Rapture - kritika

Fülszöveg

A MÚLT ÚJRAÍRHATÓ… 

DE MILYEN ÁRON? 

A vaksötét égbolton szárnysuhogás hallik… 

Luce és Daniel ideje, akárcsak a homokórán gyorsan pergő kvarcszemek, vészesen fogy. Ahhoz, hogy meghiúsíthassák Lucifer a múlt eltörlésére irányuló tervét, időben meg kell találniuk az angyalok földre érkezésének pontos helyét. 

Sötét erők üldözik őket, ám Daniel maga sem tudja, képes-e tovább folytatni… örökre együtt tud-e élni azzal, hogy Luce-t újra meg újra elveszíti. Közösen kellene felvenniük a harcot a rájuk váró epikus küzdelemben, amelynek végén csak élettelen testek és… angyalpor marad, miközben hatalmas áldozatok hozatnak, és szívek törnek darabokra. 

Luce ekkor eszmél rá az elkerülhetetlenre: megérti, hogy a sors nem is Danielnek, hanem valaki másnak rendelte! A fejükre hozott átok mindig is csupán Luce-ról szólt… róla és a rég elhagyott szerelméről. És voltaképp csak az számít, hogy most milyen döntést hoz. 

Ki nyeri vajon végül a Luce-ért folyó csatározást? 

A Rapture – Boldogság a FALLEN SOROZAT káprázatos befejezése. A menny nem várhat tovább.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Éreztétek már úgy, hogy olyan történetet olvastok, aminek az előzménye sokkal jobb, mint a főcselekmény maga? Vagy ha nem is azt, hogy bárcsak azt írta volna meg az írónő, de legalább jobban lett volna részletezve, esetleg kaphatott volna egy előzménykötetet... itt egyértelműen ez történt. Lehet, hogy elcsépeltnek tűnik, de sokkal szívesebben olvastam volna az átok előttről, mint magáról az átokról. Mert ez a könyvsorozat önmagában bénácska, túl sok romantika van benne, néhol eléggé nyálas. És nem arról van szó, hogy én magam nem szeretem az ilyen történeteket, vagy antiromantikus vagyok. Ha jól van megírva egy romantikus történet, akkor nem fogom csak azért is lepontozni, viszont ez tocsog a nyáltól, és azoknál a jeleneteknél is, mikor nem feltétlenül szükséges, hogy romantikázzanak a szereplők. Vagy vicceljenek. Mert az agyamra ment, hogy a komoly pillanatoknál nem voltak kellően felelősségteljesek, hogy néha olyan szavakat használtak, amik nem illettek bele az adott környezetbe, vagy a márkák felesleges emlegetése. Nem érdekel, hogy milyen márkájú Luce cipője, sem az, hogy a chipsé, az üdítőé milyen (ami alapból eléggé béna jelenet volt, nem kellett volna hozzá még ez is).

Pedig maga a zárókötet nem volt annyira rossz, mint mondjuk az előző kettő. Továbbra is azt mondom, hogy az első kötet a legjobb, és akkor még nem is sejtettem, hogy ennyire más irányba fog menni a történet. Viszont a fülszöveg egy az egyben lelövi a fő poént, ami a könyv utolsó negyedében szerepelt csak, mert nem hiszem, hogy csak nekem lett egyértelmű a fülszöveg elolvasása után, hogy Luce és Lucifer valaha összetartoztak. Talán nagy csavarnak tartotta ezt az írónő, szerintem egyáltalán nem volt az, viszont ez a háttértörténet még mindig sokkal jobb volt, mint a fősztori.

Nem lepődtem meg nagyon semmin, se azon, hogy Luce egyszer szerette Lucifert, se azon, hogy angyal volt. Csak egyszerűen idegesített, hogy a főhős mennyire lassan jön rá a dolgokra, holott az olvasó már rég tudja. Pedig Luce ebben a részben nem is volt olyan idegesítően ostoba, mint a korábbiakban.

