Szablon stworzony przez Arianę dla Wioski Szablonów | Technologia Blogger | X X X

Menu

2014. március 30., vasárnap

Zombi apokalipszis kihívás

Ezt a kihívást AW blogján láttam, és egyből megtetszett, úgyhogy úgy döntöttem, én is megcsinálom. Eredetileg A nagy Gatsby és A könyvtolvaj lett volna még benne az öt kedvenc könyvembe, de az első a bátyámnál van, a másodikat pedig egy barátnőmnek adtam kölcsön. Tehát így alakultak a könyvek:

Gyűrűk ura 1., Csontváros, Napos oldal, Harry Potter 3, Trónok harca.

A szabályok a következőek:
1.Válassz ki öt kedvenc könyvet.
2. Írd fel a címeiket kis lapokra.
3.Van tíz kérdés, könyvenként kettő.
4.Húzz ki egy lapot, és az első két kérdés ahhoz a könyvhöz kapcsolódik. Üsd fel találomra, és az első név amit meglátsz, az lesz a válasz a kérdésre.

FIGYELEM. Spoilerek előfordulhatnak.

Az első könyv: Trónok Harca

1.Az első személy, aki meghal: Robert Baratheon. Ez vicces. Nagyon vicces. A könyvben nem ő volt az első, aki meghalt, de talán az első fontosabb szereplő, aki távozott. Szegényke, a zombi apokalipszisben sem élne sokáig.

2.Az a személy, akit megakadályozol, hogy elszökjön a zombik elől: Havas Jon. Na, ezt ne! Az egyik kedvenc szereplőm a könyvben, bár sokszor volt közöttük nézeteltérés (Ygritte, khm), azért biztos nem akadályoznám meg, hogy elmeneküljön.






A második könyv: Harry Potter és az azkabani fogoly

3.Az első személy, aki zombivá válik: Dumbledore. Valamiért sose csíptem az öreget, bár mindenféleképpen hasznos segítség lett volna a zombik ellen. Ettől függetlenül nem sajnálom.

4.Az a személy, aki engem akadályoz meg, hogy megszökjek a zombik elől: Makesz. Őt lehet személynek nevezni? Végül is... de legalább nem egy pozitív szereplő akarja a halálomat. Van ennyi boldogság ebben a kérdésben.







A harmadik könyv: Gyűrűk ura - A gyűrű szövetsége

5.A csapat idiótája:  Gandalf. Na ne már, pont ő? Inkább a következő kérdésre lett volna ő a válasz. Viszont ha ő az idióta, akkor nagyon kíváncsi vagyok, hogy ki az agy a csapatban.

6.A csapat agya: Pippin. Ez csalás! Pont felcserélődött a két szerep. Mondjuk ki tudja, Pippin butaságának volt haszna a történet folyamán.









A negyedik könyv: Napos oldal

7.A csapat gyógyítója: Nikki. Hát őt utáltam a könyvben, szóval nagyon nincs rá szükségem, mint gyógyítóra. 

8.A csapat fegyverszakértője: Anya. Számít az is, ha nem a nevét látjuk, hanem így, hogy anya? Inkább itt is megcserélném a két választ.










Az ötödik könyv: Csontváros

9.A veszekedős: Clary. Ez vicces, mert Clary pont egy olyan főszereplő volt, akit bírtam. Bár azt azért nem mondanám, hogy nem veszekedett a könyvekben.

10.A csapatkapitány: Raphael. Na őt egyáltalán nem követném, és megértem, ha Clary veszekedne vele. Nem szerettem ezt a karaktert, sőt a vámpírokat se. Bár ha átváltoztat minket, akkor van esélyünk a túlélésre.







Köszönet a kihívásért, AW-nak.

