Egy különc srác feljegyzései - kritika

Fülszöveg:

"Az élet, a szerelem és a barátság regénye" Az "Egy különc srác feljegyzései" című könyv elbeszélője egy tizenöt éves középiskolás srác, Charlie. Furcsának és magányosnak érzi magát, mintha a pálya széléről, kívülállóként figyelné a körülötte zajló eseményeket. Egy nap elhatározza, hogy leveleket ír egy ismeretlennek, aki akár a barátja is lehetne. Ezekből a levelekből aztán szép lassan - olykor mulatságosan, olykor meghatóan - egy cseppet sem átlagos tinédzsert ismerhetünk meg. Charlie kétségbeesett erőfeszítéssel próbálja élni a saját életét, miközben menekül is előle, és ez a kettősség különleges, járatlan utak bejárására kényszeríti: családi drámák sora, új barátok, az első randevú, szexualitás, drogok... Chbosky regénye a lélek legmélyebb rezdüléseit tükrözi, miközben felidézi az olvasóban a felnőtté válás nehéz, semmi mással össze nem hasonlítható éveit. A kötet megjelenése óta több mint 1 000 000 példányban kelt el és hatalmas vitákat gerjesztett, miközben a tinédzserek megkerülhetetlen kultuszregényévé vált világszerte. Ellentmondásos módon egyszerre tiltott könyv és kötelező olvasmány az amerikai középiskolákban. Ez a regény ugyanazt jelenti a 21. századi tinédzsereknek, mint amit a "Zabhegyező" jelentett a szüleik generációinak.

Véleményem: Vigyázat, spoiler-es!

Először is hadd jegyezzem meg, hogy kitépte a szívemet. Khm.

Most jön a kritika része. Bevallom, előbb láttam a filmet, de még így is voltak dolgok, amik megleptek - persze pozitív értelemben. Annyira nagy változtatások nem is voltak a filmen. Ritkán mondom, hogy a film és a könyv is egyformán jó, de itt így van. Tökéletesen kiegészítik egymást, én mindkettőt imádtam!

Tetszett a levélküldés rész, mert mintha hozzám, olvasóhoz írta volna a leveleket, ezáltal sokkal közelebb éreztem magamhoz. Általában nem szeretem, ha egy könyvet úgy akarnak eladni, hogy ráégetik a bélyeget: Modern Zabhegyező. De itt nem éreztem, hogy ez fennhéjázás lenne. Ugyanúgy megérintett Charlie története, mint Holdené. Szeretem az ilyen csodabogaras fiúkat, mert magamra emlékeztetnek. És tényleg! Mintha valaki rólam írt volna egy regényt. Általában a YA történetekben a főhős lánnyal vannak így sokan, hogy bele tudnának bújni a bőrébe. Nos, én ennél a könyvnél éreztem ezt, ráadásul egy fiúval! De annyira aktuális minden, az érzései, a bizonytalansága. Teljesen magával ragadott, hogy milyen ártatlan, és hogyan merül el a barátság, a szerelem érzésében, és hogyan szokik rá a cigarettára.

Imádtam a zenéket. Már azzal is megnyert a könyv, hogy a XX. században játszódott. Volt egy hangulata, mert hiányzott a számítógép (vagy laptop), okostelefon, tablet stb. Helyette kazetták voltak, ha szeretted az együttest, megvásároltad a lemezét. És ez annyira varázslatos, annyira igazi! Ebben a mai világban olyan mű, hogy csak letöltjük a zenét a netről és kész. A másik, ami nagyon tetszett az a könyv-téma. Zabhegyező, Ne bántsátok a fekete rigót!, Az Édentől messze... Mind kultusz könyvek, amik érdemesek rá, hogy híresek legyenek.

És ez a könyv is az! Mert annyira az életről, rólunk szól. A kezdeti vívódások, ahogyan próbálok felnőni, rettegés, hogy nem fogadnak el. Az öröm, hogy valahová tartozunk, hogy megértenek minket. Ölelések és csókok, az első szerelem. Ha már szerelem, ebben is annyira magamra ismertem. A kiszemelted tudja, hogy szereted, és megkér, hogy ne szeresd, de te nem tudod nem szeretni, mert annyira tökéletes a szemedben... És próbálnád elfeledni, hogy szereted, de nem tudod, mert mindig pislákol némi remény...

