Mennyei tűz városa - kritika

Fülszöveg

A The Mortal Instruments sorozat régóta várt befejezésében Clarynek és barátainak a legnagyobb gonosszal kell megharcolniuk, akivel valaha szembenéztek: Clary tulajdon bátyjával.

Sebastian Morgenstern pedig beindult, szisztematikusan az Árnyvadászok ellen fordítja az Árnyvadászokat. A Sötét Kehely segítségével rémálmokból származó teremtményekké alakítja az Árnyvadászokat, családokat és szeretőket szakítva szét, ahogyan Sötétekből álló serege egyre nagyobb lesz. 

A legyőzött Árnyvadászok Idrisbe vonulnak vissza – de még a méltán híres alicantei démontornyok sem tudják örökké kordában tartani Sebastiant. És azzal, hogy a Nephilimek csapdába estek Idrisben, ki fogja megvédelmezni a világot a démonoktól? 

Amikor a Nephilimek történetének legnagyobb árulására fény derül, Clary, Jace, Isabelle, Simon és Alec kénytelenek a kezükbe venni a dolgokat – még ha ez azt is jelenti, hogy mélyen a démonvilágokba kell utazást tenniük, ahová Árnyvadászok még soha be sem tették a lábukat és ahonnan még egyetlen ember sem tért vissza… 

Szerelmek esnek áldozatul és életek vesznek oda a szörnyű harcban, amely majd a világ sorsáról dönt a már klasszikusnak számító urban fantasy sorozat, a The Mortal Instruments izgalmas záró kötetében.

SPOILER ALERT!

Csak tavaly olvastam először a sorozatot, de egyből magával ragadott. Az írónőnek és magának a történetnek is van egyfajta furcsa ereje, amivel rabul tudja ejteni az olvasó szívét, és amivel más YA könyvek fölé helyezi a TMI-t. Azt hiszem csak a Harry Potter, a Gyűrűk ura és A tűz és jég dala tudott csak ilyen rajongást kiváltani belőlem, mint ez a sorozat. Annyira a szívembe zártam, hogy már a hibái sem érdekelnek, pedig van neki. De az ember hajlandó elnéző lenni, mikor valamiért ennyire rajong (viszont kivétel az előzmény sorozat, mert azt nem tudtam megszeretni, és még mindig vérzik miatta a szívem. Na ott nem néztem el a hibákat).

Mivel ez az utolsó kötet, tudtam, hogy szét lesz bombázva a net spoilerekkel, és mivel mágnesként vonzom őket, úgy voltam vele, hogy nem várok a magyar megjelenésig, elolvasom angolul. Tudni akartam, hogy mi lesz a történet vége, tudni akartam, hogy ki hal meg, hogy ki miatt fogok sírni. De nem. Ez nem az a könyv. És ez nem baj! Hiszen nem tudtam elképzelni, hogy tényleg Sebastian nyer, esetleg úgy, hogy folytatódik a történet a TDA szereplőivel és majd ők legyőzik, de ez nem tűnt valószínűnek, mert Claryéknek kellett a lezárás. Kellett a boldog befejezés. És megkapták, mert megérdemelték. Nem akartam bőgni miattuk, nem akartam keserű szájízzel befejezni a könyvet, vagy haraggal, amiért megölték a kedvencemet. Néha kicsit megszorongatott, néha elszorult a szívem, volt, hogy könnyek is szöktek a szemembe, viszont mégsem volt olyan fájdalmas, mint ahogy hittem, hogy lesz. De örülök neki, hogy így alakult. 

Igazából kicsit hosszúnak éreztem a regényt. Megrettentem az oldalszám miatt, pedig sok hosszú könyvet olvastam már (csak hamar be akartam fejezni a tanulás miatt). Viszont zajlottak az események, a szereplők egyik helyről a másikra mentek, sok különböző szemszögből olvashattam, bár bevallom, hogy Maia-é egyáltalán nem érdekelt.

Néha soknak éreztem a humort. Persze az elején még úgy ahogy elment, például

"What would you give someone who likes to play the piano?"

"A piano."

