Szablon stworzony przez Arianę dla Wioski Szablonów | Technologia Blogger | X X X

Menu

2013. július 26., péntek

A herceg - kritika

Fülszöveg:
A Viktória-korabeli London mágiával átszőtt alvilágában Tessa Gray végre biztonságban érezheti magát az árnyvadászok körében. Ez a biztonság azonban múlandónak bizonyul: a Klávé szakadár tagjai terveket szőnek Charlotte leváltására az Intézet éléről. Ha Charlotte elveszti a pozícióját, Tessa az utcára kerül, és könnyű zsákmánya lesz a titokzatos Magiszternek, aki saját sötét céljai érdekében akarja felhasználni Tessa képességeit.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Először is leszögezem az elején, hogy egy kisebb-fajta blogszünet, nem is szünet, inkább pihenő következik, ugyanis még nyáron az elejétől el akarom olvasni a Harry Pottert-t, arról pedig nem fogok bejegyzést készíteni. Mivel ez egy olyan könyv, amibe ha akarnék, se tudnék belekötni, annyira szeretem. Szóval talán a nyár végéig nem lesz újabb bejegyzés, még nem tudom, ha jut idő elolvasni a Gyűrűk urát, akkor biztosan nem.

Nos, térjünk rá A hercegre. Azt hittem jobb lesz, mint a trilógia első kötete, tekintettel a molyos értékelésekre, ám az én véleményem szerint, ez egy árnyalatnyival, de lehet többel is, de gyengébb nála. Nem tudom mit okoljak ezért elsősorban, inkább csak sorra veszem a hibákat, illetve a dolgokat, amik nem tetszettek.

Úgy éreztem közel ötszáz oldal túl sok arra, hogy a legnagyobb bonyodalom az legyen, hogy Charlotte-tól el akarják venni az Intézetet, mégis így alakult. A borzasztóan bénán megoldott szerelmi háromszög mellett (mindjárt kifejtem mért gondolom így) egyszerűen nem értettem, hogy miért ez a szereplők legnagyobb gondja? Értem én, hogy kötődés, család, hol-fogunk-lakni-ha-nem-itt, de jelen pillanatban nem kéne sokkal fontosabbnak lennie, hogy megtalálják Mortmaint? Persze nyomozgattak egy keveset, az elején még örültem is neki, hogy belevetették magukat a munkába, de elvileg két hetük lett volna rá, és olyan fene nagy motivációt nem láttam egyik szereplőn se, hogy most mindenáron elkapják a gonoszt. Volt egy utazgatás, bálozgatás, egy nagyon jó szál (Jessamine árulása), aminek a végére valami nagyobb csatát, nagyobb ütközetet vártam volna, de talán arra jó volt, hogy végre megölhesse az írónő Nate-t. Meg hogy kiderüljön, Jessamine mennyire buta. Bár ezt eddig is tudtam róla, most legalább tényleg bebizonyosodott. Egyszóval, nem voltam megelégedve az "akciós" részekkel, vártam volna valami komolyabb fordulatot is a végére, nem azt, hogy Charlotte bejelenti a terhességét, vagy Cecily felbukkan. Mondjuk utóbbi még bele is fért egy kicsit, hátha az új Will rendezni tudja húgával a kapcsolatát.

Na és akkor rátérek Willre! Az eddigi olvasmányaim során a legbénább kifogás arra, hogy valaki miért egy bunkó, neveletlen seggfej (elnézést a szóért). Mikor elmesélte Magnus-nak a történetét, fogtam a fejemet, hogy ez most komoly? Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ennek a srácnak ez áll a viselkedése mögött. Talán az se tetszett volna, ha Clare úgy hagyja, hogy bunkó fiú mindenkivel, de belül nagyon is érző lélek, mert ez azért elcsépelt, bár ő is bevetette, ennek ellenére megtoldotta egy akkora orbitális nagy marhasággal, hogy az nem igaz. Aztán mikor rohant Tessához, hogy elmesélje neki az átok nem valós, legyenek együtt, a falról tudtam volna lekaparni a vakolatot. Azt még elnézem, hogy tizenkét évesen elhitte az átkot (mindenféle árnyvadász tudás nélkül), miután rögtön aznap éjjel elhunyt a testvére, hiszen eddig teljesen hihető. De azt nem hiszem el, hogy az eddigi tanulmányai során nem jött elő, hogy egy frissen szabadult démon gyenge, arra meg pláne nem alkalmas, hogy össze-vissza átkokkal dobálózzon. Will tényleg ennyire buta lenne?

A szerelmi szálak nekem nevetségesek. Miért kell mindenkit mindenkivel összehozni? Volt a vívódás Jem-Tessa és Will között, aztán kaptunk egy szeletet Charlotte-ból és Henry-ből, csakhogy végre évek óta tartó házasság után megbeszéljék, hogy szeretik egymást. Jaj, kedvesem, neked nem tűnt fel, hogy szeretlek? Ez most leírva még nevetségesebb. Megkaptuk Lightwoodékat is, akik meg csak azért jöttek a képbe, hogy szegény, sérült lelkű Sophienk is kapjon valakit, mert Clare minden szereplője megtalálja a boldogságot (kivéve Magnust. Őt megint átverték...)! A következő részben szerintem még Cecilynek, a szakácsnőnek és Cyril-nek is összehoznak valakit, hogy teljes legyen a boldogság.

A fő-fő szerelmi szál Will dolga miatt nagyon nem tetszett, azért meg pláne nem, hogy ő eddig mennyire bunkó volt, aztán fogom magam viselkedést váltok, és rögtön enyém álmaim nője. Na nem, ez nem így megy. Aki éveken át így megjátszotta magát, az nem tud rögtön megváltozni. És azt meg pláne nem értem, hogy Jem és Will legjobb barátok, mégse osztja meg egyik se a másikkal, hogy szerelmesek Tessába. Még ha Will nem is - nagyjából érthető okokból -, de Jem? Pedig ő olyan egyenes embernek tűnt. Az eljegyzés meg, hát pff.

Nem volt nagyon a könyvben, ami tetszett volna, inkább csak eltűrtem a többi részét, de a fentebb felsoroltak szinte kiűztek a világból. Ezek miatt én most nem szeretném pontozni ezt a könyvet. Szerintem nem csak én gondolom úgy, hogy Clare legutóbbi könyvei nem ütnek meg olyan szintet, mint mondjuk a TMI első három könyve, de nekem még a negyedik is tetszett, az ötödik pedig csak a jószívűségem miatt kapott öt pontot. A TID első része ugyan tetszett, mert nem tocsogott a nyáltól és kellő akció is volt benne, ezért ugyancsak megkapta az ötöt, mert ha nem is varázsolt el, de azért jó volt olvasni. Viszont ebben a könyvben olyan sok minden idegesített, hogy nagyon lehúznám, de már megszerettem Clare világát ahhoz, hogy ne merjem. Úgyhogy ez most értékelés nélkül marad.

Értékelés: hagyjuk!
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Will, Magnus

2013. július 22., hétfő

Az angyal - kritika

Fülszöveg:
A mágia veszélyes – de a szerelem még veszélyesebb
Amikor a tizenhat éves Tessa Gray Viktória királynő uralkodása idején megérkezik Angliába, valami rettenetes vár rá a londoni Alvilágban, ahol vámpírok, boszorkánymesterek és más természetfeletti lények járják az utcákat a gázlámpák alatt. Teslának nincsenek barátai, és egyetlen pillanatra sem érezheti magát biztonságban, ezért menedéket kér az Árnyvadászoktól, akiknek egyetlen célja, hogy megszabadítsák a világot a démonoktól. Ahogy egyre mélyebben merül a világukba, a lány azt veszi észre, hogy egyszerre varázsolja el két legjobb barát, és nem sokára rá kell döbbennie, hogy a szerelem a legveszélyesebb varázslat mind közül.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Ezt a sorozatot - mely A Végzet Ereklyéi sorozat előzménye, tovább tartott beszerezni, az utolsó része pedig még nem is jelent meg magyarul, ezért később is kezdtem neki, a végeredmény pedig... nos az eléggé érdekes.

Mindig is vonzott a viktoriánus korabeli Anglia, egyrészt a ruhák nagyon tetszettek, másrészt sok nagyon jó történet keletkezett ebben a korban, ezért nem volt bennem semmi előítélet, amiért egy régebbi korban játszódó történetet vettem a kezembe. Mikor belekezdtem, először is az ugrott be, hogy bár én nem sok ilyen típusú könyvet olvastam, azért Clare nagyon korhű volt, kezdve az olyan alapokkal, mint a másik magázása, de ahogy haladtam az oldalakkal, tényleg olyan érzésem lett, mintha 1878-ban járnék. Érdekesen indult a cselekmény - nem a partraszállásra gondolok itt, hanem a Sötét Nővérekre, a kiképzésre főleg. Csak fogtam a fejemet, hogy úristen mi ez, valami gonosz boszorkányságra készülnek. Először azt hittem, hogy Tessáról - mint Claryről, kiderül, hogy árnyvadász, bár azért nagyon reménykedtem benne, hogy nem ugyanazt fogom olvasni, és mennyire örültem neki, hogy nem így lett! Bár a sablon megmaradt, ami a "természet feletti lény vagyok igazából, de csak most tudom meg" dolog, mégis furcsa volt olvasni, hogy Tessát mennyire nem akasztotta ki. Vagyis ha kicsit többet olvastam volna a kiképzésről és a folyamatról, ahogyan Tessa egyre ügyesebb lett képességei elsajátítása közben, talán nem hiányzott volna, de így nagyon úgy tűnt, mintha gyorsan elfogadta volna, hogy ő más.