2014. március 30., vasárnap

Fallen - kritika

Fülszöveg
Van valami fájdalmasan ismerős Daniel Grigoriban. 
A rejtélyes és zárkózott fiú azonnal felkelti Luce Price érdeklődését, amint a lány meglátja a Sword & Cross bentlakásos iskolában. Ő az egyetlen jó dolog az intézetben, ahol tilos mobiltelefont használni, a többi diák nehéz eset, és minden mozdulatukat biztonsági kamerák figyelik. Csakhogy Daniel nem akarja, hogy bármi köze legyen Luce-höz, és mindent megtesz, hogy ezt nyilvánvalóvá is tegye a lány számára. De Luce nem képes lemondani róla. Úgy vonzza a fiú, mint az éjjeli pillangókat a tűz fénye, és muszáj kiderítenie, amit Daniel olyan elszántan szeretne titokban tartani… 
A veszedelmesen izgalmas és sötéten romantikus regény letehetetlen olvasmány és felülmúlhatatlan szerelmi történet.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Ezt a könyvet még 16 évesen vettem meg, ajándék volt a születésnapomra magamtól. Bevallom, hogy én is, mint majdnem mindenki, a borítójába szerettem bele, hiszen olyan gyönyörű, órákig el tudnám nézegetni. Még a fülszöveg sem hangzik annyira rosszul, és azért két és fél éve még könnyebben bevette a gyomrom az ilyen könyveket. Azóta viszont annyit olvastam már, hogy megnőtt bennem az igény a jobb könyvek iránt, és most, mikor már harmadszorra-negyedszerre olvasom el, már nem is látom benne azt, ami régen annyira tetszett. Persze még mindig jobb, mint a következő két kötet, sőt, ez az első még kifejezetten jónak is mondható.

Az alaphangulat a legjobb ebben a könyvben, ami már a borítóval megragad, de a történet folyamán is végig megtalálható. Annak ellenére, hogy az írónő egyáltalán nem tud szépen leírni, és minden mondat, ami a tájat vagy az embereket szemlélteti eléggé giccses, össze nem illő dolgok alapján történik, vagy egyszerűen csak tőmondatokban. Mégis volt valami ebben a könyvben, ami a hangulatán keresztül megragadott, mert az alapszituáció egész kellemes olvasmányt sejtet (csak sejtet!). A bentlakásos iskola mindig is olyan téma volt, amivel engem meg lehetett fogni, főleg ez a misztikus hangulattal, bár a könyv végéig az egész regény csak egy romantikus iskolai történet, semmi misztikum (az árnyékféle valamiket leszámítva).

Luce rendkívül buta. Ebben a kötetben még nem irritálóan buta, csak olyan szinten van, hogy néha jól felpofoznám, de még tűröm. Egyszer még fel is sorolta, hogy mennyi érdeme van, milyen okos, kitűnőek a jegyei, azonban ezt még sem láttam a cselekedetei mögött. Hiába, ha valaki színjeles tanuló, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy józan paraszti esze is van. Tudjuk, hogy Luce esetében erről van szó. Persze a karakternek nem csak ez az egy hibája van, hanem az, hogy olyan semmilyen. Mert mit tudunk meg róla? Vegetáriánus, elviekben okos, jól úszik, régen szép volt a haja, most meg nem (nevetséges!!!!), és történt valami Trevorral, amit sem ő, sem más nem tud megmagyarázni. Ja, és valami árnyékszerű izék követik. Ez aztán karakterizálás! Nem hiába, hogy az egész történet folyamán csak ide-oda megy, és nem csinál semmi értelmeset. Azért jár a piros pont az írónőnek, amiért E/3-ban írta, és nem kellett a gondolatait követnem ennek a buta nőszemélynek.

Azt nem értettem soha, hogyha egy fiú rejtélyesnek tűnik, vagy nagyon megtetszik a főhősnek, akkor miért kell rákeresni a neten? Ez annyira nevetséges. A Csitt, csittben is pontosan ugyanez történt. Nekem ezt ne akarják azzal megmagyarázni, mert hogy fantasy, és akkor a pasi egy másik lény, és én ezt megtalálhatom a neten! Annyira nevetséges. Azt meg pláne nem értem, hogy miért volt ez a nagy szerelem Daniel iránt, mikor a fiú egy utolsó tuskóbunkó. Ja igen, Luce előző életeiben szerette. Na és? Ha beintenek nekem, akkor nem fogok vonzódni a sráchoz, hanem jól elkerülöm, mert mégis mit képzel magáról. És megint csak Luce butaságát bizonyítja, hogy ellök magától egy olyan fiút, aki figyelmes, kedves és törődik vele (igen, Camről beszélek, és nem azért írom ezt, mert a kedvenc szereplőm. Véletlenül se). Attól függetlenül, hogy mi történt Trevorral, Luce-nak rögtön az első nap két fiú is "megtetszik". Látszik, hogy mennyire gyötri az, ami Trevorral történt. 