Viszont annyi minden nyitva maradt a könyv végén. Nem Luce-ra és Daniel-re gondolok, ők egymásra találnak, esküvő, gyerek, kit érdekel mi még. De Cam-mel mi történik? És Arianne? Továbbra sem tudom, hogy mik azok a sebek a nyakán. Vagy a többi angyallal, mert Miles és Shelby még kaptak azért egy kis lezárást. De az írónő annyira sok karaktert szerepeltetett, és nem sokat ismertünk belőle jobban, aztán a könyv végén sem lettünk okosabbak.

Pedig mennyi potenciál volt a történetben, viszont nagyon rossz irányba ment el végül. Azok a szereplők, akik kissé másnak, vagy jobbnak tűntek az elején, Cam, Shelby, Lucifer, de még Molly is, mind-mind visszafejlődtek olyan szintre, ahol csak Luce a lényeg. És annyira idegesítő volt, hogy mindennek a középpontja ez a csaj, aki a legrosszabb főhős, akiről valaha olvastam, valószínűleg a leghülyébb is, mégis mindenki oda meg vissza van érte, és a világmindenség sorsa is az ő kezében van... jaj, annyira béna így leírva. Ráadásul az a mindent eldöntő nagy ütközet, vagy micsoda, konkrétan egy beszélgetés volt.

Csalódás ez a könyvsorozat, mert mondom, sok potenciál van benne, de ha az író nem tudja okosan alkalmazni, akkor bukik az egész. És bukott is.

Értékelés: 5/3

Borító: 55

Kedvenc szereplő: Cam

Passion - kritika

Fülszöveg

Mielőtt Luce a Sword & Crossban Daniellel találkozik, mielőtt megküzdenek a halhatatlanokkal, már sok életet leéltek. Ha a mindenre elszánt Luce meg akarja törni a szerelmüket sújtó átkot, fel kell keresnie múltbéli megtestesüléseit, hogy teljességgel megértse a sorsát. Minden század, minden élet más-más fogódzót rejt számára. 

Daniel követi Luce-t a századokon át, míg a lánynak esélye nem lesz átírni a történelmet. 

Hány halált bír el az igaz szerelem? 

Képes-e Daniel és Luce jövőjük megváltoztatása érdekében feloldani a múlt rejtélyét?

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Valamiért másodszori olvasásra jobban tetszett ez a rész, és hajlandó lettem volna feljebb pontozni, de aztán mindig eszembe jutott, hogy már az alapötleten elcsúszik az egész, akkor mégis mit kellene szeretnem benne?

Alapvetően pedig nem is lenne rossz, hogy Luce meglátogatja a korábbi életeit, mert sok lehetőség LETT VOLNA benne. A különböző korok, nézetek, helyszínek biztosították volna, hogy érdekes legyen a történet, de egyszerűen nem állt össze. És az írónőnek az a legnagyobb hibája, hogy vannak jó ötletei, de nem alkalmazza őket úgy, hogy kellemes olvasmánnyá váljon a mű. Mintha nem látná át, hogy amit alkot, az igazából mekkora hülyeség. Mert először is... hogyan fordulhat elő, hogy minden egyes korban Luce ugyanúgy nézzen ki? Mi van a genetikával? A biológiát csak így egyszerűen szembeköpjük? Még az se lett volna akkora hülyeség (szimplán nyálas), hogy a "lelkük felismeri egymást", mert ez még mindig jobban hangzik (és lényegében benne is van, csak akkor a többit nem értem). Ha a biológiatanárom olvasta volna ezt a könyvet, egész biztosan a falhoz vágta volna, hogy mekkora badarságot hozott itt össze az írónő.

Tehát Luce visszamegy a korábbi életei színhelyére. Természetesen rögtön tud az adott nyelven, hogy még könnyítsük is meg a dolgát. Az egyik fejezetben összekeverik az abban a korban élő Luce-szal, de mikor Angliában jelentkezik cselédnek, senkinek nem tűnik fel, hogy úgy néz ki, mint a ház urának (?) a lánya. Ellenben Roland összekeveri az angliai Luce-szal, meg Daniel is, az emberek nem, aztán a következő életben meg az emberek se tudják megkülönböztetni, ugyanakkor Luce régi énje sosem ismeri fel magát. MEKKORA HÜLYESÉG! Hogyan nézhet ki ugyanúgy egy 1992-ben született lány és egy Shakespeare korabeli? Vagy egy kínai? Vagy egy egyiptomi? Hiszen mindig más családja volt, azok nem haltak vele, és persze, a lélek változatlan, de hogyan lehet, hogy egy kínai lányt összetévesztenek egy 21. századi kamasszal (a kínai lányt ráadásul még a császárral is összekeverik. Ebben a sorozatban mindenki annyira mérhetetlenül ostoba)?

Pedig az alapötlet tényleg jó, csak nem értem, hogy miért kellett egy önálló kötetet szentelni neki. Sokkal jobb lett volna, ha párat összeír az írónő, és kiadja novellaként, mert akkor legalább megkímélt volna ettől a résztől. 

Az egyetlen értékelhető szereplő (de csak mert Cam keveset szerepelt) az Bill volt. Szerintem ő képviselte a szkeptikus olvasókat, akik legszívesebben megráznák Luce-t, hogy térjen már észhez. Persze alig volt átlátszó, hogy kicsoda ő valójában, főleg az egyiptomi résznél. És Luce nem jött rá... pedig a könyv végig annyira okosnak akarja eladni, hogy ilyen meg olyan idegen szavakat tud, meg ilyen meg olyan könyveket olvasott, de valahogy két egyszerű dolgot nem tud összerakni, és sosem lát át a szitán.

Az pedig mekkora baki már, hogy Daniel azt mondta neki, hogy azért nem térhet vissza, mert nem keresztelték meg (az előző részben mondta azt hiszem), Bill meg pontosította, hogy ne legyen akkora szamárság, hogy mindegy milyen vallásban, de hinnie kell, és bár én nem vagyok vallásos, de szerintem nem mindegyikben van szó az újjászületésről (javítson ki valaki, ha tévednék).

És ez a baj, hogy hiába lenne potenciál a történetben, ha tele van olyan átgondolatlan ötletekkel, amiken akár még segíteni is lehetett volna. De nem, nem megy, és szerintem az írónő maga sem tud mit kezdeni a történettel, mert nem úgy tűnik, hogy értelmes irányba halad. Na majd meglátjuk.

Értékelés: 5/2

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Bill, Cam

Torment - kritika

Fülszöveg

Földi pokol. A világ ilyen Luce számára barátja, Daniel, a bukott angyal nélkül. Egy örökkévalóságig tart, hogy egymásra találjanak, ám a fiú bejelenti, most mennie kell. Csak annyi időre, míg kézre keríti a Kitaszítottakat… azokat a halhatatlanokat, akik Luce-t meg akarják ölni. Daniel Luce-t a kaliforniai sziklás tengerpart egyik iskolájában, a Shoreline-ban rejti el, ahová rendkívüli tehetségek csoportja jár: a Nefilim, bukott angyalok és emberek leszármazottai. A Shoreline-ban Luce megtanulja, mik azok az árnyékok, és hogyan használhatja fel őket arra, hogy előző életeibe belepillantson. Mégis, minél többet tanul Luce, annál inkább gyanítja, hogy Daniel nem avatja be mindenbe. Rejteget valamit…, valami végzeteset. Lehet, hogy a Daniel által elmesélt múlt voltaképpen nem igaz? Lehet, hogy Luce számára végül is mást szán a sors? A lebilincselő FALLEN (Kitaszítva) sorozat második könyve…, melyben a szerelem mindent túlél.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Szerintem most olvastam harmadszorra ezt a könyvet, igaz csak most jutottam el odáig, hogy kritikát írjak róla, de azt hiszem, minél többet olvasom, annál kevésbé tetszik, és annál kevesebb jó dolgot fedezek fel benne. Mert ez a könyv egyszerűen rossz, úgy érzem, mintha magától az írótól is teljesen idegen lenne ez a világ, amit meg akar teremteni. Mintha ő is egy hatalmas nagy baromságnak találná azt, amit kitalált, de tisztességből továbbírja. Vagy inkább a pénz hajtja. Nem tudom, mindenesetre ez a könyv úgy rossz, ahogy van.

Az még nem zavart, hogy hangulatát tekintve teljesen más, mint az első rész, szinte ugrottunk egy nagyot vele, mert nekem a tengerparti iskola is tetszett, szinte ez volt a legnormálisabb dolog a könyvben. De a többi... kezdve azzal, hogy megint kaptunk egy csapat idegesítő és sablonos szereplőt, akiknek alig van jelleme. Shelby-ben az elején még volt potenciál, aztán ő is megkedvelte Luce-t, és onnantól kezdve ő is kiskutyusként követte mindenhová. Miles meg Cam egyik gyengébb verziója, mert míg Cam azért érdekes lett az első kötet végére, addig Milesnak csupán annyi szerepe volt, hogy kísértés legyen Luce-nak, mikor éppen nagyon dühös Daniel-re.

Ha már Daniel... az ő karaktere is eléggé idegesít, mert egyszerűen nem bírom az ilyen hősszerelmes pasikat. Viszont abból a szempontból meg vele értek egyet, hogy Luce-t ugye védelmezni kell, akkor maradjon már a helyén! De nem, ez a lány képtelen arra, hogy azt csinálja, amit mások mondanak neki, az ő érdekében! Mert valahogy a mogyorónyi agyába egyszerűen nem fér bele, hogy akárhányszor kiment a campusról, bajba került, akkor lehet jobb lenne ott maradni az iskolában. Nem, mert akkor nyilván rövidebb lenne a könyv, nem lenne benne "izgalom", már ha ezt annak lehet nevezni. Az pedig a másik ostoba megnyilvánulása, hogy fel akarja keresni az előző életében élt rokonait. Mert azok mégis mit gondolnának, ha meglátnák őt? Az írónőt nem érdekli olyan dolog, mint a DNS (erre a harmadik könyvben majd részletesebben kitérek), tehát Luce minden életében ugyanúgy néz ki (na ez is szép), egyértelmű, hogy fel fogják ismerni. És mégis mi értelme van, hogy beszéljen velük? A lányotok voltam előző életemben, egy angyal a szerelmem, aki miatt elpatkolok tizenhét éves koromban, de most itt vagyok! Luce-nak annyi esze van, mint egy marék szárított lepkének. Az egyik legrémesebb főhős, akiről valaha olvastam.

A könyv többi hibájára nem is térek ki részletesen. Egy anya ne használjon már olyan szavakat, mint LELKIFURCSI. Szerintem még tinik se használják. Az írónő nem tud részletesen leírni, vagy ha van egy minimális leíró rész, azt megoldja annyival, hogy "rettenetesen ijesztő pffffft hang". Az kérem szépen, mégis milyen? A másik meg, mikor egy életmentő jelenet van, akkor nekem ne írja le, hogy milyen szexi volt, mikor a vizes póló Steven testvére tapadt, mert ez az utolsó dolog, ami az olvasót érdekli...

Mivel olvastam már a harmadik részt (még másfél éve), azon is csak nehezen fogom tudni áthámozni magamat ismét. Egy részletes kritika jön majd róla, hogy mekkora baromság az egész könyv mozgatórugója. Viszont az utolsó részre kíváncsi vagyok. Mindenesetre ez az első két pontos könyvértékelésem a blogon, bár a borító még mindig isteni.

Értékelés: 5/2

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Cam

A hűséges - kritika

Fülszöveg

Darabjaira hullott a csoportokra épülő társadalom, amelyben Tris Prior hitt korábban: erőszakos cselekmények és hatalmi harcok vezettek a széteséséhez, a túlélők veszteségek és árulások sebeit hordozzák. Tris ezért aztán él a felkínált lehetőséggel, hogy feltérképezze a város általa ismert határain túli világot. Hátha ott, a kerítésen túl megadatik neki és Tobiasnak, hogy elkezdjék egyszerű, közös életüket, amelyet nem terhelnek szövevényes hazugságok, érdek-összefonódások és fájdalmas emlékek. 