"Simon."

Ez elfért, mert kicsit oldotta a feszültséget és megfeledkeztem róla, hogy milyen csata is vár a szereplőkre, de mikor a harc előtt, vagy után volt néhány aranyköpés, akkor kissé mérges lettem, mert mért kell mindig mindent elviccelni? Ugyanígy a romantikus részekkel, persze értem én, hogy világ vége meg minden, és ki tudja, hogy túlélik-e, hát akkor bevallják, hogy mit éreznek, meg mély beszélgetés zajlik a szereplők között, csak tényleg az a bajom vele, hogy sok volt. Kevesebb is elfért volna. Ebben Magnus volt a szószólóm:

"I see that even as the world plunges into darkness and peril, you two stand around discussing your love lives. Teenagers." 

Viszont bármennyire is kibuktam néha a párbeszédek miatt, hogy mennyire nem odaillőek, mégis a dialógusok voltak azok, amik igazából megfogtak a könyvben. Nem a harc, nem a történések. A párbeszédek. Hadd idézzek párat ezek közül:

"No one in your life has done anything but despise you. Your mother. Your father. And now your sister. Clary wasn’t born with hate in her heart."

"Sebastian, he did what he did because-because he doesn’t understand the difference between loving and having. Between giving yourself and taking. And he thought that if he could make me give myself, then he’d have me, I’d be his, and to him that’s love, because he doesn’t know anything else."

Ezzel az idézettel pedig el is érkeztem ahhoz a ponthoz, amit a legjobban szerettem a könyvben, és nem szerettem, de nem Cassie miatt, hanem teljesen más indokból. Sebastian. Egy szörnyű, gonosz, démoni alak, aki porig akarja égetni a földet, és uralkodni akar a romhalmaz felett, és mégis, sokkal több rejlik benne ennél. Mindig úgy tartottam, hogy senki nem születik rossznak, attól, hogy valakinek a szülei gonoszak (most itt leszűkítem a könyvekre), nem feltétlenül követik a gyerekek is ezt az utat. A tettek határozzák meg az embert, nem az, hogy hová születik, esetleg milyen a bőrszíne (mélyebben most nem megyek bele, tudnék erről beszélni napokig). És Sebastian, vagy inkább Jonathan, akinek soha nem volt esélye rá, hogy jobb emberré váljon, mert már azelőtt a gonoszé lett, hogy megszületett volna. Ez még jobban kitépte a szívemet, mint az, hogy azon izgultam, hogy Alec és Magnus újra összejönnek-e. Mert egyszerűen tényleg sajnáltam látni, hogy igen, valóban gonosz, szörnyű, amiket tesz, de ezek mögött mégis ott van a gyerek, aki szeretetre éhes, akit mindenki eldobott magától, aki senkinek nem kellett. Látni, hogy az apja Jace-t is jobban szerette nála, hogy az anyja gyűlölte, mielőtt egyáltalán beszélni tudott volna. És már késő volt segíteni rajta, már nem lehetett visszacsinálni azokat a szörnyűségeket, amiket elkövetett, és utálni kellene, mert mennyi mindenkit megölt, gyerekeket tett árvává, de nem megy, mert igazából sajnálom. 

"I dream sometimes, of a boy with green eyes, a boy who was never poisoned with demon blood, a boy who could laugh and love and be human, and that is the boy I wept over, but that boy never existed."

"If there are other worlds, then maybe there is one where I was a good brother and a good son."

"I’ve never felt so . . . light"

Ezeknél a soroknál volt, hogy könnyek futottak a szemembe, és hiába kellett volna teljes szívemből gyűlölnöm őt, mert ő a rosszfiú, nem tudtam. De ez nem az a könyv, és ez nem az a történet, ahol ő megjavulhat, és nem az a regény, amiben ő uralkodik. Nem is kellett, hogy az legyen. Egyszerűen csak sajnálom, és újra magamat ismétlem, de túl sok bennem az érzés. Feldúlt a regény, bár nem annyira, mint A hercegnő (az inkább felbosszantott, viszont ezzel a regénnyel elégedett vagyok).