Aztán ahogy felbukkant Will, máris éreztem, hogy na, ez a könyv mégse annyira bizarr, mint hittem. Az Intézettel és az árnyvadászos kellékekkel, valamint azzal, hogy mennyire tudatában vannak már a dolgoknak a nefilimek, sikerült visszaadnia azt a remek érzést, amint például a Csontváros közben éreztem. Bár a szenzor még hiányzott, amint Henry hamarosan úgyis fel fog találni, amilyen csodabogár ő.

Hogy a szereplőkről is szót ejtsek; Clare-nek jó érzéke van hozzá, hogy szerethető karaktereket alkosson, és ne az befolyásoljon egy másik karakter megítélésében, hogy a főhős mit érez iránta, vagy mit gondol róla. Bár a TMI során nem szerettem meg Jace-t, itt egy perc alatt szerelmes lettem Will-be. Még egy ilyen polgárpukkasztó viselkedésű (hogy korhű legyek), szemtelen és közönyös fiút se sikerült úgy eltalálni - eddigi tapasztalataim során -, mint Willt. A való életből rögtön tudnék mondani rá valakit, akivel nagyon hasonlítanak egymásra, ezért is úgy éreztem, hogy Will tényleg él, és mindjárt kilép a lapok közül, hogy nekem is megmondja a nagy büdös igazságot. Az meg még hab volt a tortán, amilyenre az írónő megalkotta Jem-et. Én ezt a srácot is annyira megkedveltem, mind az őszinteségével, ami tőle mégsem bántóan jön, a hegedűjátékával, a kedvességéről nem is beszélve. Aztán még ott van Magnus, hogy én mennyire örültem neki, mikor ő is felbukkant. Bár annak annyira nem, hogy Camille a szeretője, ahogyan arra már tett utalást a vámpír a CoFA-ben. Én azt a nőt még mindig nagyon nem szeretem.

Egy kicsit visszatérek még Tessára, akit eléggé megkedveltem (remélem nem változik át valami hisztis libává a történet folyamán). Felvetődött, hogy igazából senki se tudja micsoda vagy kicsoda ő valójában, boszorkánymester vagy sem, kicsit elgondolkodtatott, hogyha a boszorkánymesterek nem képesek utódot nemzeni, akkor hogyan szaporodnak? Vagy hogyan lesz belőlük több? Elvégre Magnus valahogy a tizenharmadik század elején született, és igen, itt van a szó, hogy született, de hogyan és miként? Vagy Lilith megalkotta őket évezredekkel előbb, aztán csak annyi van belőle, amennyit ő létrehozott? De akkor hogyan született meg Magnus? Nos, ezek nekem nem tiszták, lehet valami elkerülte a figyelmemet, szóval remélem ezt Clare valahogy majd megmagyarázza. Azt nem kétlem, hogy lesz rá indoka, hogy Tessa hogyan lehet terhes, ha a számításaim helyesek, és megtippelem, hogy Jace családfáján kik csücsültek a tizenkilencedik század végén. Bár lehet rosszul gondolom az egészet.

Nem okozott túlságosan nagy meglepetést, hogy ki a Magiszter, valahogy nekem végig egyértelmű volt, hogy nem lehet a vámpír, de mire ez a szereplőknek leesett, már majdnem vége lett a könyvnek. Bár nem hibáztatom őket, nekem szokásom gyorsan rájönni a csavarokra. Mindenesetre jó kis könyv volt ez, nem olyan kiemelkedően jó és nem varázsol el annyira, mint a TMI, de Will és Magnus, na meg Jem miatt abszolút megéri az öt pontot.

Értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Will, Magnus

2013. július 19., péntek

Elveszett lelkek városa - kritika

Fülszöveg:
Mi az az ár, ami még a szerelemért is túl magas? Amikor Jace és Clary ismét találkoznak, a lány elborzadva tapasztalja, hogy szerelmét és gonosz bátyját Lilith varázslata egymáshoz köti. A Klávé célja megölni Sebastiant, de lehetetlen anélkül végezni az egyik fiúval, hogy a másiknak ne essék bántódása. Alec, Magnus, Simon és Isabelle tündérekkel, démonokkal meg a könyörtelen Vasnővérekkel alkudozik, Clary pedig veszélyes játszmába kezd. A tét nem csak a saját élete, de Jace lelke is egyben. De bízhat-e még a fiúban egyáltalán?
Szerelem. Vér. Árulás. Bosszú. A Végzet Ereklyéi lélegzetelállító ötödik darabjában közelítő sötétség fenyegeti az árnyvadászokat.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Azt kell mondjam, a fülszöveg nagyon találó. Az első mondat már a lényege az egésznek. Végig ez járt a fejemben, hogy meddig mennénk el a szeretett személyért, és vajon a szereplők meddig fognak. Azt kell mondjam, hogy a TMI eredeti kötetei jobbak voltak, és ezt az utolsó kettőt nem kellett volna hozzácsapni, mert egyszerűen... valami hiányzik belőle. A szereplők többnyire még mindig jók, bár nekem Clary néha kicsit sok volt, Jace meg aztán pláne (szerintem én vagyok a földön az egyetlen TMI rajongó, aki nem szereti őt, de még csak nem is szimpatizál vele), viszont most többet szerepelt Maia és Jordan, akikre egyáltalán nem voltam kíváncsi. Most, hogy Isabelle rájött, hogy talán mégis érez valami komolyat Simon iránt, hogy a két vérfarkas végre kibékült, teljesen azt éreztem, hogy egy olyan nyálas romantikus valamibe csöppentem, ahol mindenkinek muszáj megtalálnia a párját, hogy teljes legyen a boldogság, és nem értem miért kell mindenkit összehozni valakivel, és miért kapnak jelentéktelen jeleneket erre, mikor más dolgokat igazán kidolgozhatott volna Clare.

A barangolás Európában nagyon tetszett, de úgy érzem, lehetett volna több is belőle, több város, vagy csak több izgalmas és érdekes rész. Mert az, hogy bedrogozták magukat, egyáltalán nem volt, az sőt! Egyenesen kiábrándító volt olvasni, hogy ez olyan természetesnek tűnt, és Clary ki se akadt rajta. Hát nem tudom... lehet csak én vagyok ilyen karót nyelt egyén, de attól, ha a szerelmem ajánlja a drogot, még nem fogom elfogadni. Itt egy picikét megálltam gondolkodni, hogy most tényleg végig akarom én ezt olvasni, meg hogy mi lesz még ezek után? Mert Clare erősebb regényeket alkot, mint a többi YA, de azokba sincs ekkora "botlás", mert a cigaretta még oké, de drog?

Igazából az zavart a legjobban a kötetben, hogy a gonosz megint súlytalan lett. Sebastian titokzatoskodó, ez tény, és halvány lila gőzöm se volt róla, hogy mire készül, csak az előzetes alapján - porrá fogom égetni a világot - volt egy kis elképzelésem, hogy most akkor ő a nagyon rossz fiú, de azokban a jelenetekben, amikben szerepelt, még semmit sem tudtam a nagy tervéről. Aztán persze Jace elárulta, mikor nem sok időre ismét önmaga volt, és megint úgy éreztem, hogy félig-meddig igaza van Sebastian-nak, akárcsak az apjának, de mégis annyira gonosznak akarják beállítani, holott csak egy másik szemszög az ő "jó oldala", de persze a sok ártatlan gyilkolás miatt az olvasónak muszáj gyűlölnie őt. Hát én nem gyűlöltem.

Az egész könyv kiszámítható volt, nem történt benne semmi nagy bumm, a Supernatural-es érzésemet pedig csak erősítette már megint Azazel megidézése, de szerencsére nem sárga volt a szeme. Félreértés ne essék, nem mondom, hogy bármit is lopott volna, csak egyszerűen úgy éreztem, hogyha a következő oldalon azt olvasom, hogy pecsétfeltörés lesz, akkor nagyon mérges leszek. Szerencsére nem így lett.

És miért adok még ezek után is öt pontot rá, holott a CoFA és ez a könyv is csalódás volt az első háromhoz képest, az Magnus és Alec. Végre kaptak ők is szemszöget, még ha általában ez pár oldalban ki is merült. Alec már az előző részben észhez kapott, hogy egy halhatatlant szeretni nem olyan vidám dolog, mint azt előtte képzelte volna, és mint már említettem, ez a szerelem sokkal gyönyörűbb volt és meghatóbb, a vége pedig! Muszáj volt szakítaniuk? Mármint értem én, Alec árulása mennyire szíven ütötte Magnust, hiszen jobban megszerette, mint azt az elején gondolta volna. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a hatodik könyvben, vajon tényleg szétmennek-e végleg. Nagyon nem lenne fair, hogy a könyv - számomra - legjobb párosa szétmegy, a többiek meg összejönnek és Clare mindenkinek talál párt, csak ők maradnak külön. Mert most ez az állás, és nagyon nem tetszik, mégis olyan keserédesen gyönyörű.

Értékelés: 5/5
Borító: 5/5 
Kedvenc szereplő: Alec, Magnus, Sebastian

2013. július 15., hétfő

Bukott angyalok városa - kritika

Fülszöveg:
A háborúnak vége, és Clary Fray izgatottan tér vissza New Yorkba, ahol egy lehetőségekkel teli, új világ vár rá. Szorgalmasan edz, hogy Árnyvadász válhasson belőle, és felhasználhassa különleges képességeit. Édesanyja feleségül megy élete szerelméhez. Az Árnyvadászok és az Alvilágiak végre békében élnek egymással. És ami a legfontosabb, Clary és Jace szerelme végre igazán kiteljesedhet.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Eleinte A Végzet Ereklyéi egy trilógia volt, aztán - nem jártam utána miért - de Clare folytatta, ám úgy látom, ez a folytatás nem győzte meg túlságosan az olvasókat. Valóban egy leheletnyivel gyengébb, mint a többi rész, lassan is haladtam vele.

Kétszáz oldalig nem is győzött meg, mert ennek a kötetnek mintha inkább Simon lett volna a főszereplője, akit én egyáltalán nem kedveltem meg. Furcsa volt olvasni, hogy mennyire kötődik még az emberek világához, és hogy mennyire nem akar vámpír lenni, inkább csak egy átlagos gyerek, aki suliba jár, van egy bandája, és az a legnagyobb problémája, hogy melyik lányt válassza. De ez nem ilyen egyszerű. Ahogyan Simon is, úgy Alec is rádöbbent valamire a regény végére, előbbi arra, hogy örökké él, és a sértetlenségét még Káin jele is segíti, a szeretteit sorra fogja elveszíteni, míg ő örökre egy tizenhat éves testében marad, még ha a lelke öregszik is. Alec szeméről pedig lehullott a rózsaszín lepel, amint találkozott Camille-lal; Magnus-nak voltak előtti is kapcsolatai, sőt valószínűleg Alec után is lesznek, amikor a fiú már meghalt (bár ha találnak valami megoldást az öröklétre, akkor nem).

Ez a szembesülés, hogy ő igazából egy halandó, akinek egy angyal vére folyik az ereiben, mégis ugyanolyan sebezhető, mintha sima ember lenne, egészen meghatott. Nem éreztem úgy, mint a TVD-ben vagy a TS-ban, hogy az egyik ember, a másik halhatatlan, de úgyis megoldják, hiszen ez egy habos-babos szerelmi történet. Clare könyvében Alec és Magnus szerelme nem olyan, mint az előbb említett két műben, mert nem tudom biztosan, hogy együtt lesznek-e örökké. És ez az édes-keserű kapcsolat csak még jobban belopta magát a szívembe.

"Sosem figyelmeztettél, hogy ez fog történni, hogy egy nap felébredek, és rájövök, hogy olyan helyre megyek ahová nem tudsz követni." - Alec.

Sokan kifogásolták ezt a kötetet a sok nyafogás miatt, én valahogy mégsem éreztem túlzásnak (lehet azért, mert sokat nyafognék?), hiszen a főszereplők tinik, akik ebben a világban olyan változásokon esnek keresztül, amiket nem biztos, hogy tudnak irányítani. Én inkább az elhatárolódást nem éreztem annyira Clary és Jace között, lehet azért, mert kicsit darabosan olvastam. Mert egyszer még azt olvastam, hogy minden rendben közöttük, utána meg már a következő találkozásnál nem értik egymás cselekedeteit. Mintha oldalak maradtak volna ki, amik felépítik a változást a szerelmükben.

Szót ejtenék még a gonoszról, aki nem igazán győzött meg. Eddig is kifogásoltam Clare-ben, hogy nem igazán látom az indítékot a gonosz szereplők mögött, az Üvegvárosban mégis meggyőzött Valentine romlottságáról. Na ez most itt is megvolt, elvégre a halott csecsemők horrorisztikus téma, ez ellen nem is volt kifogásom. De komolyan viccesen hatott, hogy felbukkant Lilith, Ádám első felesége. Mintha Clare megnézett volna pár Supernatural epizódot, megtetszett volna neki Lilith meg a démonvér a csecsemőkbe dolog, aztán beépítette a történetébe. Nem mondom, hogy lopás, csak tényleg olyan érzésem támadt közben, hogy mit akarna egy több ezer éves démon az árnyvadászok háborújában? Ráadásul olyan öreg, mégis könnyelműségről árulkodik, hogy a névjegykártyáján, amit Simon-nak adott, az a név állt, ami az árnyvadászok között köztudottan az egyik használt neve. És tudta, hogy kik Simon barátai, tudhatta volna, hogy esetleg meglátják a kártyát, és rájönnek ki is ő valójában... Az meg pláne nem tetszett, hogy olyan egyszerűen intézték el, pedig azért Ádám első feleségétől többet várna el az ember.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit tartogat a folytatás, a vélemények alapján jobb, mint ez a kötet, bár nekem ez is nagyon tetszett, még ha kicsit túl sok volt benne az érzelem a többihez képest.

Értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Alec, Magnus

2013. július 9., kedd

Üvegváros - kritika

Fülszöveg:
Hogy megmentse édesanyja életét, Clarynek el kell utaznia az Üvegvárosba, az Árnyvadászok ősi otthonába - még ha engedély nélkül belépni a városba a Törvénybe is ütközik, márpedig a Törvény megszegése halált jelenthet. Ha ennyi nem lenne elég, Jace nem akarja, hogy ott legyen, Simont pedig börtönbe vetették az Árnyvadászok, akik igencsak gyanúsnak találnak egy vámpírt, akinek nem árt a napfény.
Ahogy Clary egyre többet tud meg családja múltjáról, szövetségesre lel Sebastian, a titokzatos Árnyvadász személyében. Valentine minden erejével azon van, hogy örökre megsemmisítsen minden Árnyvadászt, nekik pedig csak akkor van esélyük vele szemben, ha összefognak örökös ellenségeikkel. De félre tudják-e tenni gyűlöletüket az Árnyvadászok és az Alvilágiak, hogy együttműködhessenek? Miközben Jace rádöbben, mi mindent hajlandó kockára tenni Claryért, vajon a lány újonnan meglelt képességeivel segíthet-e megmenteni az Üvegvárost - bármilyen áron?
A szerelem halálos bűn, és a múlt titkai is végzetesnek bizonyulnak, amikor Clary és Jace szembenéz Valentine-nal a New York Times nagysikerű sorozatának, A Végzet Ereklyéinek utolsó darabjában.

