Szablon stworzony przez Arianę dla Wioski Szablonów | Technologia Blogger | X X X

Menu

2013. október 30., szerda

Angyalnyár - kritika

Fülszöveg
Clara szabadulni igyekszik az emlékektől, amelyek Wyomingban kísértik, és a jövőre utaló látomásoktól, amelyekkel egyelőre nem képes szembenézni – ezért tökéletes menekülésnek tűnik, ha a nyarat Olaszországban tölti legjobb barátnőjével, Angelával… 
Amióta Angela az eszét tudja, mindig azt magyarázták neki, hogy a szerelem veszedelmes, egy percre se hagyja őrizetlenül a szívét. Két éve azonban, amikor megismerkedett Phennel, elhatározta, hogy mindenáron közel kerül hozzá. Most döntenie kell, megoszthatja-e Clarával a titkát, vagy ha elmondja neki az igazságot, azzal kockára tesz mindent, ami fontos a számára. 
A hol Angela, hol Clara nézőpontjából kibontakozó történet bemutatja a felejthetetlen nyarat, amely próbára teszi a két lány barátságát, és visszavonhatatlanul megváltoztatja az életüket.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

A Maxim kiadó egyértelműen kezdi belopni magát a szívembe. Remek könyveket ad ki magyarul, még nem is olvastam olyat tőlük, ami annyira rossz lett volna. Nem jellemző a hazai kiadókra (ami egyébként bizonyos szemszögből érthető is), hogy kiadják ezeket a kiegészítő novellákat. Ennek egyszerű a magyarázata, ezek külföldön többnyire ebook-ként jelennek meg, ami nálunk még nem annyira elterjedt, így nem is várhatjuk, hogy minden ilyen kis történet nyomtatásban megjelenjen. Viszont ezzel megtették, és nagyon örülök neki, mert kellemes olvasmány volt.

Igaz röpke háromnegyed óra alatt elolvastam, mert tényleg nagyon rövid (98 oldal), de egyáltalán nem bántam meg. Sőt, szerintem nagyon jó kis történetet alkotott meg Hand, azt sajnálom, hogy Angela szerelmi élete nem egy egész kötetet kapott, biztosan úgyis élveztem volna. Így éppen csak belecsöppentem az eseményekbe, hamar elment a majdnem száz oldal. Nem volt részletesen kibontva semmi, igazából én azt sem bántam volna, ha Clara nem kap saját szemszöget, mert ez inkább Angela-ról szólt. És így, hogy kapott egy saját szemszöget, sokkal jobban megkedveltem, már mögé látok a karakternek, ennek nagyon örülök. Phen pedig... hát nagyon édes angyalsrác, mit srác, inkább férfi. Nagyon élveztem olvasni a kettejük kapcsolatát, mert gyönyörűen meg volt írva. Igazából azért is, mert kicsit megjelent benne a művészet, és ettől kapott a novella egy nagyon kellemes kis atmoszférát. Főleg azért is, mert Olaszországban játszódik. Nem is nagyon tudok mit mondani rá, jó kis kiegészítő kötet volt, örülök, hogy elhozták nekünk, magyar olvasóknak is, mert sajnálnám, ha nem lenne ott a polcomon Phen és Angela története. Így viszont teljesen kerek, és nagyon remélem, hogy egymásra találnak majd a befejező kötetben. Tényleg nagyon jó volt, csak rövid. Ahogy az értékelésem is. De száz oldalról nem is lehetne nagyon bővebben írni.

Értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Phen

2013. október 29., kedd

Angyalfény - kritika

Fülszöveg
Clara Gardner hónapokon át készült arra, hogy szembenézzen a látomásából ismert erdőtűzzel, mégsem tudott felkészülni a döntésre, amelyet a végzetes napon kellett meghoznia. A rendeltetését közel sem olyan egyszerű teljesíteni, mint ahogy gondolta, most pedig a Tucker iránt érzett szerelme és a Christianhez fűződő bonyolult érzelmei között őrlődik. Emellett egyre jobban megismeri az angyalok világát, a Jó és a Rossz közötti harcot, ráadásul szembe kell néznie egy szörnyű ténnyel: valaki, aki közel áll hozzá, hónapokon belül meg fog halni. A lány jövője csupa kérdőjel, egy dologban azonban biztos: a tűz csupán a kezdet volt.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Gyorsan sikerült bedarálnom a második részt, annyira olvastatta magát, hogy egy nap alatt megvolt. Vártam, hogy mi lesz majd a szerelmi szállal, a fekete szárnyúval és a rendeltetéssel, és bár nem teljesen azt kaptam, amire számítottam, mégis még mindig jó könyvnek tartom. Mert attól függetlenül, hogy a szívemhez nem ért úgy el, mint esetleg másokéhoz, nem lettem rajongó, még mindig nem ujjongok a karakterekért, de nincs különösebben egy idegesítő pontja sem a könyvnek, ami - tekintettel arra, hogy YA, és a szereplők fiatalok - nagy szó! Viszont ebben a kötetben több volt a pontatlanság és a hiba, ami miatt a fél csillag lemaradt, és így csak egy erős négyest kapott.

Folytatódnak a látomások és az álmok, Clara-t az foglalkoztatja, hogy melyik szerette, vagy ismerőse fog meghalni, ami valljuk be, lelkileg nagyon megterhelő lehetett a számára. Kicsit elgondolkodhatott a könyv, hogy - bár ez lehet csak az ilyen történetekben fordul elő -, hogy létezik-e sors, és hogy mennyire irányítja az életünket az, ha azt hisszük, egyes dolgok előre el vannak rendelve. Tudom, hogy ez a könyv túl aranyos és gyerekes ahhoz, hogy ilyen nagy kérdéseket feszegessen, én mégis elgondolkodtam rajta, mert tulajdonképpen az egész cselekmény mozgatórugója ez. Clara próbál szembeszállni a rendeltetéssel, a látomásaival, nem akarja elfogadni, hogy Tucker, vagy ahogy később kiderül, az anya meg fog halni. Rettenetesen sajnáltam, hogy elveszítette az édesanyját, mert a többi YA regényhez képest nagyon jól megalkotta Hand az ő karakterét, ez kifejezetten tetszett. Kár, hogy egy ilyen csapás kellett ahhoz, hogy végre meginduljon érzelmileg Clara. Mert az vitathatatlan tény, hogy ezzel az új látomással, azzal, hogy Clara tudja, hogy egy hozzá közel állót fog elveszíteni, elkezdett aggódni, félni, és sokkal közelebb tudott kerülni az olvasóhoz, egyenesen hozzám is. Bár én nem veszítettem el még olyan embert, aki ennyire fontos szerepet tölt be az életemben (szerencsére), tökéletesen lett érzékeltetve a feszültség, és végre voltak igazi érzelmek is! 

Az is tetszett, hogy behozták ezt az angyalgyűlést (meg a klubot is), és Hand próbálta kicsit összefogni az angyalokat, csak kár, hogy közben ez valahogyan mégis a háttérben maradt. Ami nem baj, mert ez a kötet (sem) a nagy cselekményről szólt, hanem most inkább az érzelmekről, nem is bántam, hogy Wendy és Angela nem kapott annyira jelentős szerepet. Christian viszont annál inkább, és ennek örültem, mert őt kifejezetten kedvelem már. Hogy a szerelmi háromszögről is szóljak pár szót, tényleg sokkal jobban meg van ez itt írva, mint más könyvekben. Szenved Clara, egy bizonyos szintig, de nem olyan jelentősen, nem olyan idegtépő módon. Viszont a vége az nagyon szomorú volt, sajnáltam, hogy így alakult, mert nagyon szép pár voltak Tucker-rel.

Most viszont jönnek a negatívumok. Azt még annyira nem bántam, hogy még kevesebb angyaltörténelmet kaptam, mint szerettem volna, viszont a gonosz... az nem gonosz! Hand félelmetesre akarta megalkotni, ehelyett inkább szánalmat érzek iránta. Az sem segített, hogy legalább egy kis tekintélye legyen, hogy lassan gyógyul, megszentelt földre nem léphet, nem tud repülni, mert a bánat lehúzza, egyszóval teljesen le van gyengítve a gonosz. Akkor mégis mitől olyan rettenetes? A céljára sem kapunk konkrét választ, és engem az zavar a leginkább, hogy egy csomó jó ötlet van a könyvben, de Hand nem használja ki, hanem inkább elmegy egy másik irányba, sőt mi több, kiszámítható lesz. Gondolok itt Clara apjára. Valahogy nem lepett meg, hogy angyal, mintha végig ott lebegett volna a szemem előtt ez a tény, csak megerősítésre várt. Plusz sokáig én még azt hittem, hogy Clara és Christian esetleg testvérek, és azért van ez a vonzódás köztük, de most nagyon úgy néz ki, hogy erről szó sincs. Pedig mennyire lehetne őket kínozni ezzel, főleg most, hogy már közelebb állnak egymáshoz.

Igazából azt sajnáltam a legjobban, hogy az egész angyal-lét értelmét vesztette azzal, hogy csak maximum százhúsz évig élhetnek. Akkor meg mi értelme van ennek a lassú öregedésnek? Volt már rá példa (igaz nem sok), hogy valaki (mármint ember) ilyen sokáig élt, azt nem értem, hogy a fiatalságát mért őrzi akkor meg az angyal? Válaszokat akarok! Most következik majd a novella, utána pedig a befejező kötet. Azért még mindig kíváncsi vagyok, hogy mennyire lesz jelentős a jó és gonosz harca (eddig nem volt az), és hogyan alakul a szerelmi háromszög.

Értékelés: 5/4
Borító: 5/4
Kedvenc szereplő: -

2013. október 29., kedd

Angyalsors - kritika

Fülszöveg
Clara Gardner élete alaposan megváltozik, amikor kiderül, hogy félig-meddig angyal. Nemcsak okosabb, erősebb és gyorsabb az embereknél, hanem rendeltetése is van. De hogy mi ez a feladat, arra nem könnyű rájönnie. Látomásában csupán egy idegent lát, aki csapdába esik egy erdőtűzben. Édesanyjával kutatnak a tűz helye után, nyomozásuk egy wyomingi városba vezeti őket. Úgy döntenek, Jacksonban a helyük, odaköltözik a család. A következtetéseik helyesnek bizonyulnak: Clara az iskolában már az első napon megpillantja a látomásaiban szereplő fiút, Christiant. A helyzetet azonban bonyolítja, hogy feltűnik egy másik, szintén vonzó srác, Tucker, aki szemlátomást komolyan érdeklődik Clara iránt. Ahogy Clara próbál kiigazodni a feje tetejére állt világában, addig nem sejtett veszélyek mellett olyan döntési kényszerekkel is szembesül, amelyekről nem is hitte volna, hogy bekövetkeznek az életében – őszinteség és színlelés, szerelem és kötelesség, jó és rossz között kell választania. Végre a látomásából ismert tűz is föllobban, de vajon Clara készen áll-e, hogy vállalja a sorsát?

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Azért akartam elolvasni ezt a könyvet, mert a Maxim kiadó volt olyan kedves a mostani rendeléseknél, hogy egy ilyen noteszt küldött ajándékba, nekem pedig annyira megtetszett a történet atmoszférája, hogy muszáj volt megrendelnem.

Nem is tudom mit írjak róla. Nem mondom, hogy rossz olvasmány, de azt se, hogy kiváló, inkább csak szimplán egy jó könyv, gyorsan befalja az ember, mert olvastatja magát. Minden kötözködés ellenére mondom, hogy látszik rajta, hogy az írónőnek ez az első könyve. Mert minden kis pontatlanság, hiba megtalálható benne, mégis egyszerűen annyira aranyos és naiv kis könyvecske. Sokan írták, hogy lassú a tempója, nos nekem meg pont, hogy gyors volt. Mintha az írónő semmit se részletezett volna ki, hanem mindenből kaptunk egy-egy szeletet, szimpla betekintésként. Először leírja a rendeltetést, aztán ahogyan Clara rájön, hogy hová is kellene menniük, rögtön felkerekednek, és csapot-papot hátrahagyva elindulnak. Nos ez lehet, hogy csak nekem volt furcsa, mert annyira hirtelen jött, és Jeffrey-n kívül nem is láttam, hogy ez megviselte volna a családot. Pedig azért egy ilyen nagy volumenű költözés biztosan nyomot hagyott volna legalább a viselkedésükön. Arról meg nem is beszélve, hogy elvégre Clara-nak voltak barátai a régi helyen, nos róluk egy szó sem esett.

Aztán amint beköltöztek, mintha úgy folytatták volna az életüket, ahogyan eddig. Gyorsan talált barátokat magának (bár Kay karaktere most még eléggé klisés), gyorsan jött a két fiú, akik majd a szerelmi háromszöget alkotják Clara-val, ami egyáltalán nem baj. Mert végre egy könyv, ahol (bár bizonyára jelentős lesz, hisz van még két könyv, plusz egy novella) nem szenved a főhős, hogy melyik fiút válassza, mert igazából - szerintem - itt nem az érzelmei kavartak be a végén Clara-nak, hanem a küldetés tudata.

És akkor el is érkeztem ahhoz a részhez, ami az egész könyv mozgatórugója. Az angyalok. Ez a szál nagyon gyengén jelent meg, gondolok itt arra, hogy tulajdonképpen semmit nem tudtunk meg róluk, csakhogy van "telivér" (ez olyan elnevezés, amit a lovaknál használnak, na ez kicsit viccesen hat ilyen környezetben), a félvér (ami elvileg nefilim, és sokkal szebb szó is rá, nem értem itt mért nem ezt használják), és a negyedvér, mint Clara. Aztán ennyi. Egyes angyalok erősebbek másoknál, a felmenőktől függően, valamint az átlagnál jobb képességeik vannak, intelligensebbek is, aztán még ott van a dicsfény, ami kicsit nevetséges, ha arra gondolunk, hogy az egésznek olyan karácsonyfa hangulata van, ahogyan azt Clara is említette egyszer. Viszont ami kifejezetten tetszett az angyalokkal kapcsolatban, a szárnyszín. Szerintem lesznek is még konfliktusok ebből adódóan; tényleg ezt találta el a legjobban az írónő, hogy ezzel szemléltesse ki mennyire gonosz.

Nagyon gyorsan elmentek a lapok, és közben egyik karaktert sem tudtam megkedvelni igazán. Ez is a legnagyobb gondja a könyvnek, hogy egyáltalán nincsenek kidolgozva, alig tudunk meg valakiről valamit, csak úgy szimplán egymás mellé csapódnak, és ennyi. Megsértődnek, aztán kibékülnek, de nincs nagyon átmenet közötte. A karakterizálás hiánya pedig tényleg nagy hiba, mert ha nem tudom megszeretni a szereplőket, a cselekmény pedig nem kifejezetten jelentős, akkor miért is szeressem a könyvet? Nem érzem, hogy bármelyik fiúnak is szurkolnom kellene, talán Tucker egy fokkal erősebb személyiség, mert vele több közös jelenete volt Clara-nak. Viszont Christian-ben is van valami, ami miatt nem tudok ellene szurkolni. Inkább olyan közömbös vagyok jelenleg, egyik irányba se húz a szívem, bár ki tudja meddig.

Nem szerettem meg a szereplőket, de valahogy nem is idegesített egyik sem, és ennek azért örülök, mert a könyv bár nem tökéletes, de idővel majd meg tudom kedvelni a karaktereket, hiszen hátra van még két kötet. Bár azért az anya karaktere nem igazán tetszett, ez a folytonos titkolózás egy idő után fárasztó volt, Jeffrey-ben pedig látok valami sötétséget, csak ne legyen igazam, remélem tévedek vele kapcsolatban. Wendy nem mozgatott meg jelentősen, viszont Angela nem túl szimpatikus, úgy érzem, vele is lesznek majd gondok. A bukott angyalok eddig annyira jelentéktelenek, hogy nem is tudok velük nagyon mit kezdeni, remélem később nagyobb szerepet kapnak, valamint többet tudok meg az angyalokról is, mert ez így nekem kevés.

Összességében nagyon aranyos kis könyv ez, nem szenvedek tőle, nem érzem, hogy neki kéne vágnom a falnak, és ennek örülök. Most már csak az kell, hogy egy kicsit közelebb kerüljenek hozzám a karakterek. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a szerelmi háromszög hogyan alakul majd.

Értékelés: 5/4,5
Borító: 5/5
Kedvenc karakter: -

2013. október 27., vasárnap

A soha határa - kritika

Fülszöveg
Camryn Bennett még csak húszéves, de azt hiszi, pontosan tudja, milyen lesz majd az élete. Ám egy vad éjszaka után az észak-karolinai Raleigh legmenőbb belvárosi klubjában ismerősei és önmaga elképedésére úgy dönt, otthagyja megszokott életét, és elindul a vakvilágba. Egy szál táskával és a mobiltelefonjával felszáll egy távolsági buszra, hogy megtalálja önmagát – és helyette rálel Andrew Parrish-re.

A szexi és izgató Andrew úgy éli az életét, mintha nem lenne holnap. Olyan dolgokra veszi rá Camrynt, amilyenekre a lány sosem hitte magát képesnek, és megmutatja neki, hogyan adja meg magát a legmélyebb, legtiltottabb vágyainak. Hamarosan ő lesz Camryn merész új életének központja – olyan szerelmet, vágyat és érzelmeket kelt, amilyeneket a lány korábban elképzelni sem tudott. De Andrew nem árul el mindent Camrynnak. Ez a titok vajon örökre összehozza őket – vagy mindkettőjüket elpusztítja?

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Amikor ajándékba kapok egy könyvet, igyekszem nagyon szeretni, mert van bennem egy olyan furcsa érzés, hogy sajnálnám, ha nem tetszene, csak mert más vette meg nekem. Ha én venném magamnak és nem tetszene, oké, sajnálnám a pénzt, amit kiadtam rá, de nagy katasztrófa nem történne. Most viszont rosszul érzem magam, amiért rosszat fogok írni erről a könyvről, mert születésnapi ajándék volt. Bárcsak ne ezt kértem volna végül...

Én egyszerűen nem értem, hogy miért szeretik egyesek ezt a könyvet annyira. Számomra teljesen kiábrándító volt, hogy Camryn csak úgy elszökik otthonról (bár talán nem ez a jó szó rá, elvégre az anyja később megtudta, hogy elment, de felháborító, hogy mennyire nem is érdekelte), az meg pláne egy szappanoperára emlékeztetett, hogy a legjobb barátnő pasija évek óta belé van zúgva, és most hirtelen bevallja, a barátnő meg úgy kiadja az útját, mint a sicc!

Én is sokszor gondoltam már rá, hogy csak úgy elmegyek otthonról, miután történtek balhék vagy hisztik, persze itt jóval többről volt szó, viszont én sose mertem megtenni. Azt hiszem, hogy mostanában túlságosan népszerű lett az írók körében, hogy valami eszméletlenül nehéz sorsot szánjanak a főhősnek. Elváltak a szülei, a bátyja börtönbe került, meghalt a szerelme... Én elhiszem, hogy ilyen létezhet, hogy ennyi csapás érjen egy embert, nem arról van szó, hogy légből kapottnak érzem, csak egy könyvben ez egyszerűen túl sok! Túl sok ahhoz, hogy ne okozzon maradandó nyomot a szereplő lelkén, és itt követik el az írók a legnagyobb hibát, hogy egy csomó minden rossz dologgal sújtják a szereplőket, de valahogyan mégsem érzi rajta az olvasó - illetve én -, hogy ez nagyon megviselte volna őket. Ugyanez történt az Elakadó lélegzetnél is, ahol bántották a lányt, de nem láttam, hogy két buli közt ez mennyire fájt neki.

Na már most, felháborítónak találom, hogy egy szerelmes könyvet úgy akarjanak eladni, ahogyan ez történt. Alapjáraton véve én nem hiszek az ilyen igaz szerelmes, egymásra borulós dolgokban. Nem vagyok romantika ellenes, inkább a mértékletesség híve vagyok, mert tetszett már nekem romantikus könyv, de akkor az olyan színvonalas is volt. Ennél még a SZJG is jobban tetszett, ahol azt akarták eladni, hogy a menő fiú képes beleszeretni egy nyomi lányba. Megbocsátható. De ez? Tényleg az a nagy szerelem, akivel egy buszon fut össze az ember, és csak azért mert beszélgetnek, rögtön megbízható lesz? Mennyivel különb az a perverz férfi, aki csak "láthatatlanul" figyelte a lányt (kezdetben)? Ja igen, annyival, hogy ő biztos nem volt egy szépfiú. De ha már rögtön egy olyan pasi kezd el nyomulni ismeretlenül a buszon, aki jól néz ki, annak mindent megbocsátunk. Nem mondom, hogy a buszon utazós részeket nem szerettem, egészen addig még hajlottam volna egy gyenge négyeskére, mert bár lehetetlennek tűnik a számomra, mégis tetszett. De aztán az egész átváltott egy olyan meseszerű valamibe, amit már képtelen voltam lenyelni.

Mégis mennyi az esélye annak, hogy a perverz előbújik a semmiből, és pont a buszon ülő helyes pasi jön vissza a lányért, és menti meg? Annyira röhejesen hihetetlen, hogy már nevetnem kell. Aztán jött az indoklás, hogyha máshol találkoznának, akkor se ismerné jobban, blabla. Igen ám, de akkor nem is indulna el vele egy hosszabb kocsiútra, nemde bár? Mert mégis ki tudja, hogy végül hova viszi, lehet közben megerőszakolja, és minden kedves szó csak arra van, hogy elcsábítsa a lányt? Nem így történt, természetesen, hiszen ez egy hihetetlenül bugyuta szerelmi történet, ahol muszáj a totál ismeretlennek jófiúnak lennie. Pedig mennyivel megrendítőbb és reálisabb olvasmány lenne, ha Andrew végül mégse az lett volna, akinek mutatja magát.

Arról meg inkább már nem is beszélek, hogy mennyi minden apró dolog zavart. Első példa: honnan van csak így pénzük mindenfelé utazgatni, cél nélkül? Ja igen, Andrew milyen gazdag, de Camryn családja is dúskál a pénzben, azt azért hozzátenném, hogy frissen kezdett a munkahelyén a lány, mégis annyi pénze volt, hogy csak úgy el tudott menni otthonról. Mese habbal! Második példa: valahogy két hét körül volt az idő, amit együtt töltöttek, egyszer már jól bevásároltak, és én nem vagyok hajlandó elhinni, hogy két hét alatt elfogy a sampon, a tusfürdő, a fogkrém meg miegyebek. Főleg úgy, hogy szinte egész nap úton vannak, és voltak napok, amikor víznek a közelében sem jártak. Mégis ilyen rövid idő alatt elfogy? Meg aztán az is eléggé hihetetlen, hogy egy egyszerű táskába minden dolog elfér, főleg, miután részletezve volt, hogy mennyi minden hülyeséget összevásároltak.

Ami viszont még inkább nem tetszett, az ez volt:

"Mocskos a szája, makacs, és olyasmikre kényszerít, amiket nem szeretnék megtenni, de mindig eléri, amit akar."
Camryn

Ezt határozottan, ne! Hogy egy nőben ne legyen annyi gerinc, hogy ellent mondjon egy férfinak, akit alig pár hete ismer! Ha valamit nem szeretne megtenni, akkor miért teszi meg? Mert a férfi azt mondja? Hol van a tartás, aminek minden nőben meg kellene lennie? Ez csak számomra kiábrándító? A másik, ami ehhez kapcsolódik még, ez a "azt akarom, hogy birtokolj". Tessék? Egy nő nem egy tárgy, nem egy kocsi vagy egy kütyü, amire a férfi azt mondhatja, hogy "na most ez az enyém". Ennek nem így kéne működnie. És dühös vagyok, mert rögtön a Szürke ötven árnyalata ugrott be, hogy ott is ilyen birtoklás dolog volt, na és akkor ez a könyv mégis mennyivel különb annál? Azzal, hogy azt legalább nem úgy akarták eladni, hogy két ember rátalál az igaz szerelmére.

Nagyon cukros volt, hemzsegett az olyan elemektől, amiktől a falat tudnám kaparni. A tetkós dolog, az esőben a kocsi tetején fekszünk, megnézzük a csillagokat egy pokrócon a semmi közepén, az agytumor... mint valami rossz szappanopera, klisé klisé hátán. A levélről nem is beszélve. Az pedig teljesen kiszámítható volt, hogy a temetős résznél az apa sírját látogatják meg. Nem is tudom melyik lett volna a jobb. Ha megöli, azzal is elrontotta volna a végét, mert tényleg túl sok lett volna a szenvedés, így viszont olyan cukormázas vége lett a könyvnek... megkéri a kezét, gyerek. Jut eszembe, mért nem jött soha szóba a védekezés? Egyszerűen kiábrándító, hogy a könyvet úgy adják el, hogy a szereplők mellőznek mindenfajta józan észt.

A romantikusabb fajtának persze biztosan bejön, ők valószínűleg megvesznek majd Andrew-ért. Nekem, őszintén megmondom, nem kellene ilyen férfi. De valakinek biztos ő az álompasi. Tudnám miért. Akartam szeretni a könyvet, de lassan rájöhetnék, ha jól állok hozzá, valószínű, hogy nem fog tetszeni.

Értékelés: 5/3
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: -

2013. október 25., péntek

Bábel - kritika

Fülszöveg
Bábel. A legnagyobb nyári zenei fesztivál, valahol Pápa mellett. Mi lehet jobb annál, mint tizenhét évesen, életedben először, egy hetet eltölteni itt a barátaiddal? A zárónapi koncert a Red Hot Chili Peppersé, és Zsófi többek között azért érkezik, hogy találkozhasson Anthony Kiedisszel. Na de addig még sok minden történik vele, Napsival, Abdullal, Hipóval és Szaszával az Európa, Ázsia, Afrika és Ausztrália színpad körül… Bábel. Ha voltál már fesztiválon, azért fogod szeretni, ha még nem voltál, azért.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Miután elolvastam a SZJG-t (ami nálam egy erős négyest kapott, mert bár jó, és szórakoztat, de nem tudott megnyerni magának), nagyon kíváncsi lettem erre a kötetre. Szimpatikusabbnak tűnt, mint a SZJG, talán azért, mert nincs akkora kultusz köré építve (még).

Mivel még sosem voltam ilyen kaliberű fesztiválon, ezért nem tudtam, hogy mit várjak tőle. Elképzelni persze tudom, hogy milyen lehet ez, de én tapasztalatok nélkül biztos, hogy nem fognék neki megírni egy ilyet. Nem tudom, hogy Laurának mennyi tapasztalata van, az biztos, hogy én mindenféle előzetes tudás nélkül mondom, hogy szerintem egy fesztivál nagyon nem ilyen. Kezdeném azzal, hogy a neve az nagyon ötletes, mert egyszerre jelentheti a színpadok nevét, ami kapcsolódik Bábel történetéhez, de gondolhatunk arra is, amire Zsófi is felhívta a figyelmünket, mint bábeli zűrzavar, mert annyi az ember itt, sok nemzetiség, satöbbi. Voltak apró hibák, amiket fesztiválra való járás nélkül is kiszúrtam, például én nem hiszem, hogy a fesztivál napján a helyszínen olcsóbban adják a jegyet. Pont, hogy horribilis összegért lehet hozzájutni, elvégre szinte ez az utolsó lehetőség, hogy valaki bejusson, és az eladó is szeretne nagy bevételt magának, nagy haszonra szert tenni, ami teljesen érthető (már én is gondolkodtam rajta koncertek alkalmával, hogy az amúgy tízezres jegyet eladom harmincért, de aztán letettem róla haha). Másrészt furcsa, hogy mindenki ennyire kedves volt a nulladik napon. Koncerten már sokfélén és sok helyen jártam, így azért azt elmondhatom, hogyha véletlen valakihez egy leheletnyit hozzáérek, már az nem tetszik neki. De lehet csak az a társaság volt rossz, nem tudom. Egyszer kideríteném, hogy tényleg ennyire barátságos és közvetlen-e mindenki.

Ami még negatívum egy kicsit, hogy a nemzetiségek mind-mind egy bizonyos sztereotípiába kerültek. Valamiért nem gondoltam, hogy Laura olyan szerző, aki ezeket használja fel a karakterei megalkotásához. Mert egy ember ne azért viselkedjen úgy, ahogy viselkedik, mert most ő éppen egy holland, német vagy esetleg olasz (Luca Rossi, oh). Szerintem, aki tiniket akar megfogni a könyveivel, az ne hódoljon be az előítélteknek, mert ebben a korban olyan befolyásolhatóak az emberek, és nekem az jött le a könyvből, ha valaki ilyen meg olyan nemzetiségű, akkor bunkó meg seggfej. Holott tudom, hogy ez biztos nem így van. Én se szeretem, mikor a magyarokra ráhúznak egy bizonyos skatulyát.

Hogy a karakterekről is szóljak pár szót. Sokkal nehezebb megkedvelni a szereplőket egy kötet alatt, mint a SZJG-vel ellentétben nyolc kötet alatt, ezt elismerem. De én mégis valahogyan Zsófiékat közelebb éreztem magamhoz. Talán ez azért van, mert nem is olyan rég, pár éve még én is úgy ábrándoztam énekesek után, ahogyan ő tette. Bár olyan másfél éve már kinőttem belőle, és csak titokban ábrándozok róluk (viszonylag szolid módon), emlékszem még azokra az időkre, mikor én is hozzá akartam menni az énekeshez (gyereket azért nem akartam, vagy ennyire nem rugaszkodott el a fantáziám), de vágytam rá, hogy megismerjem a zenészt. És ezért van, hogy nekem mind Zsófi, mind a többiek jobban a szívemhez nőttek, és kifejezetten kedveltem őket. Kivéve Kolost. Na ő egy nagy bunkó, és annyira de annyira boldog vagyok, amiért nem ő lett a nagy szerelem.

Ha már a szerelemnél tartunk; ez is ismerős dolog a számomra. Mármint hogy valaki csak pár napig tetszik, hirtelen felindulásból. Általános iskolában gyakran előfordult velem, bár akkor a fiú sosem volt ilyen bunkó, mint amilyen Kolos. Nem is értettem, hogy Zsófi azt a fél (vagy egy nap? Másfél? Kicsit gondom akadt az idővel) napot hogyan áldozhatta arra, hogy erről a faragatlan tuskóról áradozzon. Vicces.

Már a kezdetektől fogva Szaszának szurkoltam. A neve kissé kiakasztott (mert én csak a Szabinákat Szaszázom - egyéni szoc.probléma, tudom),  de mint karakter nagyon tetszett. Attól eltekintve, hogy mennyire csajozós, a dolgok mögé látva nagyon szerethető egyéniség, akit az első felbukkanásától kezdve szerettem. Nagyon szurkoltam nekik, azt hiszem azzal sem árulok el túl sokat, ha azt mondom, hogy sejtettem, hogy ők lesznek a nagy szerelmes pár. Valahogy egyértelmű volt, hogy nekik egymásra kell találniuk. És rettenetesen örülök neki, hogy Laura nem azt csinálta, mint a SZJG esetében, hogy fogott egy nagy menő pasit, aki abszolúte nem olyan lányokkal járt eddig, mint a főhősnő, aztán belé a véletlen folytán mégis szerelmes lesz. Ahogyan a SZJG-ben nem csíptem Cortezt, most annyira bírtam Szaszát.

A többi karakter is színes egyéniség, elég csak a nevekre gondolni. Mondjuk Boldit nem kifejezetten kedveltem, én falnak tudnék menni az ilyen részeges alakoktól. Viszont a többiek aranyosak voltak, még akkor is, ha nagyon jellemző hibáik voltak, mint beképzeltség, vagy egy kicsi lenézés... Koloson kívül tényleg mindenkit megkedveltem, még Hipót is, bár kissé húztam a számat, hogy nevetség tárgya lett az igen komoly betegségéből. Na igen, még a punkot se szerettem, bár őt talán azért, mert ő is tökéletesen megfelel a sztereotípiáknak. Ha a punk osztálytársam elolvasná a könyvet, ez tuti kivágná nála a biztosítékot. Attól, hogy valaki punk, nem ilyen, és rá végig azért voltak csak jellemzők a tulajdonságai, mert egy punk.

Nem hiszem, hogy egy ilyen nagy fesztiválon ennyire kellene unatkozni. Az eső valóban egy kicsit lelombozta a hangulatot, de nem igaz, hogy ennyire nem tudtak mit kezdeni magukkal a szereplők. A kedvenc jelenetem egyértelműen az volt, mikor Zsófi és Szasza összeházasodtak. Annyira "izgultam", hogy legyen csók, és amikor megtörtént, tudtam, hogy Szasza részéről ez több, mint barátság. Kár, hogy a szereplőknek olyan sokára esett le. Igazából ezt sajnálom, hogy csak egy könyv, olyan kevés időt tölthettem a szereplőkkel. Ezt a társaságot jobban kedvelem, mint Reniét, mert bár ebben a könyvben is vannak rendesen túlzások és szépítések, mégis valósabb, mint a "suli legmenőbb pasija beleszeret a nyomi lányba és együtt élnek Párizsban az érettségi után" dolog.

Úgyhogy én erre a könyvre most bátran megadom az öt pontot. Fesztivál analfabétaként nem tudom, hogy mit mennyire jól gondoltam, vagy mennyire tapintottam rá a lényegre, esetleg gondolom rosszul, de kikapcsolt a könyv, olvastatta magát (két nap alatt megvolt), és vártam a suli végét, hogy hazajöhessek és olvassam.

Értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Szasza

2013. október 23., szerda

Elakadó lélegzet - kritika

Fülszöveg
Weslynben, a connecticuti gazdag városban, ahol a lakosság többségének az a legfőbb gondja, hogy milyen benyomást kelt, és kivel előnyös mutatkozni, Emma Thomas a legszívesebben átváltozna levegővé, de addig is rögeszmésen ragaszkodik a tökéletesség látszatához: úgy öltözik, hogy senki se lássa rajta a zúzódásokat, nehogy kiderüljön, mennyire távol esik a tökéletességtől az élete. Egy napon váratlanul beköszönt a szerelem, amelynek hatására Emma kénytelen tudomásul venni a saját értékét, bár ez azzal fenyegeti, hogy kiderül a titok, amelyet olyan kétségbeesetten takargat… Egy lány története az életet megváltoztató szerelemről, a leírhatatlan kegyetlenségről, és a törékeny reményről. A Reason to breathe a nagy kritikai elismerést aratott Breathing-sorozat első kötete.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Gondban vagyok ennek a könyvnek a pontozásával, nem is tudom, hogy hogyan értékeljem. Megpróbálok rájönni, mialatt írom a bejegyzést, bár nehéz lesz, az biztos. Nagyon szerettem volna szeretni ezt a könyvet, hiszen annyi jót olvastam róla, a blogturnén nagyon áradoztak róla. Kezdetben nem igazán érdekelt, de a sok jó vélemény hatására úgy voltam vele, megrendelem! És én tényleg szeretni akartam, úgy voltam vele, biztos a kedvenc könyeim egyike lesz. Hát nem igazán... valamiért nekem soha nem jön be az a könyv, amit annyian ajnároznak.

Sok dolog idegesített benne. Számomra érthetetlen, hogy Emma miért nem szólt senkinek, hogy bántják, főleg a barátainak. Tudom erre az a válasz, hogy mert nem mert, félt a következményektől, maga a könyv is kitér rá, hogy akkor a két kisgyerek elveszíti az anyját... de! Ha valaki egy személlyel szemben erőszakos, akkor sosem lehet tudni, mikor szakad el az a bizonyos húr. Mert bármi történhet, ami kiváltja belőle a haragot, és talán a saját gyermekét is képes lenne bántani. Ezért nem értem én, hogy Emma miért fedezte őt. Az sem derül ki, hogy tulajdonképpen mi Carol utálatának az oka. Még egy árva utalás sincs rá, bár lehet, csak az én figyelmemet kerülte el. George pedig semmivel sem különb nála. Nemek szerint pont meg lett fordítva ez a sztereotípia, hogy az apa bánt, a feleség pedig hallgat, ami számomra nagyon érdekes volt. George sem különb, nem vagyok hajlandó elhinni, hogy nem vette észre, hogy Carol bántja Emmát. Ez a tipikus "ha nem veszek róla tudomást, akkor nem létezik" dolog. Tényleg teljesen logikátlanul viselkedtek. Nagyon szigorú szabályok szerint tartották, öt percig fürödhet, sok házimunka (ami egyébként még a könnyebb része a dolognak), nem igazán járhat el sehová...

Aztán valahogy megszűntek ezek a szabályok. Illetve az utolsó, amit felsoroltam. És akkor a könyv is teljesen megváltozott, mert Emma, bár nagyon félénknek és zárkózottnak van bemutatva, mégis eléggé könnyen megnyílt, elég sok bulira kezdett el járni. Ami persze nem baj, hiszen tini, csak nekem tényleg furcsa volt, hogy elvileg őt mennyire terrorizálják (testileg tényleg), de mellette mégis elengedik a barátnőjéhez, ott aludhat, satöbbi. Szóval nekem ez egy kicsit ambivalens volt.

A másik nagy rejtély a számomra, az Emma viselkedése a fiúkkal. Nem kezdett el járni Evan-nel, mert nem akarta, hogy az élete részese legyen, egy bizonyos szintig érthető is ez a gondolat. Pedig egyszerűen süt Evan-ről, hogy bármire képes lenne a lányért, ő tényleg nem az a típus, akivel az első alkalom után máris szétmennek. Számomra ő tényleg egy álomfiú, és követelem, hogy a következő álompasi szavazáson indítsák! Mert végre nem egy tipikus rosszfiú, de van benne kellő szemtelenség, humor, szarkazmus, viszont mellette nem beképzelt, hanem törődik azzal, aki igazán fontos neki. Egészen elvarázsolt, ezért tényleg nem tudom megfejteni, hogy Emma egy bizonyos ideig miért választotta Drew-t. Mert őt se engedte be az életébe, találkoztak, buliztak együtt, majdnem egy egész elfogadható kapcsolatot hoztak létre. Nos, kérdem én, ha ezt Drew-val meg tudta tenni, akkor Evan-nel miért nem? Talán erre az lehetne a válasz, hogy Evan mindig is többet akart tudni Emmáról, mindig is az élete része akart lenni, Drew meg hát... gondolom csak az ágyig akart eljutni.

Sok-sok érdekes dolog volt a könyvben, kezdve azzal, hogy a szülők nem igazán vannak otthon, vagy felhozhatnám azt is példának, hogy bár Emma a történet elején nem jár sehová, mégis mindenki tudja a nevét, mégis mindenki barátságggal, kedvességgel fordul felé, nincs egy haragosa sem (csak egy féltékeny lány, aki alig szerepelt, szinte csak beszéltek róla), és a fiúk is bomlanának utána... nos ez nem annyira tetszett, de a legnagyobb negatívum mégis az volt, hogy Evan-t egyszerűen ellökte magától, aztán összejött egy Drew kaliberű hülyegyerekkel.

