El se hiszem, hogy már közel másfél éve nem írtam bejegyzést a blogba. Pedig régen szinten minden hónapban volt közel öt bejegyzés, de átlagosan lebontva biztosan kijön ennyi. Aztán jött az egyetem, amikor annyi mindent kell olvasni, hogy szinte nem is jut időm olyan olvasmányra, amit én szeretnék. Nyáron pedig pláne nem vittem túlzásba az olvasást.

De most szeretnék visszatérni. Ha sikerül jól összehoznom, simán tudok havi 1-2 bejegyzést hozni, plusz ott vannak az óráimra az olvasnivalók, azok is érdekesek lehetnek azoknak, akik mondjuk nem kifejezetten rajongói a szépirodalomnak, de szeretnének kísérletezni vele. Eléggé érdekes könyveket olvasunk, az biztos. Amikor pedig nem lesz sok időm az olvasásra, majd feldobom a blogot kihívásokkal, meg egyéb könyves bejegyzésekkel.

Egyelőre kicsinosítottam a blogot, kicsit átrendezgettem, valamint a bejegyzések képeit kijavítottam, mert sajnos volt olyan, ahol eltűntek a képek. Másfél óráig cserélgettem őket, úgyhogy már most örülök, hogy legalább ennyi munkát belefektettem. Hamarosan jönnek a bejegyzések!

Vihartáncos - kritika

Fülszöveg

Ennek a fantasy-sorozatnak az első része egy felejthetetlen hősnőt és egy lenyűgöző, világot mutat be. 

HALDOKLÓ FÖLD

A Shima Birodalom az összeomlás szélén táncol; a szigeten élő nemzet régebben gazdag hagyományokkal és mondákkal rendelkezett, mára azonban lakóit megtizedelték a Lótusz Céh ipari fejlesztései és a gépek imádata. Az ég vörös, mint a vér, földje haldoklik a szennyező mérgektől, a hatalmas szellemállatok pedig, melyek régebben a vadonjaiban kóboroltak, örökre eltűntek.

A LEHETETLEN FELKUTATÁSA

A Shima Birodalom udvari vadászai megbízást kapnak a sóguntól, hogy kapják el a mennydörgéstigrist – egy mondabeli félig sas, félig tigris teremtményt. De minden bolond tudja, hogy ezek a vadállatok már több mint egy évszázada kihaltak, mégis, ha üres kézzel térnek haza, a sógun halállal bünteti őket.

TITKOLT ADOTTSÁG

Yukiko a Róka klán gyermeke, aki olyan adottsággal bír, amiért – ha kiderül –, a Lótusz Céh kivégzi. A lány elkíséri apját a vadászatra, melynek során égi hajójuk lezuhan, és a fiatal lány Shima utolsó megmaradt vadonjában találja magát, ahol a társa csupán egy dühös, röpképtelenné tett vihartigris lesz. Bár a lány hallja a gondolatait, és megmentette az életét, csak abban lehet biztos, hogy az állat inkább látná holtan, minthogy segítsen neki.

Ám végül rettenthetetlen barátság szövődik köztük, és kihívják maguk ellen a birodalom hatalmasságainak haragját.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Az biztos, hogy nem sűrűn találkozok ilyen részletesen kidolgozott háttérvilággal, mint ebben a könyvben. Habár két-három évvel ezelőtt hatalmas japán-fan voltam, ez kimerült a zene, a divat, az animék és a mangák terén, a történelmükbe és a vallásukba már nem mélyedtem úgy bele. Tehát nem tudom igazából, hogy a világfelépítés mennyire hű a japán történelemhez (nem mintha elvárnám. Ez mégiscsak egy fantasy.), vagy hogy a vallást teljesen átvette-e az író, esetleg itt-ott belenyúlt, mindenesetre nem lehet rá panaszom, mert remekül működött. Pedig annyi minden bajom volt a könyvvel...

Az első száz oldal nagyon döcögősen ment. Tele voltak a mondatok olyan szavakkal, amiket vagy nem tudtam megjegyezni, vagy a jelentésüket nem tudtam, és mindig ki kellett keresnem. Még csak nem is kötött le. Nagyon idegennek éreztem magamtól, pedig semmi bajom nincs a japán mitológiával, nincsenek előítéleteim. Sőt, pontosan azért vágytam erre a könyvre, mert ebbe a témába nyúlt bele. És nem mondom, hogy nem jól tette az író, csak az eleje annyira velős és sűrű, hogy szabályosan küzdöttem vele, majdnem félre is tettem. Viszont azután, hogy a hajó lezuhan (igen, lezuhan!) és Yukiko a dzsungelbe találja magát, rögtön jobban tetszett.

Bár nem tartott sokáig. Ez az idegen érzés egészen a regény végéig velem maradt, és most se igazán tudom, hogy hogyan viszonyuljak hozzá. A leírások gyönyörűek, nagyon tetszett az író fogalmazásmódja, tud bánni a szavakkal. Tetszett a női főhős is, jobban, mint másik YA könyveknél. A mitológia, a társadalomkritika, az ellentétek, felsorolva mindegyik olyan jól hangzik. De itt a baj, hogy csak felsorolva. Valami hiányzott. Nem éreztem kötődést a szereplőkhöz, annak ellenére, hogy Yukikot kedveltem, talán Buruu az egyetlen, aki a szívemhez nőtt, és akire azt tudnám mondani, hogy a kedvencem lett. Mindenki más olyan papírmasé szereplő volt, teljesítette a feladatát a könyvben, a rá kiosztott szerepében helytállt, de valahogy száraz maradt. Pedig mennyi potenciál lett volna mind Kin, mind Hiro karakterében, de még a sógun húgában is (akivel nem tudni, hogy mi történt vele, vagy csak figyelmetlen voltam).

Ugye volt egy nagyon halvány kis szerelmi háromszög, amire azért mondom, hogy halvány, mert nem teljesedett ki igazából. Mondjuk ennek örültem, mert nem akartam nyűglődést a két férfi között. Tetszett, hogy Yukiko nem őrlődött, eltökélte, hogy neki Hiro kell, s bár tudta, hogy Kin szerelmes belé, nem játszott vele. Persze volt egy kis kihasználásszaga a kapcsolatuknak, de a helyzet sajnos megkövetelte. Örültem, hogy Kinből nem lett anti-hős, hogy nem árulta el Yukiko-t azért, mert a lány mást szeret. Érdekes, mert ha a két férfi közül kellett volna választanom, Hiro-t választottam volna (annak ellenére, hogy semmit nem tudunk róla, csakhogy szép zöld szemei vannak [gyengéim a zöld szemek], de tekintsünk most el attól, hogy mit művelt Yukikoval), mégis Kin került ki győztesként kettejük "csatájából". Ez mindenképpen kellemes meglepetés volt a számomra, Kin részéről persze. Az miatt ugyanis nagyon csalódott voltam, hogy pont Hiro árulta el Yukiko-t. Nem mintha nem számítottam volna rá, csak nem akartam, hogy így végződjön.

Tehát összességében tetszett a könyv, bár inkább csak a világ kidolgozottsága miatt. Maga a cselekmény kissé sablonos, a szereplők nem elég kidolgozottak, nincs mögöttük elég motiváció, vagy csak ők a történtek nem motiválták őket eléggé. Úgy éreztem, hogy túl kicsik ők ahhoz, hogy jelentős változást érjenek el ebben a világban. Nem mondom, hogy nem vagyok kíváncsi a folytatásra, de nem veszek meg érte. Szép volt, jó volt, csak kevés. Mint a kritikám.

Értékelés: 5/4

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Buruu 

Az igazi - kritika

Fülszöveg

A párválasztó kezdetekor a lányok még harmincöten voltak, de közülük csak egy nyerhet. 

Eljött az idő, hogy a korona végre a győztes fejére kerüljön. 

Amikor beválogatták a Párválasztóba, America még csak nem is álmodott arról, hogy valaha eljuthat a korona közelébe – vagy Maxon herceg szívéhez. Ahogy azonban egyre közeleg a versengés vége, és a palota falain túl fokozódik a fenyegető veszély, America rádöbben arra, hogy mennyi mindent veszíthet – és hogy milyen keményen kell küzdenie a vágyott jövőért. 

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Vegyes érzéseim vannak a záró kötet kapcsán. Egyrészt csalódást okozott, másrészt viszont azt kaptam, amit vártam. Nem is lehetett kérdés, hogy Americából lesz a hercegnő, csak az szolgált meglepetésként, hogy mennyi szenvedésen kellett keresztül mennünk. Nekünk, olvasóknak. Mert egyszerűen alig bírtam már idegekkel, hogy míg az előző kötetben az okozta a konfliktust, hogy America nem tud választani, most az, hogy a király utálja Americát, és hogy megtanul-e végül viselkedni, vagy nem.

Mint már írtam a másik két kritikámban írtam, megfelel az oldalszám a történethez, nem érzem úgy, hogy kellene még több száz oldal, ahol a párválasztós dolgokat ismerteti az írónő. Csak az a baj, hogy mégsem működik. Nem, mert behozott Cass egy csomó olyan szálat, amit nem bírt el a könyv. A lázadókat, akiknek a támadásuk annyira súlytalan, komolytalan. Aztán megjelent August, akinek rögtön elhiszik, hogy Illéa egyenesági leszármazottja, ugyan, nem kell semmi bizonyíték rá. Azt meg pláne elfogadják, hogy bár örökös, mégsem akarja trónt. Nem is az, hogy kellett volna vágynia rá, hanem inkább a szereplőknek kellett volna gyanakodniuk, hogy tényleg az, akinek mondja magát, illetve hogy mért is nem érdekli trón.

A lázadáshoz kapcsolódik a többi elvarratlan szál is. Az, hogy America apja is az északiak közé tartozott, vagy hogy Kriss e miatt jelentkezett a párválasztóba, amit persze megmagyarázott, de úgy maga a szál akkor is kicsit hiányos. Mi lesz az olaszokkal? És az ázsiaiakkal? Annyira rosszul kezelt az írónő minden olyan történést, ami nem a főszálhoz tartozott. America apja lázadó, igen, erre csak úgy simán meghal egy betegségben, pedig mennyivel érdekesebb lett volna, ha egy támadásban történik ez (ha már ennyire ki akarta nyírni ezt a szereplőt). Aztán ott volt a fenyegetést jelentő király is, akit csak úgy megöl a lázadás során (nehogy olyan sok akadály legyen America előtt), vagy a királyné, akit bár nem szerettem, legalább normálisabb volt, mint a férje. Meg Anne szerelme Aspen iránt is, teljesen felesleges volt ezt is belekeverni, ha eleve meg akarta ölni a karaktert. Akkor inkább erősítette volna Lucy és Aspen szálát. Aminek egyébként örültem! Sokkal jobb volt, hogy egy ilyen aranyos és kedves lánnyal maradt a végén, mint Americával. Nekem America akkor is túlságosan önző, és elégedettséggel tölt el, hogy az általam kevésbé kedvelt Maxon párja lett. 

Csak annyi értelmetlen dolgot beletett az írónő a könyvbe, amit a végén csak úgy ott hagyott a levegőben... például Celeste karaktere. Persze a végén sokkal szimpatikusabb lett, nemcsak a megmaradt versenyzőknek, de az olvasóknak is. Csupán értelme nem sok volt, hogy úgymond "megerőszakolja" a saját karakterét az írónő. Mert Celeste volt eddig a törtető, a mindenre elszánt lány, aki manipulálja az embereket, erre mindenkitől bocsánatot kér, bőg, de úgy, mint ahogyan America szokott... rettenetesen OOC (out of character) volt. Sokkal jobban örültem volna, ha az írónő kitart az ő gonoszkodós karaktere mellett, mert idegesítő volt, de legalább igazi. Így meg behódolt Americának, ami nagyon nem tetszett.