Egyszerűen teljesen magával ragadott, infó és tesi órán elolvastam a felét, itthon pedig befejeztem. Rövid volt, de csak úgy faltam a sorokat, és már is hiányzik a regény. Ez az lesz, amit sokszor el fogok olvasni, és sokszor meg fogok nézni filmen. Mert rólam szól. Rólunk.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Patrick (tetszett, hogy mindennemű ítélet nélkül kezelte a homoszexualitást az író. Hatalmas piros pont!!!!!)

Forever - kritika

Fülszöveg:
akkor..

Amikor Sam megismerte Grace-t, ő farkas volt, a Grace pedig ember. Sam végül megtudta, hogyan lehet ember, s furcsa, távolságtartó szerelmük a közös élet heves közelségévé változott.

most...

Itt véget is érhetne a történetük. De Grace nem maradhat ember. Ezúttal ő a farkas. És Mercy Falls farkasait egy végzetes, különös vadászat fenyegeti.

örökké...

Sam bármit megtenne Grace-ért. De képes-e egyetlen fiú és egy szerelem megváltoztatni az ellenséges, veszett világot? A múlt, a jelen és a jövő összeomlani készül egyetlen pillanatban - élet és halál pillanatában. A búcsú vagy az öröklét pillanatában.

Véleményem: Vigyázat, spoileres!

Először is önző vagyok, amiért másokkal ellentétben én többet akartam Coleból és Isabelből. Nekem annyira a szívemhez nőttek mindketten. Most, hogy már harmadszorra olvastam el ezt a trilógiát, még jobban tudtam azonosulni Isabel-lel. Bármennyire is szeretnék Grace lenni, én sokkal inkább Isabel vagyok, de nem bánom. Szeretem a Cole típusú srácokat. Talán közhelyes vagyok, amiért a rosszfiúkat szeretem, persze, Samet is elfogadnám, de Cole-t valahogy közelebb érzem. Na de hogy a könyvről is szót ejtsek, ne csak magamról:

Kicsit nehézkes volt a "Grace-vadászat", ahogy azzal küszködött, hogy ember maradjon. Már csak azért is, mert ezen egyszer már túlestünk Sam-mel, és most kicsit "unalmas" volt újraolvasni. Persze máshogyan és más módon, de a lényeg nem változott.

Viszont én külön kiemelném a város reakcióját. Akárhány YA történettel szembe találtam magam, mindegyiknél az volt a baj, az bökte a csőrömet, hogy a környezetben élők viselkedése valószerűtlen volt. Nem akadtak ki semmin, nem kezdtek el nyomozni, minden folydogált a maga módján (hiába voltak furcsaságok, halálesetek). Viszont itt! Igenis vegyék észre az emberek, hogy valami baj van a városban. Hogy eltűnt két lány, később az egyik (Olivia) meghalt, és mindez egy rejtélyes fiúhoz köthető, akit bántottak a szülei. Ha nem tudtam volna a háttérben történő eseményekről, bizony én is elgondolkodtam volna rajta, hogy tényleg vaj van-e Sam fején, vagy csak vaklárma az egész. Mindenesetre ez egy hatalmas piros pont, Rachel pedig meg is koronázta ezt a kezdeti bizalmatlanságával.

Furcsa volt viszont Grace szüleinek viselkedése. Mindkettőé. Az apa azért, mert ő túlságosan rideg volt. Nemhogy örült volna, hogy a lánya mégis életben van... semmi. Furcsák az ilyen emberek, mindig elgondolkodom, hogy minek az ilyennek gyerek. Az anya viszont túlságosan engedékeny volt. Nem abban, hogy kompromisszumot kötött Grace-szel, hanem, hogy miután visszajött, rögtön elengedte. Tényleg csak a létezése bizonyítéka kellett a szülőknek, nem ő maga a szobácskájába, hiszen őket csak az érdekelte, hogy életben van. Hogy mit csinál, az teljesen mellékes. És egy macskával helyettesítették! Macskával!

Az írónő jobban kidolgozhatta volna a Shelby-szálat. Személy szerint én örülök neki, hogy volt egy ilyen kavarós farkascsaj, aki mindenkinek csak ártott (najó, Olivia halála kivétel, őt nagyon sajnáltam. Talán jobban, mint Grace). De hogy miért? Sam folyton csak annyit mondott, hogy rossz volt a gyerekkora, többet nem árult el. Mondjuk azt sem szerettem volna, ha az írónő valami klisét belerak, hogy azért viselkedik így. Talán jobb is, hogy ez homályban maradt, mindenki gondoljon bele azt, amit szeretne.

