni a szünidőt, kezdetben nem volt szimpatikus, kicsit lököttnek gondoltam a viselkedése miatt, de miután az ő levelében lehullt a lepel a depressziójának okáról, teljesen megértettem. Tulajdonképpen a szívembe zártam őt, csak ez kellett ahhoz, hogy mindent értsek vele kapcsolatban. A többi szereplővel ellentétben, én egyáltalán nem haragudtam rá, amiért ő írta meg a leveleket Nikki nevében. Kellett, hogy Pat túl legyen a feleségén, és megértettem Tiffanyt, amiért szerelmes volt és segített neki megtalálni a napos oldalt.
Ami kifejezetten elnyerte a tetszésemet:
- Pat viselkedése Emily-babával. Annyira megható volt, hogy a kislány mellett el tudta engedni magát
- a táncverseny, a zenék és a regények említése
- a focimeccsek
- Pat szülinapi ajándéka Tiffany-tól
Bár már az elején gyanítottam, hogy Nikki és Pat már elváltak, és a levelekből is leszűrtem, hogy Pat valószínűleg Nikki szeretőjét bánthatta, amiért az elmegyógyintézetbe került, mégis nagyon tetszett a gyógyulási folyamata. Kedvenc könyv lett, az biztos! Remélem Pat élete végéig a napos oldalon marad.
Értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Pat, Tiffany
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése