SZJG 5. - Remény kritika

Fülszöveg

Új tanév, új osztálytárs, új konfliktusok, új és régi barátságok, új és régi szerelmek… 

A 11/B-ben továbbra is „zajlik az élet”, miközben többek között az is kiderül, hogy mi történt a párizsi csereutazáson, hogy kicsoda Jérome és Benoit, és vajon ki lopja Dave személyiségét, hogy miért veszélyes a Gomba, hogy Zsák kibe lesz szerelmes és Cortez miért törli ki az összes ismerősét a Facebookon… 

Na és persze, hogy Reni kitől kapta a nyakláncot meg a gyűrűt… 

Reninek is újabb kihívásokkal kell szembenéznie, de úgy tűnik, egyre jobban felnő hozzájuk…

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Molyon a legjobbnak értékelt romantikus könyv, sajnos spoiler volt, hogy végre Cortez és Reni összejönnek, ezért nagy reményekkel álltam hozzá a könyvhöz, de kicsit csalódott vagyok. Azt mondják, hogy ez a legjobb kötet. Tényleg? Akkor melyik a legrosszabb? Többet nem fogok adni más véleményére, mert rájöttem már, hogy totál nem egyezik a véleményem a többségével. Őszintén, nekem a harmadik könyv jobban tetszett, mint ez, pedig abban is volt ám hiszti rendesen.

Ha összehasonlítanám a harmadikkal, ahol szintén sok volt a szenvedés, valamennyire az elviselhetőbb volt. Reni reménytelen szerelme nekem reálisabb, mint az, hogy Cortez folyton féltékenykedik, meg hogy Kingával bekamuzzák a francia pasikat, és ezen Cortez mennyire kiborul. Engem lassan már irritált ez a sok szerencsétlenkedés, harag és műbalhé. Még mindig nem szeretem Cortezt, sőt, lassan ott tartok, hogy már Renit sem kedvelem (eddig még eltűrtem, de már azt se nagyon), mert egyszerűen ők a világ legidegesítőbb párosa. Arra meg végképp nem számítottam, hogy pont így fognak összejönni... majdnem két hónapon keresztül harag, egy tök béna dolog miatt, amiről Corteznek rögtön tudnia kellett volna, hogy igazából mért is van, nem így behisztiznie rajta. Elvileg ő egy fiú, nem? Azt mondták sokan, hogy Reni végre a sarkára áll és szemét lesz Cortezzel. Biztosan ugyanazt a könyvet olvastuk? Mert én csak véget nem érő szenvedést láttam, emózást, hisztizést a semmiért.

Nem is tudom, hogy miért adok négy pontot a könyvre. Apró dolog tették csak számomra elviselhetővé, például, hogy Zsolti és Kinga összejöttek. Milyen csodálatos megfigyelő vagyok én! A másik meg Arnold, akiből bár szemtelenül keveset kaptunk, akit Reni se hiányolt annyira, mint kellett volna, én még mindig szeretem. Most már csak az a nagy kérdés, hogy mikor lesz ő szemét? Mert eddig semmi konkrét jelet nem láttam rajta, persze bánthatja, hogy Reni és Cortez végül egymásra talált, de olyan keveset szerepelt, hogy ebből semmi nem derült ki az olvasó számára. És ezért lett ő félreállítva? Az egyik legjobb karakter (Kinga mellett), hogy aztán azt olvassam, mit szerencsétlenkedik össze Reni? Mert biztosan ez lesz. Még csak az ötödik könyvön vagyok túl, van hátra még négy (csak? Elolvastam már a felét? Attól függetlenül, hogy néha idegesít, tökéletesen kikapcsol a nehéz napokon), biztosan nem fogok négy kötetnyi  nyáladzást olvasni, biztosan lesznek itt még meglepetések. Például, hogy Reni úgy érzi, nem tud megfelelni Corteznek és a vele járó bántások majd kikészítik (mert biztos lesz. Elnézve a kötet végét). Hatezerszer szétmennek, hogy utána ismét összejöhessenek... És mégis, nekem egyáltalán nem álompár, nem érzek köztük szikrát, a görcsösség jut eszembe róla. Mert mindketten meg akarnak felelni a másiknak, és annak stílusának; Reni Cortez népszerűségét nem tudja kezelni, Cortez meg nem akarja elszakítani a stréber, olvasós életétől Renit, ami bár lehetne roppant mód romantikus is, nekem túlságosan erőltetett. Maga a kettejük szerelme is az számomra, mert szinte alig tudnak egymásról valamit, eddig félig-meddig rosszban voltak, veszekedtek, mégis hogyan lett ebből szerelem? Reni oldalát ismerem csak, neki végig ott volt minden rossz vagy jó tette mögött, hogy szereti Cortezt, de Cortez őt? Mikor lett számára fontos Reni? Már az első találkozás alkalmával fellobbant a láng? Én ezeket tudni akarom! Remélem a következő kötet választ ad rá.

Értékelés: 5/4

Boríró: 5/5

Kedvenc szereplő: Arnold

SZJG 4. - Barátok kritika

Fülszöveg

Reni és Virág ismét nagyon jó barátok a nagy konfliktus után. Virág nemcsak Doriánnal szakított, hanem emós külsejével is: mostantól vidám cuccokban jár, és még a szemüvegét is hajlandó hordani.

Reni igyekszik kihasználni minden percet, amit Arnolddal tölthet, ám Cortez ezt egyáltalán nem nézi jó szemmel, ezért a két fiú között egyre nő a feszültség…

Mindezek mellett fontos szerepet kap még a második félévben egy mangakiállítás, Ricsi új robogója, Cortez nagymamája, egy éjszaka a Balaton-parton és az iskolai könyvtár…

Az osztály továbbra is a „legbalhésabb” társaság az iskolában, és a tanulásban sem jeleskednek. A sok panasz miatt még a nyár eleji párizsi csereutazás is veszélybe kerül…

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Kivételesen nem jegyzeteltem a könyv olvasása közben, úgyhogy eléggé kavarognak bennem az érzések. Sok mindent nem tudok hová tenni, és sok mindent nem is akarok megemészteni, de azt hiszem, muszáj lesz. Kezdettől fogva számítanom kellett volna rá, hogy ez Cortez és Reni története, itt nincs helye másnak, az írónő az ő nagy szerelmüket fogja bemutatni. Már az első naptól fogva, hogy találkoztak tetszenek egymásnak, de egyikük se vallja ezt be, egy csomó mindenen keresztül kell menniük, mire egymásra találnak úgy igazából... és ez még nem következett be, de érzem, hogy hamarosan megtörténik. Mert már nem lesz itt Arnold, hogy megvédje Renit, ami így visszatekintve, totál egyértelmű volt, ahogyan a szerelme is, amit iránta érzett. Arnold okos srác, az elejétől kezdve tudta (az első héten még nem), hogy nincs semmi esélye a lánynál, így inkább csak a barátja marad, bármennyire nehéz is. Én ezt nem bírtam volna a helyében, nagyon csodálom, hogy csak két év után tört meg, ráadásul pont így... Nagyon szomorú vagyok, keserű szájízzel teszem le a könyvet, még ha tudom is, hogy nincs már se Arnold, se Viki, aki Reniék közé állhatna. Úgyhogy ezután már tényleg csak rajtuk múlik a dolog.

Örülök, hogy Virág és Dorián szakítottak, annak nem, ahogyan ez történt, a következményeknek meg még inkább nem, de azt mondom, kellett ez, karaktererősítés szempontjából. Virág még mindig szörnyen buta, még mindig idegesít a maga aranyos módján, de mindenképpen jobb, mint az első három kötetben, ez pedig Ricsinek köszönhető. Bevallom, nem számítottam erre a párosra, de ahogyan más bejegyzésemben írtam, Zsolti és Kinga... na, emlékszik még valaki rá, hogy írtam ilyet? Oké, nem jöttek össze, de Kinga beismerte magának, hogy szereti, ami nála elég nagy szó! Úgyhogy már csak náluk is idő kérdése, aztán ha mindenki összejön mindenkivel dolog lesz a nyolc/kettőben, akkor lehet kicsit be fogok rágni.

Az elmaradt jegyzet miatt kicsit kuszák a gondolataim, tudom, hogy Cortez viselkedésén pöccentem be nagyon. Nos, gyerekek, én még mindig nem szeretem őt. Sőt, utálom. De nagyon. Nem azért, mert Arnold "ellenfele", hanem amit tett ebben a kötetben, az nagyon aljas. Van barátnője, mégis Renivel szórakozik, én ezt nem tudom megemészteni. Persze valójában Reni felé húzza a szíve, de akkor minek Viki? Jönne a válasz, hogy mert el akarja felejteni Renit, vagy mert Arnold leállítja. Elvileg logikus, de akkor tényleg hagyja békén Renit, és Vikire koncentráljon! Illetve már nem, mert szétmentek (aminek örülök, a csajt nagyon utáltam)...

Megint csak a végére pörögtek be az események, kezdve Virág születésnapjával, amin a verekedés az nagyon szükségszerű volt már, jó, hogy Dorián végleg kikerült a képből, nem fog hiányozni. Viki sem. Ott volt még az egész könyvön végighúzódó feszültség a két fiú között, mindkettőjüknek fontos Reni, mégis szöges ellentétben állnak egymással, ezt remek volt olvasni (Reni vakságát már nem annyira). Arnold hivatalosan is félre lett állítva, úgyhogy hajrá Cortez, ne törd össze a szívét! Amit még megemlítenék a végére, az a könyvtár jelenet, vérzett a szívem Arnoldért. Biztos vagyok benne, hogyha nem menne el Párizsba, és kicsit máshogy alakulnának a dolgok, akkor nagyon jó párja lenne Reninek. De szerintem ő olyan srác, aki majd felnőttként lesz jó valakinek. Még mindig úgy gondolom, hogy a szereplők elbeszélnek egymás mellett, igazából ezért olyan szomorú Cortez meg Reni, és ezért nincsenek még együtt. Na majd talán a következő kötetben!

Értékelés: 5/4

Borító: 5/3 - utálom a sárgát

Kedvenc szereplő: Arnold! Örökké<3

SZJG 3. - Egyedül kritika

Fülszöveg

Reni alig várja, hogy a nyári szünet után viszontláthassa osztálytársait, és persze főleg Cortezt… Tizedik első félévében azonban egyre több problémával kell megküzdenie: Arnold külön utakon jár, Virág szerelmes lesz (és ezúttal nem egy tinibálványba), Kinga újabb és újabb mániákkal áll elő, na és Cortez…

Mindeközben továbbra is pörög az élet a Szent Johannában: új kihívások, új események és új balhék követik egymást…

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Nem gondoltam volna a második kötet után, hogy nekem ez tetszeni fog majd, de a harmadik rész kifejezetten jó volt! Már úgy voltam vele, hogy megadom neki a négy és felet, de aztán eszembe jutott, hogy igazából csak az utolsó ötven oldal tetszett, úgyhogy maradt a négyes, mert bár jobb, mint az előző, négyszáz oldalon keresztül azért szenvedtem rendesen vele.