Nem mondom, a vége egy kicsit "csalódás" volt a trilógia színvonalához képest. Tetszett az átköltöztetés,  de annyira gyorsan lezavarta Maggie, hogy hiányosság maradt bennem. Szerintem az első rész végén nem volt ekkora lyuk bennem, hogy várnám a folytatást, mint itt. Mi lett Isabel-lel, leginkább ez foglalkoztat. Meg persze Cole-lal. Esküszöm, belezúgtam ebbe a pasiba, harmadszorra is. Remek ötlet volt őrült tudóst csinálni belőle. Megőrizte a rosszaságát, de a maga módján jó útra tért. És Koenig rendőr! Na ő volt aztán még a jó húzás. Azért mondom ezt, mert egy gondolkodó ember volt, aki magától rájött a dolgokra, és segített Saméknek. Nem azon a szájbarágós módon, mint egy ősz, öreg varázsló, hanem reálisan, használta a fejét. Jó volt olvasni, hogy a fiatalok nincsenek egyedül a világban. És Beck! Istenem... annyira gyönyörű volt azaz összeborulós jelenet. Sam tökéletesen jellemezte őt: Beck egyszerre mindenható és az ördög is, mert elvett valamit, de egy sokkal szebbet adott cserébe.

Gyönyörű történet, a kedvencem :)

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő(k): Cole, Isabel, Grace, Sam.

Linger - kritika

Fülszöveg:
Miután Sam mindenét kockára tette, és megnyerte a jövőjét, amely ijesztően nyújtózik előtte, most Grace rejtélyes betegségével kell szembenéznie. A márciusi hidegben a lány testében egyre növekszik a forróság, és a közös jövő elolvadni látszik a hóval.

Sam a falkáját várja, de aki kilép a fák közül, arra nem számít. És míg ő mindent elkövetett, hogy ember maradhasson, a jövevény alig várja, hogy a tél megfossza őt az emberi gondolatoktól.

Mindig azt hitték, hogy a szerelmük mindent túlél, de vajon azt is, ami most következik?

Véleményem: Vigyázat, spoileres!
Amikor befejeztem ezt a könyvet, becsuktam és egy pillantást vetettem a hátlapjára, egyből arra gondoltam, mennyire találó rá az a szó, hogy szívfacsaró. Minden ízében átjár a keserűség. Mert sajnálom Samet, aki elveszítette Gracet, sajnálom Gracet, aki farkassá változott, sajnálom Isabelát, mert magamra ismertem benne, és teljesen átérzem a helyzetét, és sajnálom Cole-t, mert annyira ismerős.

Mindannyian sebzettek. Mindannyiuknak van oka elmenekülni. Grace szüleinek viselkedését még mindig nem értem. Az első részben semennyire sem érdekelte őket a lányuk sorsa, csodálkoztam is rajta, hogy Grace-nak hogyan sikerült ilyen jó gyereknek maradnia. Most viszont teljesen átestek a másik végletbe, annyira irracionálisan viselkedtek! Egyrészt mégis megértem őket, lehet én sem reagálnék jobban rá, ha a lányom ágyában egy fiút találnék. De a szülők nemtörődömsége okozta az egészet. Egészen biztos vagyok benne, hogy ha leülnének megbeszélni, biztosan találnának valami kompromisszumot. Elvégre Samnél jobb barátot el se tudok képzelni egy lánynak. Mi lenne, ha Grace Cole-t szeretné? Akkor még meg is érteném, hogy távol akarják tőle tartani. Na de Sam? Oké, hogy lelkileg sérült, de Grace-cel annyira tökéletesen kiegészítik egymást, hogy meg is gyógyítják egymást.