Az új világ azonban félelmetesebbnek bizonyul, mint amelyet Tris maga mögött hagyott. A korábbi felismerések értelmüket veszítik, veszélyes új igazságok formálják át az embereket, akiket szeretett. Trisnek ismét meg kell vívnia a maga csatáját, hogy megérthesse a bonyolult emberi természetet és önmagát: képtelennél képtelenebb döntéseket kell hoznia a bátorság, a hűség, az áldozatkészség és a szeretet próbatételei során.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Első körben kezdeném azzal, hogy ez a könyv bugyuta, érdektelen, gagyi izé volt. Kezdve azzal, hogy kiderült, hogy Tris egész eddigi élete egy átverés, hogy tulajdonképpen megfigyelik őket (fúj, de beteg), és hogy olyan dolgok is bele lettek keverve a történetbe, mint génmanipuláció, meg tökéletes DNS, meg ilyen hülyeségek, amikről egyértelmű, hogy nem létezik. Nem fogok most belemenni ezekbe részletesen, de nincs tökéletes ember, a gonoszság mindenkiben benne van, csupán az a kérdés, hogy milyen mértékben jelenik az meg. Vicces volt, hogy Tris-t így állította be az írónő, hogy vele nincs már semmi gond, mikor igazából egy rettenetesen idegesítő karakter volt. Persze rá semmi nem hat, ő mindenre immúnis, csak néha az eszét felejti el használni. Most komolyan a négyszázadik oldalon esett le neki, hogy David szerelmes volt az anyjába, mikor az olvasónak ez már akkor egyértelmű, mikor a leveleket olvasgatja? Jézusom.

Nem tetszett a váltott szemszög, sokszor nem tudtam eldönteni, hogy kiét is olvasom éppen. És ez baj. Mert ezek szerint az írónő nem tud annyira jól írni, hogy elkülönüljön egymástól, hogy az egyik karakter egy lány, a másik pedig egy fiú. Aki egyébként sokszor nem úgy viselkedett, mármint Tobias. Az első részben még nem volt vele gondom, most viszont visszafejlődött egy papucsállatka szintjére, aki mindig panaszkodik, aki nem tud dönteni, és aki rögtön elhiszi, amit Nita mondott, csak mert a sértett önérzete vezérli (ahogyan a végén az apját is. Le se tagadhatná, hogy a fia).

Tris meg... nem bocsát meg a testvérének, Peter-t továbbra is utálja, ellenben megbocsát Tobiasnak, mikor az részt vett egy lázadásban, aminek köszönhetően Uriah, Tris közeli BARÁTJA később meghalt. Ja igen, Tobias a pasija, akkor neki rögtön minden meg van bocsátva. Én valahogy nem tudnék szemet hunyni afölött, hogy olyan a barátom olyan állapotba került, amiből nem volt biztos, hogy felébred (és nem is ébredt fel. Csak azt Tris már nem érte meg).

Az írónő egy olyan főhősnőt akart lenyomni a torkomon, aki erős, bátor és független, feláldozza magát, ha arra kerül a sor. Ez így mind szép és jó, na de akkor ne kezdjen el azon gondolkodni smárolás közben, hogy lapos, mint egy deszka, és hogy ronda, Tobias-nak meg biztos nem tetszik, mert a pasi egy adonisz, meg úgy néz ki, mint egy szobor. Ha valaki olyan erős karakter, mint Tris (elvileg), akkor ne foglalkozzon már ilyenekkel. Annyira nem illett bele a történetbe, hogy ilyeneken problémázzon.