Sok mindenből kaptam ebben a könyvben. Egyrészt a múltból, hiszen felbukkant Tessa és Zakariás (akiket még mindig nem szeretek együtt, de el kell fogadnom, hogy sok év eltelt már, és túl kell lépni Willen), de a következő sorozat, a TDA szereplők is felbukkantak. Egytől egyig érdekes figurák, akikről majd élvezet lesz olvasni később is. Főleg Ty érdekel nagyon, de Emma és Julian is szimpatikusak lettek. 

Azt mondom, és remélem nem leszek meglincselve érte, hogy nekem ezt a könyvet nem is igazán a főszereplők vitték el a hátukon. Se Clary, se Jace, se Izzy vagy Simon nem izgatott annyira, vagy érintett meg annyira, mint Sebastian (kivétel Alec és Magnus, akik a kedvenceim, és akiknél tűkön ültem, hogy együtt lesznek-e a végén). Persze tökéletes lezárás, a szereplők olyan befejezést kaptak, amilyet megérdemeltek, de nekem ez más volt, mint a többi árnyvadász rajongónak. Nekem ez ismét sokat jelentett abból a szempontból, hogy volt egy gonosz szereplő, aki sokkal összetettebb volt annál, hogy szimplán gonosz legyen, mert volt mögötte "tartalom", hiszen a sorsa már azelőtt megpecsételődött, mielőtt a világra jött volna. Én őt sajnálom a legjobban.

Az biztos, hogy méltó befejezés volt, és ez a sorozat a legkedvencebbek között kapott helyet. Alig várom, hogy magyarul is olvassam, de akkor az elejétől fogom. Zárásképp pedig a három kedvenc idézetem a könyvből:

"It is better to rule in Hell than serve in Heaven"

"Ghosts are memories, and we carry them because those we love do not leave the world."

"Better to love and fear than feel nothing."

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Sebastian, Alec, Magnus

Falling for the ghost of you - kritika

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Azért akartam elolvasni ezt a könyvet, mert egyrészt imádtam a borítóját, másrészt a fülszövege azonnal megvett magának. Lehet, hogy béna, de mindig is imádtam az ilyen történeteket, mert egy bizonyos szemszögből tiltott szerelem, másrészről viszont nem, tulajdonképpen semmi rosszat nem tesznek, elvégre nem igazi testvérek. És nem is úgy ismerik meg egymást, hogy ők mostantól testvérként akarnak tekinteni a másikra. Szóval imádom ezt a témát, az értékelése is egész jó (négy fölött van), tehát nagy elvárásaim voltak vele szemben. Na de amit kaptam...

Lehet, hogy nem így kellett volna hozzáállnom a történethez. Azt vártam, hogy azonos korban lesznek, össze kell költözniük (mármint a szülőkkel együtt, nem úgy, ahogyan a könyvben volt), és folyton csak titkolózniuk kell, félniük attól, hogy lebuknak, mekkora botrány lesz, satöbbi. Na hát nagyon nem. Persze az anya még bejelentette az elején, hogy testvérként gondolj rá, de hát hogyan is tudna úgy gondolni rá? 

Pedig közel kétszáz oldalon keresztül imádtam a könyvet, sőt, hamar befaltam, mert tegnap este kezdtem el, és ma kora délután végeztem vele, na de azért álljunk már meg! A történet főszereplője, Violet író ambíciókkal rendelkezik, sőt még kritizálja is azokat az alkotásokat, amikben egyik klisé követi a másikat. Kedves írónő, akkor ez mi volt? Nem is azt mondom, hogy közhelyes a könyv, hanem egyszerűen csak... béna. Nagyon béna. Nagyon tetszett az első fele, jó volt olvasni, ahogyan egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és attól függetlenül, hogy Zane milyen nőcsábásznak volt feltüntetve az elején, mégis sikerült megkedvelnem. Na de ami a közös hétvége után történt az teljesen lerombolta az addig jól felépített regényt.