Én azoknak a táborát erősítem, akik örülnek annak, hogy Cole bekerült a képbe. Persze, kezdetben furcsa volt, hogy egy pihekönnyű, őszinte és tiszta szerelem mellett feltűnik a színen egy másfajta érzelem is. Az írónő remekül érzékeltette, hogy mire gondoltak Grace szülei, mikor csak futó kalandnak nevezték a lányuk és Sam kapcsolatát. Hiszen Isabel és Cole pont ilyen. Se veled, se nélküled. Náluk nem érzem, hogy ártatlan szerelem lenne az övék, sőt, szerelem konkrétan meg sem jelenik, tényleg pusztán csak a vágy, ami hajtja őket egymás felé. Mégis szurkoltam nekik, mert Isabel a maga őszinteségével, néha a nyers dumájával kicsit magamra emlékeztet, és persze őt is van miért sajnálni, hiszen magát okolja a bátyja halála miatt.

Maggie lelőtte a végkimenetelt a prológusban, mégsem hiszem, hogy feleslegesen tette. Számomra kellett ez a veszély, hogy olvasás közben a fejem fölött lebegjen. Nem falhattam nyugodtan a sorokat, hogy mindenki boldog, mindenkire rátalál a szerelem, ó hogyan is, mikor Grace szinte haldoklott? Ott volt bizony az a kis gondolat, hogy itt baj lesz, Grace farkas lesz, a betegség is erre utal... Aztán nem. Szeretem ebben a könyvben, ahogyan fel van építve a farkassá válás, és most, hogy beleszőtte a halálukat is, az igazán megrázó volt. Kegyetlen, hogy végül is Grace mindig is farkas akart lenni, s most megkapta, amit akart, viszont el kellett válnia Samtől. És Sam pedig, meg volt a választása, hogy akkor mindketten farkasok lesznek, ám mégsem. Ettől pedig még inkább fájdalmas volt a történet vége.

Elbúcsúzni a szerelmétől... hát nem tépték ki a szívemet az utolsó lapok?

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő(k): Grace, Sam, Isabel, Cole

Shiver - kritika

Fülszöveg:

A hideg – Grace évek óta figyelte a házuk mögötti erdőben élő farkasokat. Egy sárga szemű farkas – az ő farkasa – visszanéz rá. Nagyon ismerős, de nem tudja, miért.
A forróság – Sam két életet élt. Farkasként néma társa a lánynak, akit szeret. Aztán egy rövid ideig minden évben emberként, aki nem meri megszólítani Grace-t… Egészen mostanáig.
A borzongás – Grace és Sam számára a szerelem mindig távoli volt. De amikor már kimondták, nem takargathatták tovább. Samnek küzdenie kell, hogy ember maradjon – és Grace harcol, hogy megtartsa a fiút – még ha ez a múlt sebeit, a jelen törékenységét és a képtelen jövőt jelenti is…

Véleményem: Vigyázat, spoileres!

Ezt a trilógiát már kétszer olvastam, de úgy döntöttem, most írok róla egy bővebb kritikát. Először is, aki ismer, tudja, hogy imádom a farkasokat. Gyönyörű állatok, tehát teljesen megértem Grace rajongását irántuk. Ha már ez a rajongás, olvastam pár kritikát, hogy érthetetlen, nem túl logikus viselkedés ez Grace-től, mivel megtámadták tizenegy éves korában, akkor hogyan képes szeretni őket? Van benne igazság, csakhogy Grace nem egyszerű lány. Hordozza magában egy farkas tulajdonságait, még ha soha nem is alakult át. A falkához tartozik, hiába támadták meg, érzi a kötődést, egy közülük. Legalábbis én így tudnám megmagyarázni ezt a fura kapcsolatot, ami közöttük van.

Mint már egy másik bejegyzésemben említettem, három Vörös pöttyös könyvben hívják a főszereplőt Grace-nek. Talán azért, mert ez volt az első, ahol ilyen nevet olvastam, de erre a lányra illik a leginkább. Szerintem Grace nem tipikusan YA főszereplő. Persze vannak dolgai, gondolok itt az értetlenkedéseire néha, de ez olyan apró, megbocsátható "bűn", hogy én elsiklok felette. Nagyon önálló, okos, gyakorlatias, sosem kerül bajba. Én ilyen szeretnék lenni! Az igaz, hogy elhanyagolják a szülei, Sam jól megfogalmazta a szülő-gyerek kapcsolatot róluk. Grace nem lenne ilyen önálló, ha folyton babusgatnák a szülei. Persze nem kívánom, hogy ennyire ne törődjenek velem a szüleim, de én nagyon el lettem kényeztetve. Grace olyan dolgokat csinál, amiket nekem is tudnom kéne, és szégyellem, hogy nem tudom. Szeretnék rá hasonlítani, tényleg.

Ahogyan szeretnék ilyen fiút is. Na jó, lehet Sam már kicsit túl tökéletes. De ő sem tipikus YA szereplő, nem rossz fiú. Egyszerűen olyan szomszéd-srác kategóriába sorolnám, művészlélek, aki szereti a verseket, a gitározást, a könyveket, szóval minden olyat, amit én is. Annyira természetes az ő szerelmük, nem éreztem soha, hogy bármi erőltetett lenne benne. Nem akarják bemagyarázni, hogy létezik örök szerelem, nem tuszkolják le az olvasó torkán. Mégis, én, aki egyáltalán nem romantikus alkat vagyok, elhiszem, hogy létezik ilyen.

Nemcsak a fogalmazás gyönyörű ebben a könyvben. Persze az is nagyon, nagyon szép. Nem is olyan, mintha regény lenne, hanem mint egy vers. A tájleírások (amit sok szerző elhanyagol) itt tökéletesen ki vannak dolgozva. Nagy hangsúlyt fektet olyanok észrevételében, amikre a farkasoknál fekteti a hangsúlyt. Például a szaglás. Az a jelenet, mikor elmennek a boltba karamellát és forrócsokit venni, és Sam megkéri Grace-t, hogy írja le az illatokat, az valami mennyei. Azt kívántam, bárcsak én is ott lehetnék velük, már-már én is éreztem az illatokat.

A farkasok része sincs elhanyagolva ebben a könyvben. Itt nem a mitológia szerinti vérfarkasok vannak, akik a Holdra vonyítanak, megsebesülnek az ezüsttől. Helyette kaptunk olyan farkasokat, akik olyanok, mintha egyszerű, erdei állatok lennének. Nagyon jó még a tudományos megközelítés, a hideg-meleg ellentét, az egész farkassá változás kidolgozása.

Ez a könyv nem az akcióra helyezi a hangsúlyt. Igazából a trilógia egyik kötete sem. Egy egyszerű, de annál gyönyörűbb szerelmet akar, kissé lírai beütéssel bemutatni. Nem azoknak való, akik szeretik a váratlan fordulatokat, a kalandokat. Inkább gyönyörködtet, elbűvöl, és be kell vallanom, ez a kedvenc Vörös pöttyös könyvem.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő(k): Grace, Sam, Isabel.

Éjszakai cirkusz - kritika

Fülszöveg:

A cirkusz váratlanul érkezik.

Jövetelét nem jelzi semmi.

Egyszerűen csak ott van, holott tegnap még nyoma sem volt. Ez a világ egyszerre ragyogó és sötét. Nem akarsz majd kilépni belőle.

Az éjszakai cirkusz fekete-fehér sátraiban páratlan élmény vár rád: az öt érzék ünnepe! A varázslat és a füst mögött azonban ádáz küzdelem folyik: a két fiatal mágust, Celiát és Marcót kisgyermek koruktól fogva azért tanították, hogy mágikus erejük segítségével győzelmet arassanak a másikon. Sokáig nem is sejtik, hogy mestereik egy olyan játszmába kényszerítették őket, aminek a végén csak egyikük maradhat életben. Ám Celia véletlenül rájön erre, s feladva a versenyt, közösen lenyűgöző varázslatba kezdenek. Erejüket onnantól fogva csak arra használják, hogy örömet szerezzenek vele a másiknak, és az új játék közben gyanútlanul egymásba szeretnek. Mély és varázslatos érzéseiktől hunyorogni kezdenek a lámpák, és a helyiséget elönti a meleg. Mestereik azonban megelégelik, hogy kicsúszott kezükből az irányítás, és közbelépnek. Celiáék rádöbbennek, hogy nem kerülhetik el a játszma végkifejletét. Csak egyetlen kiutat látnak, de ahhoz minden tehetségüket latba kell vetniük...

Véleményem: Vigyázat, spoileres!

Vegyes érzelmeim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban. Egyrészt először megdicsérem a borítót, a lapokat (aminek fekete volt a szegélye - eszméletlen szép), a hozzá járó kis piros könyvjelzőt.  Nagyon szépen kiegészítették egymást, mintha egy mesekönyvet vettem volna a kezembe.