És tulajdonképpen mi történik az első csókjáig Daniellel? A fiú bunkó vele, távol akarja tartani magától (ó, ez kicsit Alkonyat beütésnek tűnik nekem, pedig csak a filmeket láttam), de ha a víz megcsillan a bőrén az jajdemilyenszép, és lilák a szemei, a pasi egy adonisz, ergo külsőleg tökéletes, de amúgy meg egy köcsög, akkor minden meg van bocsátva, szabad szeretni. Nincsenek fokozatok, nincsen kialakult szerelem, csak ott van, Luce érzi, és ennyi. Az nem magyarázat, hogy az előző életeiben szerette, pontosan azért nem, mert ha ebben az életben a fiú így viselkedik, akkor mi garantálja, hogy kedvelhető személy? Semmi.

Hogy a "mitológiai szálról" is beszéljek egy kicsit. Nem vagyok vallásos, csak annyira ismerem a Bibliát, amennyit tanítanak belőle a középiskolában, bár az angyalos téma mindig is közel állt a szívemhez (ki tudja miért). Nem tudtam, hogy létezhet ilyen fajta reinkarnáció, mint ami ebben a történetben van (egy ideig kifogásoltam is), amíg meg nem magyarázták nekem, hogy de, van ilyen (bár nekem ez annyira furcsa). Ezért annyira nem is volt rossz ötlet, ez a "mindig meghalok, de aztán a saját testemben újjászületek dolog", csak a kivitelezéssel van a gond. Mert amúgy meg lehetett volna ezt írni élvezhető könyvnek is, de így csak egy nyálas, tiniszerelmes valami lett belőle. Kár, mert az ötlet maga nagyon tetszik.

Értékelés: 5/3,5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Cam

2014. március 30., vasárnap

Láncreakció - kritika

Fülszöveg
A legifjabb Fuentes testvér mindent elkövet, hogy a családját megvédje

Luis Fuentest mindig távol tartották a bandaháborúk erőszakos világától, amely a bátyjai életét megmérgezte. Luis így máshol kockáztatja az életét – hol hegyet mászik a Sziklás-hegységben, hol űrhajózásról álmodik. Mindegy, csak jöjjön az adrenalinlöket. 
Nikki Cruz három szabályhoz tartja magát: minden fiú hazudik, hogy megkapja, amit akar, ne bízz olyan fiúban, aki azt mondja, hogy szeret, és soha, de soha ne randizz Fairfield déli részén élő fiúval. A szülei ugyan Mexikóból származnak, de orvosgyerekként inkább tartozik az előkelő északiakhoz, így az iskolában nem vállal közösséget a Latin Vér tagjaival. Aztán amikor Alex esküvőjén összefut Luis Fuentesszel, hirtelen kedve támad megszegni a maga által felállított szabályokat. 
Luis számára először az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy elérje, Nikki újra esélyt adjon egy déli oldalon élő srácnak, de aztán felbukkan az életében Chuy Soto is, a Latin Vér új vezetője. Chuy egy igen kínos titkot tár fel Luis előtt a Fuentes családról, így a fiú kételkedni kezd mindenben, amit valaha hallott, tanult. A Nikki iránt érzett szerelme elég lesz-e ahhoz, hogy távol maradjon attól a sötét és kegyetlen világtól, amelynek a peremén pengeélen táncol?