És hogy miért? Nagyon haragszom Renire! Nem ő az, aki megmenti a könyvet, még mindig nagyon idegesítő főhősnő, lassan versenyez a legrosszabb szereplő címért. Kezdjük ott, hogy Arnoldon nagyon lehetett már látni (vagyis inkább érezni), hogy változásokon megy át, már nem volt olyan türelmes, mint kilencedikben. Persze ezt tökéletesen megértettem, mert Reni már tényleg elviselhetetlen volt a Cortezimádata miatt. Az a legnagyobb problémája, hogy Cortez lemásolja-e a háziját? Ez nekem annyira irritáló! Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy lehet én vagyok az érzéketlen, nem vagyok képes felfogni, milyen rossz Reninek, de aztán eszembe jut, hogy nem, nem kell minden szerelemnek ilyennek lennie! Annyira sokat szenved ez a srác miatt, teljesen feleslegesen kínozza magát. Sokkal jobb lenne, ha Cortez nem is szerepelne benne (az utálat szól belőlem, elnézést érte), és inkább Arnolddal járna, mert ők ketten nagyon jó párost alkotnának. De mindegy, tudom, hogy ez nem fog megvalósulni.

Szóval, hogy egy kicsit visszatérjek Arnoldra, nagyon sajnálom, amiért elmegy majd Franciaországba, bár van egy olyan érzésem, hogy az írónő inkább félreállítja, mielőtt Renivel egymás karjaiban kötnének ki, és ezért nagyon haragszom rá. Arnold tényleg sokkalsokkal jobb fej, túl a cinizmuson és a szarkazmuson. Bár lehet ez csak azért van, mert jobba mögé látok a karakternek, mint Cortez esetében. Reni mérhetetlenül önző volt vele számos alkalommal, egyszerűen sütött a karakterről, hogy el akar mondani valamit, de a csaj annyira el volt foglalva a saját gondjaival, hogy nem figyelt rá. Meg is érdemelné, hogy Arnold elhagyja...

Nos az egyik negatívum a még mindig jelenlévő picsogás, amiből bár rettenetesen elegem van. Ez a sok szenvedés, de akkor legalább tenne már ellene valamit! Kinga lehet, hogy kíméletlen, erősen fogalmaz, mégis teljes mértékben igaza van, mert ő az, aki kimondja végre az igazságot, hogy Reninek mit kellene tennie. Neki is vannak számomra érthetetlen megnyilvánulásai, de az őszinteségéért nagyon kedvelem őt.

A másik nagy negatívum az Virág és Dorián kapcsolata volt. Ez még Reni folytonos sírásánál is jobban kiakasztott. Falnak tudnék menni az olyan karakterektől, és ezzel együtt az olyan emberektől, akik fiú hatására változnak meg. Teljesen kifordult magából, nemcsak az egyetlen igaz barátját üldözte el maga mellől, de még az amúgy is rossz tanulmányi eredményét is még jobban elrontotta. Érthetetlen számomra ez a viselkedés, és megint csak azon morfondírozok, hogy én nem voltam még igazán szerelmes?

Mint már említettem, az utolsó ötven oldal nagyon tetszett. Teljesen megmentette az egész könyvet, mert történtek benne olyanok, amikre egyáltalán nem számítottam. Szomorú voltam, hogy Corteznek lett barátnője (mert a lány rettenetesen buta és idegesítő), de még mindig nem azért, mert szurkolnék neki és Reninek, hanem mert átéreztem Reni fájdalmát (néha... mikor már egy hétig állandóan bőgött, akkor már nem). És a szilveszter éjjel! Kezdjük ott, hogy Virág megint tanúbizonyságot tett a butaságáról (az különösen fájt, hogy október 23-án nem tudta melyik ünnep is ez...), amiért csak úgy lelépett, de a csók... valamiért eszméletlenül örültem neki, pedig egy kis hang mondogatja, hogy ne, Arnold sokkal jobb! Cortezt továbbra is utálom, de azt sejtettem, hogy a hajónak ő adta a Reni nevet. Valahogy nem stimmelt Arnold, és lám, milyen igazam lett a végére. Tudom, hogy a tiltások és a korlátozások miatt, ha akkor ott január elsején Cortez eléri Renit, akkor már együtt lennének, de nem baj. Várjunk még. Hátha szebb lesz. Az viszont dühít, hogy tulajdonképpen járhatnának már kilencedik óta is, mert egyértelmű a féltékenység, amit Cortez és Arnold egymás iránt táplál. Reni és Cortez is elrontották, de Kinga és Arnold titoktartása meg pláne. Vajon mennyi nyafogást kell még lenyelnem, mire ezek ketten egymásra találnak?

Az utolsó ötven oldal tényleg annyira tetszett, hogy a többi apró dolog már nem dühít annyira. Mint például, hogy mitől volt olyan nehéz Reni táskája az első napon, mikor hazafelé ment? Csaknem hozta-vitte az összes cuccát. A másik pedig a folyamatos szerencsétlenkedése a rajzzal. Aki olyan jó fogalmazást ír, annak hogyan lehet annyira kevés képzelőereje, hogy szeptember kapcsán ne jusson eszébe semmi, amit lerajzolhatna? Ez nagyon erőltetett dolog, ahogyan a nagy tehetsége a fogalmazáshoz, mert a naplóján aztán nem látszik... Egy utolsó dolog így a végére: tuti, hogy Zsolt Kinga miatt akar lefogyni! Ugye lesz köztük valami? Ugye?

Értékelés: 5/4

Borító: 5/4

Kedvenc szereplő: Arnold

SZJG 2. - Együtt kritika

Fülszöveg

Kilencedik második félévében az iskolai élet ezerrel pezseg: farsangi bál, Valentin-hét, Valentin-napi bál, tavaszköszöntő buli, osztálykirándulás és még sok minden más… Az osztályközösség eközben egyre jobban összekovácsolódik.

Reni érdeklődése Cortez iránt szerelemmé változik; vágyakozás, reménykedés, féltékenység, csalódás, aztán ismét reménykedés között őrlődik, mert a fiú viselkedése egyáltalán nem egyértelmű…

Véleményem, vigyázat, spoileres!

Bár a molyos csillagozás szerint ez a rész jobb, mint az első, nekem kevésbé tetszett. A cím már alapból sejtetett valamit, nem volt nehéz kitalálni, hogy mit. Gondoltam, hogy az írónő nem lépné meg, hogy már a második kötetben összehozza őket, hát akkor marad az a megoldás, hogy Cortez jön össze valakivel, mert Renitől ezt teljesen kizártnak tartottam, annyira bele van zúgva a srácba. Csak tudnám miért! Számomra ez annyira érthetetlen. Nem látok benne még mindig semmi érdekeseket. Oké, gitározik, gördeszkázik, na és? Túl mások Renivel, és nem arra gondolok itt, hogy egyikük jobb a másikhoz képest, nem erről van itt szó. Hanem arról, hogy Cortez eléggé felszínes, valamint sekélyes is, komolyan a csókjelenet után az izgatta a legjobban, hogy valakinek ugyanolyan pulcsija van, mint neki?

Na igen, szóval gondoltam, hogy Cortez majd összejön valakivel, azt is sejtettem, hogy Edina lesz, bár arra nem gondoltam, hogy aztán kiderül, hogy nem is igaz az egész. Ez kellemes meglepetés volt, mert bár mikor volt azaz ominózus csókjelenet, az én szívem együtt szakadt meg Reniével. Na nem mintha azért, mert szurkolnék a párosuknak, szimplán átéreztem a csalódást, amit a jelenetet váltott ki belőle (még ha utóbb kiderült, hogy nem is Cortez volt az). Kinga részéről pedig teljesen megértem, amiért eltitkolta ezt Reni elől, mert egészen addig a napig mást sem olvastam, mint a siránkozását Cortez után (ha már Kinga, csak én reménykedek, hogy Zsoltival lesz majd valami? Csak ne tévedjek!)

Nekem igazából ezért nem tetszett ez a rész. Egyszerűen túl sok volt benne az önsajnálat, a sírás, a kiborulás, ráadásul tényleg olyan dolgok miatt, amiket Reni feleslegesen reagált túl. Bár Kinga néha tényleg egy érzéketlen kis dög, sok mindenben igaza van, sok mindenben jók a meglátásai, és nagyon is egyet értettem vele, mikor arra biztatta Renit, hogy hagyja abba a vinnyogást. Aztán még ott volt a rajz kettes miatti kiborulás, mondjuk ezt megértettem. Az a baj a rajzzal (és a tesivel, a technikával, az énekkel), hogy nem olyan tantárgy, amit csak úgy megtanulsz. Rosszul állsz irodalomból? Megtanulsz egy leckét, felmondod és kész. De a rajz az más kérdés, mert ahhoz tehetség kell, az nem olyan, amit kilencedikben heti egy órában megtanulhat a diák. Az én sulim ebből a szempontból jó, mert ugyan nálunk is van rajz, de aki már csinál valamit az órán, hiába ronda az, megkapja a kettes-hármast, és nem kell görcsölnie azon, hogy egy ilyen hülye tantárgyon elhasalhat. Szerintem ezek marha feleslegesek a középiskolában (kivéve a tesi, az a testmozgás végett jó, de most bukjon meg valaki, mert nem tud nagyot dobni kislabdával? Ezeket én sose értettem).

Ha már a tantárgyaknál és a tanulásnál tartok, azt azért ki szeretném emelni, hogy ez a túlzottan magas tehetség nekem egyáltalán nem reális. Nálunk a kitűnő tanulók se tanulnak minden napra (néha közbejön nekik valami vagy ilyesmi, bárkinél előfordulhat, hogy nem tud készülni), viszont itt van három ember, aki mindig naprakész, aki sosem téved, szinte mindenbe, amibe bele fog, az tökéletes. Például ez a novellaírás. A napló stílusával szemben szinte szöges ellentét ez a nagy fogalmazó tehetsége (igazán nem bántani akarom az írónőt). Renivel az a baj, hogy túlságosan idealizált, közben pedig pont nem az. Nagyon is gyenge jellem, aki másoknak akar megfelelni, azt akarja hallgatni és nézni, amit mások, csakhogy ne lógjon ki a sorból. De miért? Inkább lenne büszke rá, hogy sokkal jobb ízlése van, mint a legtöbb fiatalnak. Például engem ez a "Beatles ciki" dolog teljesen kiakasztott. Ciki? Mióta? (Szerintem a Hannah Montana-nak való beöltözés cikibb volt). Azt megértem, hogy nem hallgatja minden tini lépten-nyomon, de az én ismeretségi körömben senkit nem néznek ki az ízlése miatt. Elfogadjuk egymást, soha egy rossz szót nem hallottam, hogy béna lenne, amit hallgatok (még akkor se, mikor japán meg korai zenét hallgattam. Sőt, még kíváncsiak is voltak rá).

Lehet, hogy az én sulim jobban eltér az átlagostól, mint hittem (bár a Szent Johanna se mondható átlagosnak azért), pedig nekem ezek olyan mindennaposnak, normálisnak minősültek. Nincs cikizés, nincs ilyen, hogy menő, nem menő... Bármennyire is jó sulinak tűnik a SZJG, azért nem járnék oda, pontosan az ilyen dolgok miatt (egyedül a suliújságot meg a szakköröket irigylem). Az például feltűnt nektek, hogy milyen sokat hiányoznak a tanárok? Nálunk jó, ha egy évben egyszer-kétszer hiányzik valaki.

Összességében számomra ez gyengébb kötet volt, mint az első. Én a bevezető köteteteket általában jobban is szoktam kedvelni, mint a folytatásokat, mert nincs is annál jobb, mint amikor egy világba vagy egy történetbe először belépsz. Jó kis történet ez, de remélem a folytatásra majd javulni fog. Cortez meg lehetne már kicsit érdekesebb.

Értékelés: 5/3,5

Borító: 5/4

Kedvenc szereplő: Arnold

SZJG 1. - Kezdet kritika

Fülszöveg:

Új magyar ifjúsági könyvsorozat nyolc kötetben a nagyon tehetséges fiatal szerző tollából! Ha elkezded, biztosan nem tudod majd letenni!!! Tuti, hogy függővé válsz!

Egy sorozat a való életről

Egy sorozat, amely itt és most játszódik

Egy gimi, ahová mindenki szívesen járna

Srácok, akik olyanok, mint te és mégis mások

A történet rólad is szól!

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Ez a sorozat az egyik barátnőmnek hála már szembejött velem egyszer még kilencedikes koromban. Akkor el szerettem volna olvasni, nagyon érdekelt, csak aztán egyre nagyobb rajongótábora lett, engem pedig egyre jobban taszított, így elmaradt. Közben az írónő befejezte a sorozatot, sőt, egy új, önálló kötete is megjelent, én pedig úgy voltam vele, hogy na mindegy... essünk neki!

Először kezdeném azzal, ami nem tetszett: tulajdonképpen az, hogy ez egy napló valójában. Maga az alapötlet nem lett volna rossz, de Reni olyan részletesen leírja egy napját, az órákat, hogy ettől elveszíti a varázsát, hogy ez egy napló. Szerintem senki nem ír ilyen részletességgel egy napjáról, főleg nem a suliról. Sokkal jobb lett volna, ha sima E/1-ben írja az írónő, még a dátumokkal sem volt semmi baj (a sok hangulatjellel már annál inkább, nem is az értékeléseknél, ott elfért, hanem a szöveg közben!).

A szülők sem tetszettek, lehet engem neveltek furán, de Renivel konkrétan úgy beszéltek, mintha egy öt éves szellemi szintjén állna, sok dologban pedig túl szigorúak voltak. Hiányzott ez a leülünk és megbeszéljük a problémáinkat dolog, és ahogy észrevettem, a legtöbb ifjúságiban sajnos ilyen furcsák a szülők.

A többi már csak apróság, ami nem tetszett, ilyen például a válogatás a focicsapatba. Szerintem sehol nem úgy válogatnak be, hogy megmondják, hogy te csak csere leszel. Ez egyáltalán nem így van! Középiskolába járok, úgyhogy nem nyilatkozhatok gimi ügyben, de az is elég fura volt, hogy szinte minden nap írtak valamiből, valamint az osztályátlag is túl szélsőséges lett, vannak nagyon jók, meg rosszak, átmenet (stabil négyes mondjuk) pedig nincsen. Ennek kapcsán még, elég érdekes volt a tanmenet, főleg irodalomból, először Shakespeare, aztán Moliére (nekünk ő tizedikes anyag volt), szóval nekem időrendben kicsit össze-vissza volt. 

Október hatodikát pedig meg se ünnepelték, sőt, szóba se jött, ez nagyon szemet szúrt nekem. Persze egy ember nem ilyenekről ír a naplójában, de október 23-at megemlítette, ezért is volt fura. Reni pedig ahhoz képest, hogy milyen művelt, milyen könyveket olvas, elég gyakran ismétel szavakat: na mindegy, jaj, wow. Kicsit idegesített a végére. Az utolsó, ami nem tetszett, az is ilyen apró dolog, hogy mennyire ki vannak emelve a magyar zenék (pont a rosszabb fajtából). Nem tudom, hogy az írónő ezzel bevágódni akart-e, de szerintem a tinik többsége pont cikinek tartja azokat, akiknek szóba jött a neve.

Amit még hiányoltam, az a külső leírás, jobban részletezhette volna az írónő, hogy ki hogyan néz ki, mert a fél osztályt nem tudom hogyan elképzelni, mert még a hajuk színét se írta le. Ez azért nagy hiba.

De a jó részről is mondanék valamit, mert az is van benne. A nap végi összegzés tetszett, mert Reninek sok érdekes és vicces kommentárja volt a dolgok kapcsán, ráadásul jó volt még rendszerezve látni a napot is. Az iskola azért nagyon tetszett, mert diákcentrikus, van újság, egy csomó szakkör, nagyon jó versenyek, bárcsak az én sulimban is lennének ilyenek.

Ami pedig elrabolta a szívemet a könyvben, figyelem...

ARNOLD! Nekem ő a tökéletes fiú. Sokat olvas, művelt, régi zenéket szeret, nagyon okos, és ezek a tulajdonságai mellé jön még egy olyan flegmaság és cinikusság, amit jobban kedvelek a "helyes fiú vagyok és azért beképzelt" típusnál. Neki tényleg van mire felvágnia! Nálam ő a nagybetűs kedvenc, sajnálom, hogy majd rossz felé fog menni a karaktere (ahogy bespoilereztem a neten).

Ha valakinek úgy nem vagy érdekes, ahogy vagy, akkor máshogy se legyél. /Arnold/

Jöjjön még Cortez is, na nem azért, mert megkedveltem volna. Szerintem azon kevesek egyike vagyok, aki nem szerette meg egyáltalán. Nagyon elvolt a könyv az ő felbukkanása nélkül is. Nekem egyáltalán nem álompasi, nem tudunk meg róla semmit se, nem is érdekes a karaktere, hogy jobban meg akarjam ismerni. Unalmas! Nem értem, hogy Reni miért van úgy oda érte, nekem totál közömbös. Egyébként sok helyen engem ez a könyv nem is a középiskolára, hanem az általánosra emlékeztet. Olyan kis ártatlanka mindenki, Reni egy elérhetetlen fiú után vágyódik... nálam ilyen csak általánosban volt. Nem mondom, hogy rossz történet, van benne potenciál, kíváncsi vagyok a folytatásra. Nem tökéletes, de ahhoz, hogy lekössön és elvonja a figyelmemet a gondokról, arra tökéletes. A humora pedig szinte a legjobb!

Értékelés: 5/4

Borító: 5/4

Kedvenc szereplő: Arnold

Szépek és átkozottak - kritika

Fülszöveg:

A zsákmány felfalja a győzőt.

A dzsesszkorszak nagy írójának második regénye (1921) a tehetséges, művészi hajlamú Anthony Patch és az imádatra méltó, gyönyörű Gloria Gilbert szerelmének története. A szerelemből házasság lesz, s apránként derül ki, milyen gyenge akaratú, határozatlan és gyáva Anthony, milyen önző, elkényeztetett, hiú és makacs Gloria. Szerelmük az évek múlásával megkopik; pénzük elfolyik a kezük közül; nem képesek az élettel szembenézni, mulatnak, isznak, erkölcsileg egyre süllyednek, szétforgácsolódásuk és kiégésük egymástól is eltávolítja őket. A lazán szerkesztett regény már az új nemzedék vereségét jelzi. "Amit elveszítünk, az sokkal édesebbnek tűnik utólag – jegyzi meg Fitzgerald, aki saját csalódását is beleírta könyvébe. – Tudom, hogy így van, mert egyszer nagyon akartam valamit, és meg is szereztem. Ez volt az egyetlen dolog, amit igazán akartam életemben... Aztán, amikor az enyém lett, porrá omlott a kezeim között... És ebből megtanultam, hogy az ember nem szerezhet meg magának semmit, egyáltalán semmit. Mert a vágyaink becsapnak."

Mint valamennyi ihletett Fitzgerald-könyv, a Szépek és átkozottak is a kiábrándulás szívszorítóan hiteles krónikáját nyújtja.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Fitzgeraldtól eddig csak A nagy Gatsby-t olvastam, az viszont a kedvenc könyveim között van. Nagyon megszerettem az író stílusát, olyan az egész regény, mintha dalolnának a szavak. Hatalmas igazságokat tartalmaz a könyv, ami ösztönöz arra, hogy jobb emberré váljak. A Zabhegyezőben azt olvastam, hogy akkor jó egy regény (legalábbis Holden számára), ha azt érezteti, hogy beszélni szeretnék az íróval. Ez megtörtént. Mindig is úgy éreztem, hogy nem jó korba születettem bele, ez pedig csak rátesz még egy lapáttal, szívesen megismerkedtem volna Fitzgerald-dal.

Olvastam valahol, hogy ebben a regényben Gloria az író feleségének (Zeldának) az alakja. Nem tudom ebben mennyi igazság van, azt viszont nagyon remélem, hogy Anthony nem az íróé. Számomra szinte az összes karakter ellenszenves volt, de nem abban az értelemben, hogy nem akarok olvasni róluk. Idegesítettek, hogy lusták, nem akarnak semmit az élettől, csak szórakozni, inni és szórni a pénzt, amíg csak lehet. S közben sajnáltatták magukat, hogy a felszínes viselkedésük miatt elhagyják őket a barátaik, hogy egymást és magukat egyformán gyűlölik és szeretik. 

Az elején még Anthonyt sajnáltam egy kicsit, hogy mégis mi vitte rá, hogy elvegye ezt a nőszemélyt, hiszen a szépségén kívül nincs benne más értékelhető tulajdonság. Folyton csak magáról beszél (ugyan ki szereti az ilyen embereket?), a többiek élete untatja, és azt hiszi, hogy azzal, hogy a szépségét felhasználva megalázza a férfiakat, attól ő  több lesz. Aztán megértettem, hogy Anthonyt sem kell sajnálni. Ő is ugyanolyan önző típus, és még csak be sem vallja magának. Képes lenne ártani a feleségének, akit elvileg szeret. Nincs semmi az életében szinte, ami igazán örömet okozna neki, mert nincsenek céljai és álmai. Erre azonban lassacskán ő is rájön.

Az egyetlen dolog, amit igazán akart, az Gloria, s mikor már a kezei között érezhette őt, rájött, hogy nincs benne semmi empátia, de még egy egészséges önkritika sem. És a végén már egyiküket se sajnáltam! Mindketten csak lopták a napot, egyik vad éjszakáról a másikra jártak, nem tudtak magukkal mit kezdeni, de ha baj volt, képesek lettek volna addig elmenni, hogy olyantól kérjenek kölcsönt, akikkel éppen haragban vannak satöbbi. Szerettem volna, ha a végére jól megszenvedték volna a nemtörődömségüket, nagyjából valóra is vált a kívánságom.

Bár a karaktereket nem szerettem, élveztem a történetüket olvasni, élveztem, hogy néha szenvedtek, néha viszont a felhők között jártak. Imádom ezt az írót, na!

Értékelés: 5/5

Borító: 5/4

Kedvenc szereplő: Dot

Az élet vize - kritika

Fülszöveg:

Mary Shelley XIX. századi regényének legendássá vált hőse, Victor Frankenstein a mai napig nagy népszerűségnek örvend a fantasztikus, misztikus kalandregények kedvelőinek körében.

Kenneth Oppel a népszerű, több irodalmi díjat nyert kanadai ifjúsági író kötetes regényfolyamban eleveníti fel a mitikus szörny megalkotójának ifjúkorát.

Veszély, merészség, szenvedély – ebből lesz a megszállottság? Victor és Konrad Frankenstein ikertestvérek, csaknem elválaszthatatlanok egymástól. Ahogy növekednek, életüket képzelet szülte kalandok sorozata szövi át… ... ám unokatestvérük, Elisabeth érkezése és egy váratlan, súlyos betegség miatt vakmerő játékaik véres valósággá válnak.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Ez volt az a könyv, amit a legjobban el akartam olvasni a nyaralás során (A kávék költője és a Szépek és átkozottak mellett), de majdnem ez okozta a legnagyobb csalódást. Nem azért, mintha rossz lett volna, épp ellenkezőleg, nagyon jó kis egydélutános olvasás volt, de teljesen mást kaptam, mint amire vágytam volna igazából.

Hogy mit hiányoltam? Először is több összetartást a testvérek részéről. Az elején halvány csírájában még megvolt az összefogás, aztán gyorsan el is fojtotta ezt az írót, mivel Konrad a történet felében beteg volt és alig szerepelt, utána pedig csak veszekedtek Victorral a kialakult szerelmi háromszög miatt. Talán azért ért csalódás, mert nem én vagyok a célközönsége ennek a könyvnek. Azaz író stílusán is érezhető, hogy nagyjából tizennégy éveseknek (és alattiaknak) írta; kevés a tájleírás, viszont brutalitásban nem maradt el a YA fantasyk mellett (gondolok itt az utolsó összetevőre). Amiből kaphattam volna még többet, az a Frankestein család története, a titkos könyvtár, a könyvek, na meg persze az alkímia. A fülszöveg alapján ezek lettek volna a könyv alapjai, mégis alig-alig érintette az író, bár közel háromszáz oldalba talán nem is tudta volna szépen kibontani.

Ami azért mégis megmentette a történetet, az Victor karaktere volt. Minden személyeskedés nélkül mondom, hogy együtt éreztem vele, amiért a bátyja árnyékában élt, és évekig el kellett tűrnie, hogy Konrad fénye mögött neki csak a második hely jusson. Aztán pedig a szeretett lány szívét sem nyerhette el, ez tette még tragikusabbá az áldozatát. Azért neki is megvoltak a hibái, a folytonos megfelelési vágy, a bizonyítás. Ezek néha az erények fölé kerekedtek, nem csak azért segített a bátyján, hogy meggyógyuljon, hanem hogy egyfajta elismerést is kapjon (amire - valljuk be - rászolgált).

Azért a végére megsajnáltam Konrad-ot is, a sok küszködés viszont feleslegesnek bizonyult, ez nagyon nem tetszett. Ennek ellenére imádtam az utolsó fejezetet, és bár nem olvastam még az eredeti Frankestein történetet, halvány sejtésem van a cselekményéről. Jó volt olvasni az előzményeket, de kihozhatott volna belőle többet is az író.

Értékelés: 5/4,5 (ötöt akartam adni, de amint megírtam az értékelést, már nem tetszik annyira, mint az elején)

Borító: 5/4 (Victor túl idősnek van ábrázolva rajta)

Kedvenc szereplő: Victor

A kávék költője - kritika

Fülszöveg:

London, 1896. Robert Wallis pénztelen és gondtalan világfi. Amikor egyéb bevételi lehetőség híján Samuel Pinker londoni kávénagykereskedő szolgálatába áll, nem sejti, hogy élete egyszer és mindenkorra megváltozik. A költői babérokról csak álmodó, de a szavakkal jól bánó fiatalembertől azt várják, hogy Pinker lányával, a szenvedélyes Emilyvel együttműködve fogalmazza meg és kategorizálja a különböző kávék ízeit. 