Ahogyan America testvére, Kenna rámutatott, úgy én is elmondom most, hogy mennyire gusztustalan volt Aspent egy pótléknak tartani. Ha nem Americát választja Maxon, akkor majd jó lesz ő is. Ez olyan "nincs ló, jó a szamár is" effektus, ami miatt nagyon utáltam Americát, és nem értem, hogy sokan mért Aspen iránt éreznek így, mikor egyértelmű, hogy nem ő volt a ludas ebben az egészben. America egy szörnyű nőszemély ebből a szempontból, mert két vasat tartott a tűzben, ráadásul úgy, hogy nem is akart róla tudomást venni. Mondom, tuti két személyisége van, akik nem tudnak egymásról. Másként tényleg nem tudom megmagyarázni azt, hogy az egyik pillanatban Maxont szerette, de ha befordult a sarkon, és ott várta Aspen, akkor meg őt. De ez inkább illik a második kötetre, a harmadikban már eléggé lemorzsolódott a szerelmi háromszög. És America megint nem vette észre a nyilvánvalót (Lucyt és Aspent)! Annyira dühítő... mindenki milyen okosnak meg talpraesettnek tartja, pedig igazából igenis önző és manipulatív, meg kissé butácska.

Nem volt annyira rossz ez a trilógia, mint aminek tűnik, azok alapján, ahogy írtam róla. Kicsit olyan, mint a SZJG a számomra. Sokan rajonganak érte, megértem a rajongás okát (nem az irodalmi érték, sokkal inkább a szórakoztatás nyújtása miatt), de ezek a történetek valahogy sosem jutnak el hozzám. Bár nem merném azt mondani, hogy tizennyolc évesen kinőttem volna belőlük.

Értékelés: 5/4

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: -

Az elit - kritika

Fülszöveg

A PALOTÁBA 35 LÁNY ÉRKEZETT. CSAK HATAN MARADTAK. A Párválasztót 35 lány kezdte meg. Mostanra azonban már csak az Elitnek nevezett csoport maradt versenyben Maxon herceg szerelméért, s a harc ádázabb, mint valaha. Minél közelebb kerül America a koronához, annál jobban meg kell szenvednie azért, hogy végre megtudja, kihez húz valójában a szíve. Minden Maxonnal töltött pillanat olyan, akár egy tündérmese, csupa lélegzetelállító, csillogó romantikus kaland. De ha a palotában meglátja őrt állni első szerelmét, Aspent, újra hatalmába keríti a vágyakozás az élet után, amit még közösen terveztek el. Americának rettentően szüksége lenne egy kis időre. Míg azonban ő a kétféle jövő lehetősége között vergődik, az Elit tagjai pontosan tudják, hogy mit is akarnak – s egyre valószínűtlenebbnek tűnik, hogy Americának lehetősége nyílik választani…

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Amennyire szerettem az első részt, ezt annyival kevésbé. Nem arról van szó, hogy elmúlt volna a varázs, mert még mindig élvezem ezt az egész párválasztós cécót, és háromszáz és fél oldal még mindig jól illeszkedik a történésekhez, csak már kifulladt egy kicsit. Vagy hogy mondjam. Az szinte egyértelmű volt, hogy Maxon Americába szerelmes, és ha a lány nem lenne olyan határozatlan, már rég kiválasztotta volna. Csakhogy America képtelen dönteni, és ebből adódott minden ellenérzésem, amit a kötet során kezdtem el táplálni iránta.

Az első részben szentül meg voltam győződve, hogy ő igenis odavaló a párválasztóba, mi több, az elitbe, és hogy jó hercegnő válhatna belőle. Ezzel szemben most mindent lerombolt a viselkedésével. Határozatlan, túlságosan makacs, és ha valami nem úgy alakul, ahogyan ő azt elvárná, kikéri magának, hisztizik, tombol. Na meg rettentő sokat sír. Mindenen kibukik. És nem mondom, hogy nem természetesek a reakciói néhol, de egy hercegnő akkor sem viselkedhet így, még akkor sem, ha olyan különleges, mint America. Most már inkább gondolom azt, hogy Kriss lenne a jobb választás.