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Nem mondom, hogy nagyon vártam volna a folytatást, már csak azért sem, mert az első két könyv hasonlósága után nem akartam még egy olyat olvasni, amiben egy nagy szájú, rosszfiú szerepel, aki csak halvány másolata a testvéreinek. Mégis ez történt. Ahogyan én megismertem az előzmény kötetekből Luist, azt hittem, hogy egy rendkívül okos, ugyanakkor kicsit szerencsétlen fiút fogok kapni, akinek nem erőssége a női nem meghódítása (gondolok itt az első részben olvasott jelenetre, mikor állathangokat utánzott), és most kivételesen a lány karakter lesz az erősebb. Ezt vártam, és mégsem ezt kaptam. Csalódott vagyok? Egy kicsit igen.

Harmadszorra már nem akartam ugyanazt a történetet olvasni, hogy hogyan lesz a jó kislány mellett normális fiú a bandatag, mégis ez történt. Még a női karaktert se változtatta meg nagyon Elkeles. Habár végre az is latin volt, tulajdonképpen nem csinált semmit a szereplővel, nem volt "igazi" latin, nem beszélt spanyolul, nem evett igazi mexikói ételeket, hanem tényleg úgy viselkedett, mint egy amerikai. Tulajdonképpen teljesen mindegy volt tehát, hogy egy amerikai lányról, vagy egy asszimilálódott latinról olvasok, az eredménye úgyis ugyanaz: adódnak nézeteltérések abból, hogy ki hova tartozik, Fairfiled melyik területén lakik. Szerencsére azt el lehet mondani, hogy nem lettek olyan kiélezettek az osztálybeli különbségek, mint az első részben, és ennek örültem, mert ha még az is megismétlődött volna, akkor komolyan fontolóra vettem volna, hogy befejezzem-e a harmadik kötetet.

A női főszereplővel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Kicsit hasonlít rám, kicsit mégse, kedvelem is, ugyanakkor voltak dolgai, amikor megráztam volna legszívesebben. Nem nőtt úgy a szívemhez, mint Kiara, de talán Brittany-nál egy fokkal jobb. Nagyon sajnáltam, ami történt vele a múltban (attól függetlenül, hogy a teherbeesés az ő hibája is volt), teljesen megértettem, hogy miért nem akar nyitni a fiúk felé, és mért olyan szúrós, mint egy kaktusz. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy mégis túl hamar találtak egymásra Luis-szal, én az író helyében vártam volna még vele, hogy ennyire közel kerüljenek egymáshoz. Túl sietősnek éreztem a könyvet, a rövidsége miatt is persze.

Luis-t illetően nem láttam azt a fene nagy bölcsességet, amit elvártam tőle. Úgy lett beharangozva, hogy ő az a fiú, aki a jövőjével törődik, rendesen tanul, és nem olyan forrófejű, mint a két bátyja. Ennek ellenére majdnem minden döntésével pont az ellenkezőjét igazolja. Nem tetszett Luis egyszerűen, mert én egy okos fiút vártam, mégis Alex és Carlos egyik gyengébb verzióját kaptam. Talán azért, mert a harmadik könyvben már untam ezt a felállást.

A nagy csavart illetően nem dőlt bennem össze a világ, nem lepődtem meg annyira, az első utalásoknál már rögtön tudni lehetett, hogy ki az igazi apa. Kicsit nem idevaló szálnak éreztem, mert annak ellenére, hogy mexikóiak szerepelnek a könyvben, nem kellett volna elvinni a történetet a szappanoperák szintjére. Csak egy eltitkolt húg kellett volna, komolyan...

Az epilógus megint szükségtelen volt, nem akartam arról olvasni, hogy hány gyerekük születik. Persze abból a szempontból jó volt a könyv (meg az előző is), hogy felvetett problémákat Alex és Brittany (2. könyv), Carlos és Kiara (3. könyv) között, hogy azért ne legyen annyira sziruposan örökkétartó a szerelmük. Valahogy mégis túlzásnak éreztem az egész lánykéréses mizériát.

Pár szó a könyv előzetesek kapcsán, én egyáltalán nem így képzeltem el a szereplőket. Carlos rendben van, ez a pasi egyszerűen tökéletes hozzá, viszont a többiek... Kiara még nagyjából elmegy, Alex is, viszont Brittany túl műnek tűnik, Luis nagyon nem így nézett ki a fejemben, Nikki meg mint egy hadd ne mondjam ki micsoda...