Ez a váratlan feladat átfogó érzéki, érzelmi és – az események alakulása folytán – tényleges utazásra indítja hősünket, melynek során a kávék költője a kávé különböző ízei mellett mindenekelőtt önmagát fedezi fel.

Anthony Capella az afrikai Ugandában született 1962-ben. Első regénye, a Szerelem étke 19 nyelven jelent meg, egyebek közt magyarul is. A Kávék költője elsöprő, érzéki, két évtizeden és három kontinensen át kanyargó szerelmi történet, egzotikus és feledhetetlen érzékek lakomája. A szerző írásai elválaszthatatlanok a gasztronómiától, regényeit áthatja a kulinária és az azzal összefonódó érzékiség.

Saját véleményem: vigyázat, spoileres!

Ez az egyike azoknak a könyveknek, amit a görögországi nyaralásomra vittem el, és ez vonzott a legkevésbé a három közül, bár ez - mint utóbb kiderült - hatalmas tévedés volt. Kifejezetten ez tetszett a legjobban, mert benne volt minden, amire egy magamfajta olvasó vágyhat.

Alapjáraton véve nem szeretem a kávét, már az illata is kiborít, ha csak egy picit is megérzem, de ez a regény rávett, hogy ideje lenne már alaposabban megismerkednem ezzel az itallal, és tényleg rabul is ejtett. Számomra - minden hibája és kiszámíthatósága mellett - ez a nagybetűs REGÉNY. Mert kellően romantikus volt, mégsem nyálas formában, amit én nem szeretek (sőt, néha a dugás szó egy kicsit kibillentet az "egyensúlyból"), viszont megragadott egy nagyon jó témát, a kávékat, és ezekhez társította az alapvető közgazdaságtani helyzeteket, a kávé termesztésének folyamatát. Utoljára pedig betekintést nyerhettem a szüfrazsettek világába, ami nekem hihetetlen módon tetszett. Bár Emilyt egyáltalán nem kedveltem, nekem túlságosan nő volt (ahhoz képest, hogy a 19.század végén ő azért még kilógott az általánosan elfogadott képből, értsd: dolgozni akart, egyenlőséget a férfiakkal satöbbi), azért a végére sikerült mégis úgy eltemetnem őt magamnak, hogy egy kicsit javított a megítélésén. Az, amit vele tettek, brutális volt és kegyetlen, akkor döntöttem úgy, hogy kevesebb ellenszenvem lesz iránta.

És hát ott volt Robert, aki viszont meg annyira férfi a modern szememben; szoknyavadász, igazi dandy, aki emellett még költői babérokra is tör, de megvan benne az a felszínesség, az a fiatalokra jellemző dac, hogy ő van a világ legtetején, és neki senki sem árthat. Szerettem Robertet, minden hibája ellenére, mert az író nem törekedett arra, hogy tökéletesnek mutasson egy olyan karaktert, akiről nyilvánvaló, hogy nem az. Ez tette őt érdekessé, s egyben valóságossá is a számomra, mert minden beképzeltsége ellenére azért sokan az ilyen "rosszfiúkra" vágynak(unk). Robert tanul, a jellemfejlődése csodálatosan lett megírva, nem csak az olvasók, de a könyv többi szereplője is észreveszi ezt rajta.

Bár kezdetben megfordult a fejemben, hogy kicsit sablonos lesz a történet (ez egészen pontosan akkor történt, mikor elindult Afrikába), azért reménykedtem, hogyha még fel is bukkan egy újabb szerelem a láthatáron, akkor lesz benne valami galádság, és no lám! Szépnek nem volt szép, amit Fikre elkövetett vele, de kellett ez a törés az életébe, hogy kicsit visszataláljon a józanság ösvényére, és leszálljon a magas lóról.

A történet első fele jobban tetszett, ez igaz, miután visszatért Afrikából, mintha az író kicsit kapkodott volna, hogy sikerüljön még egy szerelmet belepréselnie a történetbe, meg még egy kontinenst, amiről vágytam volna többet olvasni. De amikor Robert úgy írta le A lányt, mint aki nem ismeri fel, akkor már éreztem, hogy lesz itt még valami, és nem tévedtem. Bevallom, én annak örültem a legjobban, hogy a végén őket kettejüket hozta össze a sors.

Szót ejtenék az író stílusáról is, ami megadta a regénynek a savát, borsát. Gyönyörűen bánt a szavakkal, úgy fűzte össze őket, mintha sokféle virágot szedne csokorba. Ami kicsit negatívum, azaz össze-vissza ugrálás az E/3 és az E/1 között. Persze meg kellett írni azokat a részeket is, amikor Robert éppen nem szerepelt, vagy amiről nem tudhatott, de néha többször is bele kellett kezdenem újra egy fejezetbe, hogy na most akkor kinek is a szemszöge ez? A jelölés hiánya egy icipicit bántott, de ettől eltekintve egy nagyon jó könyvet olvastam, és az biztos, hogy rövidesen beszerzem az író többi művét is, mert amit ő alkotott ezzel, az valóban egy igazi romantikus könyv.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5 (a magyar kiadásé, bár nekem arról mindig tea jut eszembe)

Kedvenc szereplő: Béka, Robert