Véleményem: vigyázat, spoileres!
Azt kell mondanom, ez a kötet volt a három közül a legjobb. Végig pörgött, szinte faltam a lapokat, és nagyon kíváncsi voltam, hogy ha lapozok, mi lesz a kedvenceimmel. Idris nagyon elvarázsolt, a regény végére úgy éreztem, hogy én itt akarok élni! Olyan furcsa lesz visszatérni New Yorkba, a modern világba ezek után, hiszen ez egy csodás, mesebeli ország volt, amit nagyon megkedveltem. Bár kissé furcsa volt, hogy elektromosság nincs, de gáz az igen, és Isabelle ott süti a palacsintát a konyhában.

Igen, volt pár hiba a könyvben, de engem annyira elvarázsolt, hogy nem fogom kiemelni és nem fogom direkt kiszálkázni ezeket. Talán azt emelném ki, hogy nem értette miért kellett Hodge-t visszahozni. Mint már említettem, ha az író meg akar ölni egy karaktert, akkor ölje meg és tépje ki az olvasó szívét vele. De itt teljesen feleslegesnek éreztem, hogy Hodge mégsem halt meg, mert épp egy fontos dolgot tudott csak elárulni, és máris meghalt. Ez a fontos dolog pedig egyébként teljesen lenyűgözött, mert nem számítottam rá (én kis buta). 

Sikeresen bespoilereztem magamnak, hogy kicsoda valójában Sebastian, hogy Jace és Clary nem testvérek, hogy kik Jace igazi szülei, és hogy Valentine meghal (bár ez várható volt). Úgy érzem, sokkal nagyobbat csattant volna, ha nem tudom meg előre, és most megfogadom, hogy amíg ki nem olvasok valamit, nem keresek rá wikián, mert ez így teljesen megölte az egészet. Bár egyszerűen nem tudom kifejezni, hogy mennyire örültem neki, hogy Sebastian egy démonvérrel "megátkozott" árnyvadász. Írtam múltkor, hogy nekem Valentine nem is tűnik igazi gonosznak, mert még úgy nagyjából egyet is tudok érteni vele, hogy miért utálja (igazából irigyli) a vérfarkasokat, tündéreket, boszorkánymestereket és vámpírokat, de az a kegyetlenség, amit a feleségével tett, az nagyon taccsra vágott. Amikor Jocelyn mesélte, hogy megtalálta a megkínzott alvilágiakat, kirázott a hideg, mert végre éreztem a gonoszságát és nem csak üres fenyegetőzés volt, mint eddig. Sebastian viszont olyan fokú romlottsággal rendelkezik, ami miatt csak ámultam, és ez talán a démonvérnek tudható be. De tudom, hogy itt még nincs vége az ő történetének, és kíváncsi vagyok a folytatásra (Szegény meg belépett Anakin és Luke Sykwalker, valamint Jaime Lannister csapatába. If you know what I mean).

Szerelmi szempontból ez a rész nekem kicsit jobban csöpögött, mint a többi, de ez a feszültség fokozódásának is betudható. Örülök, hogy kiderült Jace-ről és Clary-ről, hogy nem testvérek, és végre együtt lehetnek. Bár nekem túl romantikus volt ez az örökké tartó szerelem dolog, meg az a nagyon mély kötelék kettejük között, amit megírt az író, ők mégis az első szerelmespár, akiknek nagyon drukkoltam, mert egyik fél se idegesített halálra. És ha már a szerelemnél tartunk, örülök, hogy Alec végre felvállalta Magnus-szal való kapcsolatát. Imádom őket.

A csatajelenet kedvemre való volt, még akkor is, hogy megint csak mellékszereplők haltak meg, és egy főszereplőt sem bántott komolyabban Clare. Az első csatázás felett még értetlenül álltam, mert nem értettem, hogy miért az elején van, de nagyon szépen megoldotta. A második már rövidebb volt, de annál jobb, a közös rúna, amivel Clary előrukkolt, igazán tetszett. Na és ami szintén a legjobb dolgok közé sorolható, az a paradox, hogy csak belülről lehet lebontani a védőfalat démonokkal, de ők meg nem juthattak be, és hogy Sebastian ezt mégis kihasználta. A harmadik ereklye=tó az pedig zseniális.

Értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Alec, Magnus, Sebastian (ó, de imádom az ilyen romlott karaktereket) 

2013. július 6., szombat

Hamuváros - kritika

Fülszöveg:
Clary Fray másra sem vágyik, csak hogy végre ismét normális életet élhessen. De vajon mi számít normálisnak, ha valaki démonokat pusztító Árnyvadász, az édesanyja varázslattal előidézett kómában fekszik, és egyszerre vérfarkasok, vámpírok meg tündérek nyüzsögnek körülötte? Clary szívesen töltene több időt legjobb barátjával, Simonnal, csakhogy az Árnyvadászoktól nem szabadulhat - főleg nem jóképű, ámde bosszantó, újonnan megtalált bátyjától, Jace-től. Clary csakis úgy segíthet édesanyján, ha felkutatja a rossz útra tért Árnyvadászt, Valentine-t, aki talán őrült, bizonyosan gonosz - ráadásul az édesapja. Amikor a Végzet Ereklyéi közül a másodikat is ellopják, a félelmetes Inkvizítor Jace-t gyanúsítja. Lehet, hogy a fiú tényleg elárul mindent, amiben hitt, és az apja mellé áll?

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Méltó folytatása a sorozatnak ez a kötet, bár ebben több dolog volt, ami nem tetszett, meg ami kiakasztott (és mégis öt pontot fogok rá adni, mert imádom a hibái ellenére! Nem sok könyv szokott így elvarázsolni, de ennek sikerült). Szóval már rögtön az elején volt az a rész, mikor Alec, Isabelle meg Clary elmentek Csontvárosba, hogy kiszabadítsák Jace-t, és mikor elsőre nem tudtak bejutni, Alec kitalálta, hogy na, vegyük a véremet! Annyira Harry Potter-es volt az a jelenet. Én megértem, hogy Clare szereti Rowling sorozatát, hiszen én is nagyon oda vagyok érte meg vissza, de ez annyira konkrét dolog volt, amit nem hiszem el, hogy nem hagyhatott volna ki belőle. Aztán a másik Harry Potter-es az a démon volt, amivel Jace-nek meggyűlt a baja. Amit ha meglátsz, a legfőbb félelmeddé alakul át, aztán addig kínoz, míg beleőrülsz és felfal. Na mintha egy mumus és dementor keveréke lett volna, egy pillanatra kiábrándított.

Azt nem értettem, hogy ha valaki ennyire elszántan meg akarja ölni a szereplőjét, akkor miért nem teszi meg? Félreértés ne essék, nem szeretném Clare-t biztatni semmire, mert tudom, sokan szeretik Simont, de amit Clare csinált vele, az már csak szenvedés. Először majdnem megölik a vámpírok (jaj igen, a nagy kiakadás, miért lett Simon vámpír, miért?), aztán elrabolják és lecsapolják a vérét, amitől elvileg meg kellett volna halnia, aztán még az a furgonos jelenet, mikor felkelt a nap. Persze jó ötlet szenvedtetni a szereplőket, de nem értem, miért nem lehet tényleg kinyírni őket? Miért azokat írják ki, akik amúgy sem sok vizet zavartak (érzelem szempontjából)? Mint például Imogen. Nem hiszem, hogy sokan megkedvelték volna, csak azért jelent meg, hogy legyen egy utálni való karakter Valentine mellett (akit én nem utálok mellesleg. Valószínűleg azért, mert tudom, hogy Jonathan fogja játszani). Egy kis összehasonlítás: George R. R. Martin-ban mindig azt csodáltam, hogy képes volt megrengetni az olvasókat azzal, hogy egy közkedvelt figurát öl meg. Akkor ezt más író mért nem képes meglépni? Bizonyára valamit még tervez Simon-nal, amire őszintén kíváncsi vagyok, mert szegény srác annyit szenvedett már.

Az Alkonyatot csak filmben láttam, így nem tudom, hogy könyvben az előbb jelent-e meg ennél, a két második részt mégis hasonlónak éreztem. Már csak azért is, mert most volt egy indok, ami távol tartotta egymástól Clary-t és Jace-t. Érdekes húzás volt az előző rész végén, amit általában kerülnek az írók, mégis jobb volt egy ilyesfajta "szenvedésről" olvasni, mint a túlzott féltésről (én csodalény vagyok, te meg ember, és veszélyes vagyok rád), tehát ez annál jobb, de most előtérbe került a (volt)legjobb barát, akiből hirtelen a szerelmespár másik tagja lesz. És nem értettem minek kell egy ilyet belerakni, bár kétségtelenül van, aki rajong érte, engem mégis kiver tőle a víz, mert a végén rájöttek, hogy ja, mégsem szerelem az, amit egymás iránt érzünk.

A csatajelenet kicsit hosszú volt, mégsem bántam, mert váltott szemszögből ment, ami hozzásegített, hogy ne csak utólag tudjam meg, mi is történt. A kedvencem az egész kötetben mindenképpen Magnus és Alec kapcsolata volt, amiből bár nem sokat mutatott be az írónő, de látszik, hogy változásokon megy keresztül, már amennyire én a dolgok mögé szoktam leskelődni, gondolkodni. 