Persze nem várhattam el, hogy úgy nézzenek ki, mint a fejemben, de olvasás után megnézni az előzeteseket nagy csalódás.

Értékelés: 5/4,5
Borító: 5/4
Kedvenc szereplő: Carlos

2014. március 26., szerda

A vonzás szabályai - kritika

Fülszöveg
A szókimondó, és meglehetősen szabadszájú középső Fuentes testvér, Carlos, nem találja a helyét Mexikóban, ezért a család visszaküldi Amerikába Alex és Brittany közelébe, hogy távol tartsák a bajtól. Ami természetesen Coloradóban is rátalál. Már az első hetekben összeakasztja a bajszát a helyi kábítószer kereskedőkkel, ráadásul megismerkedik egy különös lánnyal, aki szabadidejében hegyet mászik, autót szerel, és meleg a legjobb barátja. Carlos úgy gondolja, hogy Kiara Westford túl jó hozzá, ezért igyekszik érzelmileg nem belebonyolódni a kapcsolatba. Kiarát viszont elvarázsolja az a néhány pillanat, amikor Carlos az igazi énjét mutatja meg. Szó szerint fájdalmas az egymás felé vezető út. Vajon mindketten túlélik a közeledést?

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Bevallom, ez a kedvenc kötetem a Fuentes testvérek történetéből, így hát eléggé nehéz elfogulatlanul írni róla, és nem úgy, hogy az írásom ne legyen tele áradozásokkal a könyvről. Mégis megpróbálom, mert nem hibátlan ez a kötet sem. Valahogy mégis - számomra - ez volt a legélvezhetőbb, még az elsőnél is jobb olvasásélményt nyújtott.

A szituáció megint csak kliséhalmokra épül, bár itt szerencsére nem száz százalékosan követte az eredeti sémát az írónő. A rosszfiú megint csak adott, de most mellette egy igencsak tökéletlen, ám de nagyon szeretni való lány áll. Kiara-t én nem tudtam nem kedvelni, s közben még irigy is voltam rá, a szüleivel való kapcsolatára. Végre egy olyan könyv, ahol szülők nem holmi nagy negatívumként szerepelnek, nem a tiltó, semmit nem engedő felnőttek, akik csak visszafogják a főszereplőinket. Az apa karakterét szerettem nagyon (jóval többet is szerepelt Kiara anyjánál), és azt kell mondjam, ő vált az egyik kedvenc szereplőmmé. Mindenben támogatja a lányát, a fiát, befogadja Carlost, és egyszer sem mondja, hogy Kiara nem köthet ki a "csóró mexikói" mellett. Pedig kezdetben Carlos rettenetese ráerősít a sztereotípiára, nem hagyja, hogy a köré emelt fal mögé lássanak. Teljesen úgy viselkedik, ahogy elvárják tőle, mind az iskolában, mind az új otthonában. Persze látható, hogy többet szeretne, és több is van benne, mint amit mutat magából, csak neki is egy megfelelő közeg kell, mint hajdan a testvérének. Westfordéknál ezt meg is kapta.

Nem állhatom meg, hogy ne hasonlítsam össze a két regényt. Bár kissé sablonos, és még az első olvasás alkalmával nem tudtam, hogy mennyire fogom én szeretni, ha megint egy Fuentes testvér szerelmi életét kell olvasnom. Kicsit azaz érzésem támadt, hogy túl meseszerű, egy cseppnyi realitás sincs benne. Mégis működik. A könyv nem akar több lenni annál, mint ami. Egy kellemes, szórakoztató, romantikus regény, ami mellett el lehet feledkezni a hétköznap problémáiról. Persze vannak benne hibák. A szereplők sokszor túlságosan naivak, könnyen meg lehet vezetni őket, ráadásul mindannyian egy-egy klisét követnek, amiből nem igazán akarnak kibillenni. Talán Tuck, Kiara legjobb barátja az, akire azt mondhatom, hogy egy jó karakterábrázolás eredménye, mert hiába meleg, mégsem egy csillámhercegnőként van feltüntetve (ahogyan azt sok YA író elhibázza).