Még túltettem magam a drága ajándékon, hiszen általában nem bírom, mikor a férfi főszereplő mindenfélét összevásárol a lánynak, mert szerintem a nagy szerelemnek nem erről kéne szólnia. Tűrtem. Előfordul. Legyen ez a legnagyobb hibája a könyvnek. De ami ezután jött... béna, egyszerűen nem tudok rá mit mondani. Kiderül a pasiról, hogy egy rocksztár, és valahogyan erről a kétszáznemtudomhanyadik oldalig elfelejtettek szólni. Hahó! A szülők mért nem mondtak semmit? Mért nem jött egyszer sem szóba? Elsiklottam volna felette? Annyira gagyi volt, hogy ilyen igazság derült róla ki. Pedig annyi minden volt már így is összehordva a könyvben. Rákos volt az anyuka, az apa elhagyta Violetéket, Zane anyja öngyilkos lett, aztán most a jelenben lesz egy tinédzserterhesség, nem is akárkitől! Ez volt az a pont, ahol már tényleg nem bírtam tovább, és úgy voltam vele, hogy kihajítom mindjárt az ablakon.

Aztán valahogy nagyobb megrökönyödést vártam volna a szülőktől, mert való igaz, hogy konkrétan nem vérfertőzés, de a házasság révén mégiscsak mostohatestvérek. Nekem nincs ezzel gondom, hiszen mondom, nem úgy tekintettek egymásra, mintha testvérek lennének, az egész nem is úgy indult, ráadásul ilyen korban szerintem nehéz is így elkönyvelni valakit, főleg, ha olyan jól néz ki, mint Zane.

Egyébként olyan jó dolgokkal volt tele a könyv. Sokszor felnevettem, és dacára annak, hogy Violet milyen féltékeny tudott lenni, én bírtam a beszólásait, a cinizmusát. Kedveltem, bár néha meg tudtam volna rázni. A döntésével viszont a legvégén nem értettem egyet. Igaz, hogy ő Zane-t ismerte, és nem a rocksztárt, attól függetlenül szerintem Zane-től elég nagy önzőség, hogy belöki Violet-et a saját világába, és kiteszi a fotósoknak, a médiának és az őrült rajongóknak. De ezt a regény már nem tárgyalta, folytatása, ahogy elnézem nincs (szerintem nem is olvasnám el), úgyhogy én ezt így lezártnak is tekintem. Biztos boldogok, bár én nem mertem volna megkockáztatni, hogy belépjek Zane igazi világába.

Értékelés: 5/3,5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Violet

Anna és a francia csók - kritika

 Fülszöveg

Anna nagy várakozással tekint végzős évének kezdete elé atlantai középiskolájában, ahol van egy remek munkája, egy hűséges legjobb barátnője, és egy alakulófélben levő, ígéretesnek tűnő kapcsolata. Így aztán eléggé elkeseredik amiatt, hogy Párizsba kell költöznie egy bentlakásos iskolába – egészen addig, amíg ott nem találkozik Étienne St. Clairrel, aki okos, sármos, gyönyörű, szóval tökéletes… lenne, ha nem volna foglalt. De a Fények Városában a vágyak valahogy mindig utat törnek maguknak. Vajon a szerelmes majdnem-ek éve a hőn óhajtott francia csókkal ér véget? Stephanie Perkins a romantikus feszültséget mindvégig sistergőn, a vonzalmat pedig magas hőfokon tartja debütáló regényében, amely garantáltan megbizserget minket a fejünk búbjától a lábujjainkig és megolvasztja a szívünket.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Limonádé könyvet akartam olvasni, mert az érettségi miatt olyan sok stressz van rajtam, hogy nem akartam még olvasás közben is agyalni, csak ki akartam kapcsolni. Ezzel a könyvvel meg is történt, örülök, hogy ezt választottam. Mert azt kaptam, amire vágytam (meg nem is). Tipikusan olyan könyv volt ez számomra, amit nem tudok letenni, amit egyszerre kell végigolvasnom, mert annyira magával ragad, hogy nem akarom abbahagyni.