Mivel alapvetően nem vagyok oda a szerelmi háromszögekért; aminek egyszerű oka van, sose azt választja a főszereplő, akit én választanék, itt is előre féltem tőle. De még mindig nem győzött meg egyik fiú se, hogy jobb a másiknál, talán Aspennek egy árnyalatnyival jobban szurkolok, de tudom, hogy úgyis ő fog hoppon maradni. De az igazság az, hogy szinte alig tudunk meg valamit a két fiúról, ami miatt állást lehetne foglalni mellettük. Aspen ugye két évvel ezelőtt kezdett el járni Americával, tehát a lánynak nincs oka rá, hogy most szemléltesse nekünk, olvasóknak, hogy milyen a fiú. Ugyanakkor mégis ez hiányzik az egészből, hogy legyen valami a fiúk mögött, egy kicsit árnyalt személyiség. Mert mindkettő csak jól néz ki és ennyi. Ja igen, Maxont veri az apja, a király, de még ez sem ad hozzá semmit a személyiségéhez. Üresek.

Na de America... ő elég árnyalt mindkettejük helyett. Na nem pozitív értelemben mondom. Először is; kiakad azon, ha Maxon más lányt visz randira (hiszen ez a kötelessége), mert ő egyből azt gondolta, hogyha megállapodtak, hogy Maxonnak ő az igazi, akkor csak vele fogja tölteni az idejét, a többi versenyzővel meg nem. Kicsit se lenne gyanús, vagy unfair. Ez nem tetszik neki, viszont ő meg olyan könnyedén szédíti mind a két fiút, mindenféle bűntudat nélkül (tényleg egyszer sem láttunk bele a gondolataiba, hogy ő most rosszul érzi magát, amiért mindkét fiút biztatja), hogy azt kell hinnem, Americának két személyisége van, akik nem tudnak egymásról. Vagy mi a fene??? Mert mikor Maxon más lánnyal volt (kötelességből!!!), és America féltékenykedett, eszébe se jutott, egyszer se, hogy ő hova szokott eljárkálni a palotaőrrel, és mit csinálnak a sötétben.

America nagyon visszafejlődött az előző kötethez képest. Ott ő volt a kedvencem, most viszont kifejezetten nem szeretem. Elkényelmesedett, túlságosan megtetszett neki a palotai élet, de felelősséget ő sem vállalna (gondoljunk csak a prezentációra, mennyi ideig szenvedett vele, pedig az ötös kasztból jött). Hiába nem akarja beismerni, jobban hasonlít Celeste-re, mint hinné. Ráadásul buta is, mert ha egyes szám első személyben íródik a könyv, és én már az első kötetben rájövök, hogy Marlee-nak van valakije, akkor ő mért nem? Elvileg ugyanazt látjuk és tapasztaljuk, nekem csak azt kellene sejtenem, amit ő sejt. Hát ő nem gyanakodott semmire, pedig igazán egyértelmű volt.

A többit nem fejtem ki részletesen, mert minek, de milyen gyenge védelmi rendszere lehet ennek a palotának, ha csak úgy bejutnak oda, könnyűszerrel. Legyünk komolyak, ott tartózkodik a király, a királyné és a herceg a palotában, a lázadók mégis mindig bejutnak. Kik őrzik azt a nyamvadt épületet, kertitörpék? Pedig tetszett a lázadó-vonal a könyvben, csak nincs túl sok értelme, ha az írónő nem kezd vele semmit, azon kívül, hogy néha betörnek és el kell előlük menekülni. Például az erdőbe. Jaj, ez a jelenet nagyon fájt.

Nem vagyok meggyőzve róla, hogy America jó hercegnő lenne, ugyanakkor visszaszokni se tudna, Aspenhez meg pláne nem. Ő már nem az a lány, aki anno megkezdte a párválasztót, és nem pozitívan változott. Maxon úgyis őt fogja választani, minden hibája, és a király ellenvetése dacára, pedig az lenne a legjobb, ha átbombáznák egy szomszédos országba, és na, éljen ott. 

Értékelés: 5/3,5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: America apja