Tényleg beleborzongtam abba, amit Carol tette vele, de nem láttam, hogy nagyon megviselte volna Emmát. Úgy éreztem, hogy ezek a bántalmazások olyanok Emma számára, mintha beverné a térdét az asztalba, mikor feláll. Fáj egy darabig, de egy perc múlva elfelejti. Vártam volna egy kicsit több lelki fájdalmat, hogy jobban megterheli ez őt, mint ahogyan az le van írva. Súlyosabb nyomot kellett volna hagynia rajta, arról nem is beszélve, hogy sokszor viccet csinált az őt ért támadásokból.

És mégis azt mondom, hogy tetszett a könyv. A vége nagyon hatásvadász, bár nem mondom, hogy nem hűlt meg az ereimben a vér, mikor olvastam az utolsó fejezetet. Sokszor kibuktam, mikor Carol kezet emelt rá, viszont annak "örültem", hogy a végén Emma kezdett lázongani. Biztos vagyok benne, hogy Emma túléli, elvégre ez egy trilógia, biztosan ő lesz a főhősnő. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz még ebből. Tényleg szorítók érte és Evanért.

Értékelés: 5/4,5
Borító: 5/4
Kedvenc szereplő: Evan

2013. október 22., kedd

A lány, aki megérintette az eget - kritika

Fülszöveg
Hogyan válik a jövő nélküli fiatal lányból befolyásos ruhatervező? Milyen utat kell bejárnia egy csavargónak, hogy a szabadság védelmezője lehessen? És miképpen lesz egy zsidó tolvajból híres orvos? A válaszokat az 1500-as évek elejének Olaszországában kell keresnünk. 
A történet Róma mocskos sikátoraiban, bűzös csatornáiban kezdődik. Amikor Mercurio, a születésétől fogva árva, tolvaj fiú, a kis Zolfo, a szép Benedetta és a félkegyelmű óriás, Ercole kifosztják a zsidó Shimon Baruchot, nem sejtik, hogy az életük fordulóponthoz érkezett. Ugyanis miután a zsidó férfi a nyomukra bukkan, megöli Ercolét, miközben Mercurio a kése hegyével az ő torkát találja el. Mercurio úgy hiszi, megölte a kereskedőt, ezért úgy dönt, hogy Zolfóval és Benedettával Velencébe menekül. 
A Velencei Köztársaságba vezető úton a három gyerek sorsa keresztezi a szabadságot kereső zsidó, Isacco, az orvoslásban is jártas tolvaj és a lánya, Giuditta sorsát. Mercurio beleszeret a lányba, érzései viszonzásra is találnak, ám amikor az úti céljukat elérik, szembesül azzal a rengeteg nehézséggel, amelyet le kell küzdenie, hogy az álmát valóra válthassa. 
Bár a regény több fiatal sorsát is összefűzi, a könyv főszereplője mégis a Szerelem. A Szerelem nagybetűvel, mely olyan elsöprő hatású, hogy megváltoztat mindent. Olyan egyetemes érzés, amely összeköti a lelkeket, amely túlmutat az egyes párok kapcsolatán. Két fiatal között fakadt szenvedély, mely olyan érzéssé válik, amely képes jobbá tenni az embereket, olyan szerelemmé, amely a sors szálait szövi, amely a világot mozgatja.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

A Maxim kiadó nagyon jól tette, hogy kiadta ezt a könyvet, mert ez egyszerűen zseniális! Nem gondoltam volna, hogy a 16. században ilyen jó történetet lehet írni, de kellemes meglepetés volt. A cselekmény szerteágazó, nem csak egy szálon fut, a karakterek pedig brilliánsak! A jellemfejlődés remekül van megírva, mindjárt ki is fejtem, hogy miért.

A történet kezdetén még Rómában járunk. Bevallom, először azt hittem, hogy fiatalok a szereplők (körülbelül tíz évesek), a borító is eléggé megtévesztő volt (egyik főszereplő sem 4-5 éves forma kislány volt). Nagyon is benne voltak a tinédzser korban, a könyv végére pedig, ha nem is mindenki, de a főfőszereplők biztosan felnőtté váltak, ha nem is teljes mértékben. Mercurio azonnal belopta magát a szívembe. Kezdetben az alakja eléggé sejtelmes volt, és bevallom, azt hittem, hogy a szerző más felé fogja elvinni a karakterét, de nem bánom, hogy nem így lett. Olyan embernek tűnt, aki maga nem tudja kifejezni az érzéseit, de vágyik arra, hogy őt viszont szeressék, nagyon ismerős embertípus az ilyen. Ezt a tulajdonságát a könyv végére sem vetkőzte le teljesen (gondolok itt arra, hogy nem tudta anyának hívni Anna-t), de megtanult szeretni, megtanulta, hogy mi az a szeretet, és milyen sokféle van belőle. Árva, soha ismerte az anyját, viszont mégis talált magának egyet. Kettejük kapcsolata egészen gyönyörű volt, bár a sok meghatódás és sírás nekem egy picikét sok volt, de maradt azon a szinten szerencsére, hogy ne borítson ki.

Mercurio tényleg sokat fejlődött jellemileg, nem is nagyon tudom szavakkal leírni, hogy miként, ezt el kell olvasni ahhoz, hogy meg lehessen érteni. Nem csak ő volt az, akinek a karaktere megváltozott, bár Benedetta inkább az érem másik oldala. Nem mondom, hogy kifordult önmagából, szerintem az erős kifejezés ide, mert mintha az a lány, akivé vált, mindig is ott bujkált volna benne, csak nem tört a felszínre. Az elején se kedveltem, sőt inkább az gondoltam, hogy a marakodása Mercurio-val egészen aranyos, de nem akarom, hogy bármi is legyen köztük. Amikor azonban Giuditta bejött a képbe, kezdtem sajnálni, viszont volt egy fordulópont (a boszorkány felbérlése), ahol már azt kívántam, hogy történjen valami rossz vele. Persze őt is meg lehet érteni, egy bizonyos szintig, mert bizonyára nehéz volt neki, hogy az anyja eladta őt, aztán a fiú, akit szeret, az más lányra vágyik. Együtt éreztem vele, amíg nem kezdett el durva eszközöket alkalmazni, hogy szétválassza őket.

Tetszett, hogy a szerző meghagyta nekem, olvasónak, hogy magam szeressem meg a karaktereket, nem az ő kapcsolataik alapján alakult ki a véleményem. Ezért is volt, hogy bár Shimon rettenetes dolgokat követett el, őt is sajnáltam, mert őt viszont meglopták, majd megkéselték. Persze a történet boldog befejezéssel zárult, de mégsem úgy, mint egy tipikus romantikus regényben, hogy minden gonosz meghalt, a hősök pedig élik boldogan világukat. Mert nem minden gonosz halt meg, de esélyt kaptak rá, hogy okuljanak a történtekből, és jobb, de minden bizonyára egy fokkal becsületesebb életet éljenek. A jókra is megpróbáltatások várnak majd (bár az a kötetből nem derül ki), hogy miként tudnak boldogulni Amerikában. Kíváncsi vagyok a sorsukra, de szomorú sem leszek, ha az író meghagyja önálló kötetnek a könyvet.

Mert szép (és nagyon hosszú) volt ez így, de így volt tökéletes. Az író adott nekem egy olyan szerelmi történetet, amely áthidalja a vallási különbségeket, és tényleg nem úgy akarja belém sulykolni ezt az "örökké tartó szerelem" dolgot, mint azt más írók teszik. Ezért szeretem én jobban a férfi írókat, nem mennek át valami rémesen romantikus dologba, de gyönyörűen mutatják be a bimbózó szerelmet. Nem tudom nem agyon dicsérni a szerzőt, tényleg tökéletes volt számomra ez a könyv! Elborzasztott, mikor Benedetta trükkjéről olvastam, amivel meggyőzte a herceget, hogy szűz, vagy akkor, mikor "Isten nevében" megkínozták Giuditta-t. Szörnyű, hogy ennél csak borzalmasabb dolgokat követtek el, nem akarok belemenni semmilyen vallási dologba, mert nem akarok senkit megsérteni, de a tények azok tények. És ez csak egy példa volt. Mondhatnám még azt is, hogy mennyire elvakítja a vallás az embereket, és hogy nem is az számít, hogy ártatlan vagy bűnös-e valaki, hanem hogy a nép jól szórakozzon... borzasztó dolgok ezek. Ez a könyv egyszerre mutatta meg az élet sötét oldalát, de egyszerre adott át valami szépet is, mégpedig Mercurio és Giuditta szerelmét. Még egy lány szereplőt se irigyeltem az olvasásaim során, de őt nagyon! Belopta magát a szívembe a könyv, na... Csak áradozni tudok róla.

Értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Mercurio

2013. október 9., szerda

SZJG 8. - Örökké kritika

Fülszöveg
„Okos kis könyv ez, elindult a saját útjára. Én pedig most magára hagyom, elengedem, hiszen én azt hiszem, mindent megtettem, amit lehetett, mindent úgy írtam, ahogy szerettem volna, most pedig elégedett vagyok az eredménnyel, mert tudom, én a kezdetek kezdetén valami ilyesmit akartam a végére. Nem egy finálét, elcsépelt ömlengést vagy túlcsavart szálakat. Úgy érzem, ez a sorozat az egyszerűségével nyerte el mindazt, amit elnyert, én pedig végig tartottam magam ahhoz az elvemhez, miszerint ez csak egy sztori egy hétköznapi lányról, A FIÚRÓL (csupa nagybetűvel), a tanulásról, a barátairól, a családjáról, az életéről meg úgy általában, a Szent Johanna gimiről.” Leiner Laura

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Hát végeztem ezzel a sorozattal! Kevesebb, mint egy hónapig tartott, suliidőben, mikor eléggé le voltam terhelve, úgyhogy szerintem ahhoz képest jó vagyok. A könyv már nem annyira. Nem akarom nagyon szidni, mert úgy érzem, itt a nyolcadik rész vége, nincs már tétje semminek, befejeződött. De nem tudok olyan butaságok mellett szó nélkül elmenni, minthogy nőnap nem májusban, hanem márciusban van, hogy az IQ teszt biztos nem volt igazi, mert nem létezik, hogy 139-es IQ-ja van Corteznek, és hogy a pogácsa nem is ehető a ballagási tatyorban, ergo nem értem, hogy Zsolti hogyan tudta megenni őket. De ezek annyira részletkérdések, szinte elvesznek a lapok között!

Viszont voltak olyan dolgok, amik nem kicsit felidegesítettek. Ilyen volt a túlzott butaság, ami nagy hibája ennek a sorozatnak. Attól, hogy valakinek rosszak a jegyei, mert lusta tanulni, nem feltétlenül jelenti, hogy józan esze sincs, pedig ezeknek a karaktereknek alig... Például az mi már, hogy az érettségiben csak a megoldást írja le? A megoldásra jár egy pont? És a többi? A részletszámítások? Ez - úgy gondolom - evidens lenne mindenkinek, de hát úgy tűnik, Laura karaktereinél nem. A másik meg Gábor szóbelije, hogy csak akkor beszélt, ha kérdezték. Szerintem ez egyáltalán nem így működik. Egyszerűen annyira komolytalan ez a sorozat! Nem akar komoly lenni, ami alapjáraton véve nem is lenne baj, de túlságosan gyerekes. Laura próbált feszültséget teremteni a 8/1 végén, de nem sikerült...

A másik pedig, hogy két részre lett bontva a rész, amit kicsit túlzásnak éreztem. Volt egy konfliktus, ami megoldódott az első száz oldalon belül, ráadásul hogy! Annyira ki tudnak akasztani ezek az igaz szerelmes történetek, amiben azt sulykolják a tiniknek, hogy a suli jó pasija az álomférfi, és hogy ha sikerül összejönnötök, akkor mehettek Párizsba! Annyira nem realisztikus, annyira habosbabos. Persze nem kell véresen komoly történet (gimiben játszódik, mint is vártam?), de ez azért túlzás. Oké, az még elment volna, hogy Cortez és Reni együtt maradnak, de hogy elköltözzenek Párizsba! Laura átesett a ló túloldalára.

A Cortez kérdés pedig... nem akarok senkit megbántani, de tényleg ettől a fiútól van mindenki annyira hanyatt vágódva? Minden kérdésemre annyi a válasz, hogy azért zúgott bele Renibe, mert... a lány nem köszönt neki első nap és nem nevetett a viccein? Ebből számomra csak az derül ki, hogy ez sértette az önbizalmát, és csak azért is meg akarta mutatni Reninek, hogy fel tudja hívni a figyelmét. Hát nekem ez egyáltalán nem romantikus, sajnálom, ezek szerint velem van a probléma, mert rajongók ezreinek meg ez tetszik. Hát nem vagyunk egyformák! Csak azért én vágytam volna többet megtudni Cortezről.

Arnoldot viszonylag rendbe hozta Laura, de az nem tetszik, hogy Reni úgy gondol rá, mint egy kellemes emlék, aki most kb úgy viselkedik, mint egy csótány, vagy nem is tudom. Mellékesen megjegyzem, hogy írni fogok róla egy novellát, ahogy én folytatnám a SZJG-t, azt hiszem, nem sok embernek tetszene.

Nem mondom, hogy rossz sorozat, mert lekötött, szerettem olvasni és kikapcsolt. Csak túl bugyuta volt az én ízlésemnek, túlságosan naiv. Az együttlétet Renit ismerve azt vártam, hogy vagy túl ideges lesz miatta, vagy túl romantikus, hát egyik sem volt, úgyhogy ezt kicsit csalódásként fogtam fel. Lehet, hogy majd újra elolvasom egyszer, most arra éppen megfelelő volt, hogy elvonja a figyelmemet. Nekem egy stabil négyes sorozat, mert nem tökéletes, de szórakoztató.

Értékelés: 5/4
Borító: 5/4
Kedvenc szereplő: Arnold, Zsolti

2013. október 4., péntek

SZJG 7. - Útvesztő Kritika

Fülszöveg
Szeptember 1-jén Reniék immár irigyelt végzősökként lépnek be a suli épületébe, de vajon tényleg irigylésre méltó a helyzetük? Egy biztos: a legzsúfoltabb, legeseménydúsabb évnek néznek elébe, amelynek már az első fele is tele lesz óriási élményekkel (szalagavató, nagy végzős bulizások, utolsó közös szilveszter), ugyanakkor komoly buktatókkal (érettségi tárgyak kiválasztása, a felkészülés megkezdése és a nagy kérdés: a továbbtanulás). 
Ám a 12/b., mint tudjuk, nem átlagos társaság: ők mindent megtesznek azért, hogy az utolsó évük valóban felejthetetlenné váljon, nemcsak önmaguk, de a Szent Johanna gimi összes tanára és diákja számára is…

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Annyira nem bírom elviselni, hogy ez a könyv nagyon komoly akar lenni, és közben nagyon nem az, sőt, már fájdalmasan bugyuta és idegesítő néhány helyen. Egyszerűen nem tud meghatni olyanok siránkozása a továbbtanulás ügyben, akik olyan okosak, mint Reni, bárhová felvehetnék őket, de tizenkettedikben még mindig nem tudják, hogy hová akarnak továbbmenni. Értem én, hogy Laura be akarta nekünk mutatni, hogy mennyire is nehéz a végzős év, de akkor nem Renivel kellett volna, mert egyszerűen szánalmas, hogy tényleg magának gyártja a problémáit. Amire Kinga egyébként valamelyik kötetben tökéletes rámutatott. Ezért a könyv első fele nem is tetszett, mert fölösleges hülyeségekkel volt kitöltve a hely, viszont úgy a háromszázadik oldalon túl, mikor már átestünk ezeken a dolgokon, és Reni végre célegyenesbe jött, utána már eléggé tetszett a könyv.