És bár azt mondtam, hogy Kiara is egy klisé, mert bénácska, kilóg a többi lány közül, azért mégiscsak van benne eredetiség, olyan karizmája, ami ebben a sablonban mégis egyedivé varázsolja. Szerintem pont ez fogta meg Carlost is, én pedig nagyon élveztem kettejük játékát.

Ami nem kellett volna benne, és kicsit túlzásnak is éreztem, az a vége. Az első kötetben Alexhez "illett" a Latin Vér, a bandaháború és minden, ami ezzel jár. Ezzel szemben Carlostól ezt idegennek éreztem, valamiért nem volt meg benne az elhivatottság a banda irányába, mint amit amúgy a történet ezen szála megkövetelt volna. Amik pedig még kiderültek a professzorról a munkáját illetően... meseszerű, na. Ettől függetlenül azonban mégis egy élvezhető könyv, Carlos azonnal belopta magát a szívembe, és ott is fog maradni. Valószínűleg Luis nem fogja ellopni tőle "A kedvenc Fuentes testvér" címet.

Értékelés: 5/5
Borító: 5/4
Kedvenc szereplő: Carlos, Kiara, Westford professzor

2014. március 23., vasárnap

Sorstalanság - kritika

Fülszöveg
A Sorstalanság a legmegrázóbb magyar holocaust-regény. Kertész Imre a valóságra eszmélés stációit rajzolta meg első jelentős művében. Hőse egy pesti zsidófiú, akinek először apját viszik el munkaszolgálatra, majd ő maga is táborba kerül. Olyan világnak leszünk tanúi, amelynek poklában nemcsak a való életről s a történelemről való tudás, hanem még a mindennapi tájékozódó készség is csődöt mond. A totalitárius állam lidércnyomásos, abszurd világa ez. Aki elszenvedőjévé kénytelen válni, annak nincsen többé egyéni sorsa. Ez a sorsvesztés is hozzátartozik a nácizmus sátáni valóságához. A Sorstalanság a legjobb magyar elbeszélői hagyományok fontos fejezete: műremek. Az előadásmód hűvössége, részletező pontossága, a patetizmust a tragédiából kiszűrő irónia filozófiai mélységet ad a műnek, és utánozhatatlan stílust eredményez. 
Kertész Imre ezzel a művével, mely első ízben – nem kevés viszontagság után – 1975-ben jelent meg, azonnal a kortárs irodalom élvonalába került. Később pedig, a regény német, spanyol, francia, holland, svéd, héber, olasz és angol fordítása nyomán bebizonyosodott, hogy a Sorstalanság nemcsak hozzánk szól, hanem minden kultúrnéphez, amely tudja, jelenével csak akkor lehet tisztában, ha múltjával számot vetett. 

Véleményem:

Ez az a könyv, amit remélem, hogy senkinek sem kell bemutatnom. Mert még ha van is olyan, aki nem olvasta, biztosan hallott már róla, révén Kertész Imre az egyetlen Nobel-díjas írónk, és az nagy szó. Főként azért olvastam el a művet, mert az iskolában kötelező olvasmány, de előbb-utóbb úgyis a kezembe akadt volna. Újraolvasni viszont nem hiszem, hogy fogom. Sajnos én is azok közé tartozok, akiket egyáltalán nem fogott meg a könyv. Látom benne a zsenialitását, tudom, hogyha kicsit mélyebben tanulmányozom, akkor meglátom benne azt az értéket, ami miatt megkapta azt a bizonyos díjat, és ami miatt annyira magasztalják ezt a regényt, viszont most még ott tartok, hogy nem tetszett. Talán azért, mert túl friss az élmény, és kell pár nap, amíg leülepedik és gondolkozok rajta, de most még ott tartok, hogy haragszom a könyvre konkrétan.