Kezdeném azzal, hogy az alapszituáció már alapból nem tetszett, hogy a szülők pont egy olyan országba küldik el a gyereket, aminek a nyelvétől a legtávolabb van (ugye spanyolt tanult), hogy még ez is nehezítse a dolgokat. De amint becsöppentünk Párizsba, már egyáltalán nem bántam, hogy Anna egyáltalán nem beszél franciául. Így kicsit könnyebb volt azonosulni vele, mivel én magam se beszélek ezen a nyelven. Kicsit olyan volt, mintha vele együtt én is felfedezném Párizst. Mondjuk én valamiért azt hittem, hogy majd Anna egy helyes, francia fiúba szeret bele, ilyen nemzetközi srácra nem számítottam, de végül nem is bántam, hogy ő a férfi főszereplő.

Mert Étienne majdnem mindenkit levesz a lábáról. Már a neve is tökéletes, és hiába írta le az írónő százszor, hogy mennyire gyönyörű, ilyen névhez nem is lehet ronda pasit elképzelni. Végre nem egy macsó, tetkós srác, akinek dühkitörései vannak. Étienne olyan... normális. Voltak neki is hülyeségei, de nem olyasfajta dolgok voltak ezek, amik engem kiábrándítanak, sokkal inkább vonzóbbá tette a karaktert, hogy ő sem tökéletes (például a tériszony. Az nagyon aranyos volt). Persze nem mondom, hogy helyes dolog volt annyi ideig húzni a dolgot Annával, bár a kapcsolatkiépítés miatt talán igen, de az egyáltalán nem volt tisztességes Ellie-vel szemben, amit Étienne és Anna ketten leműveltek. Főleg mikor együtt aludtak. Ott kicsit úgy voltam vele, hogy igen, kell nekem is egy Étienne, de mégis hogy tehet ilyet a barátnőjével? Értem én, hogy félt kilépni a komfortzónából, de egy bizonyos szemszögből ez inkább aljas, mint romantikus. Pedig mikor megfeledkeztem róla, hogy ott van Ellie is a háttérben, akkor nagyon élveztem az egymásra találásukat. Tetszettek az apró gesztusok, a legjobban a verseskötet, meg az aláhúzott mondat. Meg persze az angol akcentus, amit hiába nem hallok olvasás közben, el tudom képzelni, és én is bolondulok érte.

Ami Annát illeti... nem mondom, hogy rossz főhős, vagy hogy utáltam, de nem is kedveltem meg annyira, dacára annak, hogy az ő szemszögéből látjuk a történetet. Mert voltak dolgai, amikor meg tudtam volna rázni, hogy térjen már magához (ugyanígy Étienne-t is), amikor nem tetszett a viselkedése, vagy ahogy egyes dolgokat, például a barátság témát kezelte. Ráadásul sokszor csak magára és Étienne-re gondolt, mikor éppen fontosabb dolgok is történtek. Néha túl önző volt, tipikus tinilány. Ráadásul akadt benne egy nagy adag Marie-Sue jellemző is, kifejezetten idegesített, hogy ennyi fiú legyeskedik körülötte.

Nem tetszett a szülők ábrázolása sem. Miért kell majdnem mindegyik YA regényben gonosznak lennie a szülőnek (vagyis itt leginkább az apáknak)? Úgy vágytam volna végre egy történetre, amiben nem "ellenségként" szerepelnek, mert itt túl a tinédzserhisztin, sajnos el tudtam képzelni, hogy milyenek az apák, és nem azért nem kedveltem meg őket, mert úgy voltak beállítva, hanem mert ismerem ezt a fajtát.

Összességében nagyon tetszett a könyv, a hangulatteremtést kitűnően eltalálta az írónő, el tudtam hinni, hogy Párizsban vagyunk. Tetszett Anna mozi iránti szeretete, hogy filmkritikus szeretne lenni, és ennyire jól ismeri is a filmek világát, ráadásul pont a jobbik fajtát. Étienne pedig... egyszerűen rabul ejtette a szívemet, pedig én általában pont nem a főhősért szoktam rajongani. 

Értékelés: 5/5

Borító: 5/4

Kedvenc szereplő: Étienne