Bár Valetine most nem tűnt annyira veszélyesnek, mint az előző kötetben, az indítékait még mindig nem értem, és zavaros is, hogy mik a szándékai a gyerekeivel. Maga mellé állítaná őket, de nem olyan fontosak, hogy a Kelyhet odaadja bármelyikért is, úgyhogy remélem, választ kapok a következő részben, hogy milyen ember is igazából, amit már nagyon várok.

Értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő(k): Alec, Magnus

2013. július 5., péntek

Csontváros - kritika

Fülszöveg:
Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba, aligha számít rá, hogy egy gyilkosság tanúja lesz - amit ráadásul három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser követ el. A holttest aztán eltűnik a semmiben. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi - még egy vércsepp sem - bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán?
Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék...
Cassandra Clare lendületes, sziporkázó és végtelenül lebilincselő regénye szórakoztató, vad utazásra viszi az olvasókat, akik azt fogják kívánni, bárcsak sose érnének az út végére.

Véleményem: vigyázat, spoileres!

Azt hiszem, ez olyan YA fantasy, amire mindig is vágytam. Nagyon bánom, hogy nem akadt évekkel ezelőtt a kezembe, és csak most, alig a film megjelenése előtt két hónappal olvastam el (a bejegyzés megkésett egy kicsit). Nem szeretek könyveket összehasonlítani, de akaratlanul is eszembe jut a többi VP-a könyv, és azok meg sem közelítik ezt. Ebben minden van, varázslények, akció, szerelem, és mégis máshogyan, jobban.

Először is, nagyon tetszett az E/3. Így a szerelem részre nem kellett annyira rákoncentrálni, nem olvastam folyton azt, hogy Clary menyire odavan Jace-ért. Mert ha szereti is, nem úgy, ahogyan a többi regényben: nem nyálas, nem viszi túlzásba, és a könyv végkimenetele sem ettől függ. Persze azt nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy vannak dolgok, amikben hasonlít a Harry Potter-re. Például a mondén elnevezés, vagy az a jármű, amivel Csontvárosba mentek. Teljesen a Kóbor Grimbuszt juttatta eszembe. Aztán még ott volt az a fénykép-nézegetős rész, amikor Clary felfedezte a képen az anyját, Luke-t és Valetine-t. Maga a Kör is olyan volt, mintha összegyúrták volna a Főnix Rendjét meg a Halálfalókat. Jó is meg nem is. Na aztán ott van még a Végzet ereklyéi. Az első könyvön még Halál ereklyéi szerepel (bár angolul teljesen más a HP-s meg ez), a többin viszont nem. Jobb is volt, hogy megváltoztatták, még ha itt mások is voltak az ereklyék.

Most nézzük a szereplőket. Clary egyáltalán nem idegesített! Jó, volt pár kérdése, aminél néha felhúztam a szemöldökömet, de alapvetően nagyon kedveltem őt. Nem nyavalygott, és bár olvastam, hogy valaki szerint gyorsan haladtak Jace-szel, szerintem ez egyáltalán nem így történt. Nagyon szépen fel volt építve a kapcsolatuk elmélyítése. Bár azt nem értettem, hogy minek kellett belerakni egy teljesen felesleges szerelmi háromszöget. Úgy örültem neki, hogy végre egy olyan fiú-lány barátság, ahol tényleg csak barátság van, semmi más, erre bumm! Én nem szeretem, mikor a legjobb barát szerelmes a lányba, nem meri elmondani neki, aztán ha felbukkan a konkurencia és mégis megteszi.

Aztán ott van még Jace. Az álompasi. Vagy mi. Nekem egyáltalán nem sikerült belezúgnom, de ez csak az én problémám, mert ahogy láttam, elég sok mindenkit levett a lábáról. Nos, ez nálam nem sikerült, én inkább Alec-t kedveltem meg. Mogorva, magának való figura, aki irigyli a Clary és Jace között kialakult bensőséges kapcsolatot. Imádtam ezt olvasni!

Bár azt már az elején sejtettem, hogy a boszorkánnyal, Dorothea-val még lesznek gondok, nagyjából erre is számítottam, Hodge-ról teljesen megfeledkeztem. Én elhittem neki, hogy megbánta a Körben történt dolgokat, és meg is kedveltem őt, erre kiderült, hogy végig magának akarta a Kelyhet. Ez akkora csalódás volt, szerettem volna, ha megmarad jónak. Az is egyértelmű volt a számomra, hogy Valentine Clary apja, de Jace-t azt nem gondoltam volna (tudom, lesznek még itt meglepetések, de nézzétek el nekem a tudatlanságomat, csak az első könyvön vagyok túl).

Összességében nagyon tetszett a könyv, mert megvan benne minden, amit szeretek. Nefilimek, démonok, egyéb fantasy lények, romantika is, de az írónő nem vitte túlzásba. Csak dicsérni tudom, és alig várom már a filmet, remélem nem rontják el. Na meg persze a folytatásokat is.

Értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő(k): Alec, Magnus