És mért kap mégis három csillagot a könyv, mikor süt az értékelésemről, hogy utáltam? Mert az írónő megölte Tris-t. Na bumm! Biztos ezt valami szívet tépő dolognak szánta, esetleg egyedi akart lenni, amiért meglépte ezt, de engem egyáltalán nem taglózott le. Sőt! Azért szurkoltam, hogy valaki nyiffanjon ki, jobb esetben Tobias és Tris mindketten, mert annyira elviselhetetlenek. Bár a kívánságomnak csak az egyik fele teljesült, és Tobias gyásza egyszerűen gyerekes, semmitmondó volt, ráadásul csöppent sem érintett meg, elégedett vagyok ezzel a véggel. Sokak pont azon akadtak ki, hogy Tris meghalt, én meg itt örülök neki... számomra azért három pont a könyv, mert így alakult a történet, egyébként ha túlélte volna, valószínűleg egy, max kettő pontot kapott volna. Mert a végén lévő lázadásnak is aztán annyi értelme volt, mint megírni ezt a trilógiát. Nem sok. Jobb lett volna, ha a kezembe se akad.

Értékelés: 5/3

Borító: 5/4

Kedvenc szereplő: Uriah

A lázadó - kritika

Fülszöveg

Egyetlen döntésed hatására megváltozhatsz – vagy akár meg is semmisülhetsz. Minden egyes választásunknak megvannak a maga következményei – Tris Prior is megtapasztalja ezt, amikor nyugtalanság s zavar támad körülötte a társadalom valamennyi csoportjában. Meg kell próbálnia megmenteni a szeretteit – és önmagát –, miközben újra meg újra szembesül a fájdalom, a megbocsátás, az azonosulás, a hűség, a politika, a szerelem és a szeretet kérdéseivel.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Az a baj, hogy két hónapja olvastam el a könyvet, akkor elkezdtem a harmadikat, viszont csak most fejeztem be a trilógiát, és nagyon homályos az emlékezetem, hogy mi is történt ebben a részben. Gondolom ez azt bizonyítja, hogy mennyire nem tetszett.

Én az első részt akkor is imádtam, persze voltak benne bakik, többet akartam tudni a kinti világról. Úgy voltam vele, hogy azt majd megtudom a következő két részben. Arra emlékszem, hogy tetszett Tris szenvedése, amiért folyamatosan gyötri a bűntudat, hogy megölte Will-t, valamint Christian hogyan fogja viselni ezt a dolgot, hiszen elvégre ők barátok voltak a Bátraknál még a kiképzés alatt. Azt hiszem ez az egyetlen pozitívum, ami eszembe jut a könyvről. Mert nagyon sok történetben szerepel, hogy micsoda rossz dolog történik/történt a szereplővel, mindegy, hogy milyen szempontból. Általános hiba, hogy ez mégsem okoz maradandó lelki sérülést nála. Itt viszont jó volt erről a mardosó bűntudatról olvasni.

Nem voltam oda Tobias-ért, egyszerűen ki nem állhatom a karaktert, bár Tris sem a szívem csücske. Reménykedtem benne, hogy szét fognak menni, hogy Tris állapota majd rányomja a bélyeget a kapcsolatukra, és a lány valaki más mellett fogja keresni a boldogságot, de nem így lett. Mentek egyik helyről a másikra, harcoltak ezért meg azért, de sosem volt különösen nagy tétje a dolognak, mint ahogyan azt az írónő be akarta állítani. Az meg kifejezetten vicces, hogy azzal akar hatni az olvasóra, hogy majdnem mindenkit kinyír, de - én legalábbis - sosem kerültem olyan közel egyik karakterhez se, hogy megviselt volna a halála. Sem az előző kötetben a szülőké, vagy Willé, pedig a kedvencem volt, se ebben a részben bárkié. Kevés, vérszegény második rész volt, ami sokaknak jobban tetszik, mint az első, nekem mégis mélyrepülés volt inkább.

És mivel ilyen halványak már az emlékeim a könyvről, nem is tudok többet írni róla. Egyszerűen érdektelen volt mind a szereplők sorsa, mind a történet alakulása a szememben.

Értékelés: 5/4

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: -