Mondjuk az nem, hogy Arnoldból csináltak egy ilyen... hát nem is tudom, nem mondom, hogy bunkó meg seggfej, meg egyéb szépségek, amiket szoktak rá mondani a rajongók, mert nem az. Ő távol áll tőle. Edina, na ő szemét. De Arnold azért nincs ilyen szinten. És nem is tudnám mivel megindokolni a viselkedését, talán csak azzal, hogy Laura meg akarta utáltatni az olvasókkal, hogy mindenki úgy érezze, Cortez az igazi. Gonosz vagyok és azt mondom, még mindig szeretem Arnoldot. Muhahaha. Hogy Zsolti szavaival éljek.

Najó, a legnagyobb pofon az volt, hogy szétmentek Kingával, a második legnagyobb pofon pedig, hogy Kinga összejött Dave-vel. Na ne már! Ez nekem annyira nem volt reális. Kinga olyan tökéletes volt (az én szememben) Zsoltival, erre így szétkapja őket. Hát ez nagyon nem tetszett, én Dave-t nem kedvelem, ugyanolyan közömbös vagyok iránta, mint Cortez iránt, sőt, még néha jobban idegesít, mint az ügyeletes szívtipró, na de mindegy.

Ami kifejezetten negatívum volt, azaz anorexia kérdése. Úgy lett ez beállítva a könyvben, mintha az anorexiások hülyék lennének, és igazából gondolom én, hogy Laura mit akart kifejezni, de eszméletlenül bugyután tette ezt meg, és nagyon haragudtam rá. Főleg a mondatokért, amit a szereplők szájába belerakott. Az anorexia nem választás kérdése! Ez egy betegség, csak nem olyan, hogy megfázol és hapci, hanem agyban dől el. És lehet, hogy Edina csak a ruhájába akart beleférni, de nem értem, ezt a szálat mért így kellett kezelni, abszolúte nem tetszett, jobb lett volna, ha bele se írja. Úgyhogy nem is kap öt pontot a könyv, bár nem csak ez miatt. Nálam egyszer sem történt semmifajta katarzis sem, nem éreztem, hogy "jaj akarok egy ilyen pasit" vagy "jaj bárcsak velem is megtörténne ez". Lehet, hogy itt hibádzik az egész. Nem szeretem a sorozatot, nem imádom, szimplán csak kedvelem, mert jó olvasni, szórakoztat, a poénok szerintem ebben a kötetben lettek a legjobbak, de! Rengeteg potenciál lenne benne, de valahogy ezek a jó alapötletek elvesznek ott, hogy melyik órán ki felelt, ki milyen jegyet kapott satöbbi... Ez miatt sem nőtt a szívemhez a sorozat, pedig már az utolsó félév jön. Biztos vagyok benne, hogy hiányozni fog, lehet, hogy újra fogom majd olvasni egyszer, de az biztos, hogyha nem mesél Cortez a múltjáról, akkor nekem ez a sorozat csak átlagos marad. A vége kicsit felhúzott, de megint az van, hogy nem fogom felpontozni az ötszáz oldalas könyvet az utolsó tíz oldalért, mert nem érdemli meg.

Értékelés: 5/4
Borító: 5/4
Kedvenc szereplő: Arnold, Zsolti

2013. október 2., szerda

SZJG 6. - Ketten kritika

Fülszöveg
December 20-a Reni életének legboldogabb napja, és ettől kezdve minden megváltozik. 
De vajon csak jó értelemben? Vajon meddig tart a váratlanul jött boldogság? És Reninek sikerül-e nemcsak megszerezni, de meg is tartani Cortezt? Mi mindennel kell megküzdenie a saját félelmein, gátlásain kívül? Hisz Cortez a suli legmenőbb sráca, mindenki rajong érte, Reni viszont, legalábbis a saját megítélése és persze Kinga szerint, a „nyomik” táborát erősíti… 
A 11. osztály 2. féléve is tele van izgalmakkal, akárcsak a korábbiak: Dave például élete eddigi legnagyobb próbatételén megy keresztül, Kinga még önmagát is felülmúlja egy diszkóban, Corteznek iskolapszichológushoz kell járnia, Viki „kiborítja a bilit”, Reninek pedig váratlan vendég érkezik a születésnapjára…

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Tényleg nem fogok többet hallgatni másokra. Nekem már az ötödik rész sem tetszett annyira, mint másoknak, a hatodik pedig - bár négyes, de gyengébb négyes. Azt mondom, hogy a négyes pontozásúak közül a harmadik és a negyedik rész tetszik a legjobban, mert ott volt értelme a sírásnak, a bánatnak. De most? Nem láttam sok értelmét.

Azt írták páran, hogy Cortez és Reni sokat fog veszekedni, aztán lesz csak álompár. Nos én nem tudom, így a hatodik könyv végén túl vagyunk már a hisztiken, vagy számítsak még valamire? Csak mert én ilyen beleképzelt problémákon kívül nem láttam nagyon sok mindent. Talán az a hónapforduló elfelejtés volt egy kicsit "gonosz" dolog Corteztől, de a többi? Tényleg az bizonyít egy kapcsolatot, hogy fent van a facebookon? És Reni miért ilyen ostoba? Most már tényleg látom, hogy Laura egy tökéletes könyvmolyt akart kreálni, de nem sikerült, mert Reni szerintem az egyik legrosszabb főhős, akiről valaha olvastam. Egy konkrét dologban nagyon jó (talán túl jónak sikerült is ábrázolni), viszont más téren rettentő korlátolt a látásmódja. Például a zene, vagy a filmek, na az nagyon kiakasztott. Értem én, hogy melyik lánytípust akarta megragadni Laura, hogy a legtöbb embernek sikerüljön azonosulni vele, de olyan kultfilmeket nem szeret, amiket nem értettem. Ráadásul rengeteg dolgot elítél, pedig pont olyan típus, aki nem szereti, ha vele ezt teszik.

Na és Arnold. A nagy-nagy kérdés. Amit olvastam róla. Nagy veszekedés. Mégis hol? És Arnold megváltozott. Miért is? Biztos ugyanazt a könyvet olvastuk? Arnold egyáltalán nem változott meg, nem lett szemetebb, ő mindig is ilyen típusú fiú volt, és a Reni iránt táplált szerelme miatt pedig pláne, hogy utálja Cortezt. De tényleg gondoljatok bele, mennyire fájhat neki, hogy a szeretett lányt mással látja. És nem akarta őket szétszedni, meg Cortez ellen hangolni, egyszerűen csak kivetítette a haragját és kétségbeesését a lányra. Szerintem ha fordítva történne ez, mindenki rohanna sajnálni Cortezt, hogy jaj szegény, pedig szerintem Arnoldot is lehetne sajnálni, és nem elpártolni tőle. Mert egyáltalán nem lett egy hűdemilyen bunkó. Még mindig nagyon kedvelem, és kedvelni is fogom.

Cortezt pedig lehet nem. Még mindig nem szeretem! Még csak szimpátiát sem érzek iránta. Az a húzása jó volt, hogy kiállt az ablakba és megmondta, hogy szereti Renit, de nekem ő akkor is annyira semleges. Persze milyen kedves, hogy szeretné, ha megmaradni Reni eddigi élete, viszont ez engem egyáltalán nem hat meg. Annyi talán igaz, hogy Arnold tényleg jobban befolyásolta Renit, mint Cortez (ezt minden Arnold-imádatom ellenére mondom), és Reni tényleg pozitívabb lány lett Cortez mellett, de megmondjam az őszintét? Én szívesen olvasnék Cortezről, de nem úgy, hogy neki Reni az igazi. Mert nekem ők még mindig csak két nedves fa egymás mellett. Legyen már valami izgalom! Tudjam már meg, hogy miért szereti Cortez Renit! Már csak egy év, három könyv. Tudom, hogy hiányozni fog minden hülyesége ellenére ez a sorozat.

Értékelés: 5/4
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Arnold, Zsolti