Azért nem tetszik a könyv, amiért sokan pont, hogy méltatják, a közömbössége miatt. Olvastam már a témában könyvet, és mindig mélyen érintettek, elszörnyülködtem rajta, hogy mire képes az emberi gonoszság. A szereplőkkel együtt vártam a csodára és a szabadságra, hogy valamilyen módon megmenekülhessenek a tábor poklától. Itt azonban ez hiányzott. Nem volt érzelmi töltete, az egész regény dokumentumszerűen ábrázolta a történéseket, mintha a főszereplő azt se tudná, hogy mi történik vele. Sokszor úgy viselkedett, mint egy királyfi, nincs a szobában fűtés, hideg a víz, elfogyott a szappan. És én nem értem, hogy egy ilyen táborban, mikor csoda, hogy még él, hogyan kérheti magának ki ezeket a dolgokat? Nem voltak érzelmei ennek a gyereknek... ha látott valakit meghalni, egyáltalán nem érintette meg, a gázkamrák csak úgy ott voltak, egyszer sem gondolt a családjára, nem hiányzott neki az édesapja, vagy Annamária. És valahogy mégis, ha jobban belegondolok ezekbe a dolgokba, lehet, hogy az segítette a túlélésben, hogy nem voltak érzelmei? Mintha úgy fogta volna fel a dolgot, hogy ez most itt megtörténik, elfogadom, nem szállok szembe vele, csak egy akadály, egy kellemetlenség, amit le kell győzni. Persze miért is lettek volna érzelmei, a szülei válása épp elengedő ok volt rá, hogy ilyen emberré váljon.

Talán ha úgy tekint a koncentrációs táborra, ahogyan azt mi tesszük manapság, a történelem sötét foltjaként, és olyan rettenetesnek gondolja, pokolnak, mint ami volt, akkor nem sikerül túlélnie. Ha az érzelmei irányítják, ha folyton csak a családjára gondol, talán még Annamáriára is, akkor a hiányuk felemészti őt? És ha elfogadja, hogy ez csak egy akadály, amit azért raktak elé, hogy átugorja, pont az vezet odáig, hogy hazajusson? Mert az egész regényben úgy viselkedett, mintha egy érzelemmentes robot lenne, aki megcsinálja a teendőit, elfogadja, hogy ez jár neki, de utána rátalálhat a boldogságra és szabad lehet. Ez az egyetlen dolog szinte, ami tetszett a műben, de nekem az, hogy a végén honvágy tört rá, mikor a táborra gondolt, és hogy tábor egyáltalán nem negatívumként szerepel a műben, egyáltalán nem tetszett, sőt, már-már bántott is.

Nem érzem úgy, hogy pontoznom kellene a művet, mert ha pontosan nem értettem meg a mondanivalóját, és haragszom rá, akkor azaz én hibám, nem a könyvvé. Talán ha eljut hozzám az, amit Kertész tudatni akart, akkor szeretném, de így csak keserűség maradt bennem a regény iránt.

2014. március 22., szombat

Tökéletes kémia - kritika

Fülszöveg
Chicagó külvárosában, a Fairfield gimiben mindenki tudja, hogy a kerület északi és déli negyedeiben élők között kibékíthetetlen ellentétek húzódnak. Így amikor a pomponlányok csapatkapitánya, Brittany Ellis mellé Alex Fuentest, egy helyi bűnbanda tagját osztják be tanulópárnak kémiaórán, az eredmény borítékolható: ezek ketten robbanékony egyveleget képeznek. 
A fiatalok egyike sem számol azonban egy meglepő kémiai reakcióval: a szerelemmel. 
Vajon sikerül-e legyőzniük saját előítéleteiket és családjuk, barátaik ellenszenvét a másik iránt? Sikerülhet-e a látszólag lehetetlen?

"– Ellis kisasszony? Ön következik. Mutassa be Alexet az osztálynak! 
– Ez itt Alejandro Fuentes. Ezen a nyáron, amikor éppen nem utcasarkokon lődörgött ártatlan embereket zaklatva, a város börtöneiben turnézott. Gondolom, mindenki érti, hogy mit akarok ezzel mondani. Van azonban egy titkos vágya, amit senki sem sejt róla… A titkos vágya… A titkos vágya az, hogy főiskolára mehessen, és kémiatanár legyen, mint ön, Mrs. Peterson. 
Brittany diadalmas mosolyt villant felém, azt gondolja, hogy ezt a kört megnyerte. Azt te csak hiszed, gringa! 
– Ő Brittany Ellis – mondom a szemek kereszttüzében. – Ezen a nyáron elment a bevásárlóközpontba, és új ruhákat vett, hogy felturbózza a ruhatárát, és apuci pénzén felkeresett egy plasztikai sebészt is, hogy felturbózza… izé… amit fel kell. Az ő titkos vágya pedig az, hogy egy mexicanóval randizhasson az érettségi előtt."

A játszma elkezdődött.


Véleményem: vigyázat, spoileres!

Sokszor olvastam már ezt a regényt, de a kritikája valamiért mindig elmaradt. A tanulástól fullasztó hétköznapok közepette azonban szükségem van rá, hogy ilyen kis egyszerű olvasmányok is a kezembe akadjanak, amik nem igényelnek túlzott gondolkodást, de közben repülnek a lapok a kezeim között. Ez a trilógia erre tökéletes volt, szórakoztatott, kikapcsolt, nem is volt másra szükségem, bár azt azért nem mondanám, hogy nem leszek kritikus vele szemben.

Először is adott egy hatalmas nagy klisé, jókislány, rosszfiú párosítás, ami lehet, hogy unalomig ismételt, már mindenkinek a könyökén jön ki, de engem ez a téma még mindig érdekel (és fog is), mert nem tudom megunni. Persze mindkettejük esetében több bújik meg a háttérben, mint egy csinos pofi, vagy a keménykedés, Brittany úgy törődik a testvérével, hogy azt valami csodálatos volt olvasni (már csak azért is, mert a szülők magatartása egyáltalán nem tetszett), és Alexnek is nagyon fontos a családja, igyekszik őket megvédeni. Bármennyire is szirupos volt kettejük története, ez a szeret a családjuk irányába tette őket igazán jó emberré. Mert amúgy a felszín alatt...

Persze az a lényege a könyvnek (a romantikus részen kívül), hogy megmutassa, a cicababáknak tűnő lányok is lehetnek remek emberek, és amit játszanak, vagy a világ felé mutatnak az igazából csak egy álca. Alex esetében is ilyesmiről van szó, hiába bandatag, hiába vannak tetkói, füvezik, ez mögött mégis egy gondoskodó, törődő fiú áll, akivel annyi probléma van, hogy rossz helyre született. Mert mindenkiben benne van a siker iránti áhítat, Alexben is, csak egy olyan közegbe került, ami nem segíti a céljai elérésében, hanem inkább hátráltatja. Súlyosan.

Lényegében ez lenne a történet üzenete, hogy bárkiben lehet több, mint aminek mutatja magát, de megmondom őszintén, valamiért ez nem jött át. A kémia persze működött, a lapok perzseltek, amikor a közös jelenteiket olvastam, mégis hiányzott valami. A kliséhegyek mögött csak árnyaltan találtam meg azt a pluszt, amiről az előbb írtam, és aminek elviekben szerepelnie kellett volna a regényben. Mert amikor Brittany nem a testvérével volt, ugyanúgy felszínes embernek tűnt, mint amilyennek mutatta magát. Még Alex mellett is. Inkább tűnt úgy, mintha a szerelmük csak testi vonzódáson alapult volna, vagy lázadásnak, hogy csak azért is bebizonyítják mindketten, hogy ki tudnak törni a sztereotípiából, amibe belekényszerültek (kényszerítették magukat). Ezért nem is azzal volt a bajom, hogy a könyv túl romantikus volt, meg szirupos, hiszen az ilyen kaliberű regények mind hasonlóak, és jó sok túlzás található bennük, de nem éreztem, hogy a két szereplő több lenne annál, mint mit mutat másoknak (egyedül a Brittany-Shelley jeleneteknél).

Az epilógus megmutatja azonban, hogy mégsem nekem volt igazam, hiszen kitartottak egymás mellett, összeházasodtak és gyerekeik lettek, viszont mégis olyan álomszerű lett az egész. Talán ezért sem nyert meg magának annyira a regény.

Értékelés: 5/4
Borító: 5/4
Kedvenc szereplő: -