Na már most, a fülszöveg engem eléggé átvert. Nem tudom ki hogy van vele, aki olvasta, de én jobbra számítottam. Vagy másra. Arra, hogy az egész a cirkuszban játszódik, ahol "párbajoznak". Ehhez képest én valami teljesen mást olvastam, ráadásul a fülszöveg - ami eléggé hatásvadász - lelövi az egész "poént", mert a könyv háromnegyedét egy az egyben leírja. Most, hogy végeztem vele, nem tudom miről is olvastam, nem tudom, hogyan jött össze négyszáz oldal. Akkora nagy cselekmény nem volt benne, látszólag nem volt párbaj sem, csak sátrak építése. Ugyanígy a szerelem esetében, Celia és Marco nem fokozatosan szeret bele egymásba. Illetve én nem látom a fokozatokat. Hogy egyre többet találkoznának,hogy egy személyesebbek lennének a beszélgetések... Egyszer csak megjelenik a könyvben, hogy szeretik egymást és puff. 

Kezdetben zavart, hogy ide-oda ugrál az időben az írónő, nagyon összezavart, a könyv háromnegyedéig azt se tudtam, hogy mi van. Általában nem szeretem a jelenidőt, de ehhez a könyvhöz nagyon illett. A szavakkal gyönyörűen bánt, olyan szépen fűzte össze őket, hogy öröm volt olvasni. Nagyon tetszett az a jelenet, amikor Celia ruhája minden ember mellett más színű, azaz olyanná változik a színe, mint amilyet visel a mellette álló.

Igazából túl sok szereplő volt benne, nem is tartom Celiát és Marcot igazi főszereplőnek. Karakterizálás nem igazán volt, nem tudok senkiről se jellemzőt mondani, mind ugyanolyan egysíkú volt. Persze azért Pixi és Dixi valamicskét javították a helyzeten (ezeken a neveken rendszerint nevettem. Mintha valami tündérek lettek volna), Bailey bevonása sem volt rossz húzás.

Igazából nem tudok többet mondani a könyvről. Celia apja és a szürke ruhás pasas eléggé kegyetlenek voltak, amiért ezt a játékot játszatták a két szereplővel. Főleg, mert elvileg egyiküknek meg kellett volna halnia. Nem tudom ezzel mit akartak bizonyítani egymásnak. Talán a gondolkodásukat a mágiáról. Ha már a mágia, ez a legkidolgozatlanabb tényező a könyvben. Nem értettem, hogy mért éltek ilyen sokáig az emberek, és miért maradtak ugyanolyanok (nem öregedtek). Nem értettem, hogy a mágiát mindenki tudja-e használni, vagy csak kiválasztottak, esetleg megtanulható tudomány. Azt se, hogy a mágiát hogyan miként mire használják, egyáltalán kik is, és hogy halhatatlanok-e a mágiát használók, vagy nem. Ez nagyon zavaros volt, jobban ki kellett volna dolgozni.

Összességében nem vagyok elégedetlen a könyvvel. Van egyfajta hangulata, ami egészen magával tud ragadni, de a mágia leírása, a karakter részletezése elveszi az értékét. Azt hiszem, én a Cirkuszba szerettem bele konkrétan, mintha ő lett volna a szereplő, aki körül minden forog.

Értékelés: 5/4,5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő(k): Ha lehet a Cirkuszt annak nevezni.

Inspiráció #2

Úgy döntöttem, sorban megmutatom nektek, hogy kik inspirálnak az öltözködés terén, kire próbálok illetve inkább kire szeretnék hasonlítani. Az első ilyen bejegyzésben egy nagyon tehetséges énekesnőt szeretnék nektek bemutatni. Első áldozatom tehát: Paloma Faith.

Paloma Faith Blomfield 1985-ben született angol énekesnő-színésznő, soul- és blues-hatású popdalokkal. Londonban született spanyol apa és angol anya gyermekeként. A leedsi egyetemen elvégzett kortárstánc tanulmányok után színészetet tanult a londoni Central Saint Martins College-ban. Számos televíziós és néhány filmszerepe mellett zenei karrierje 2009-ben indult be. Az énekesnő - aki az őt ért legfőbb hatások között Billie Holidayt, Ella Fitzgeraldot, Miles Davist, PJ Harveyt és a White Stripest emlegeti - 2009 júniusában jelentette debütáló, Stone Cold Sober című kislemezdalát, mely a brit lista első húsz helyezettje közé verekedte magát. Ezt 2009 szeptemberében követte a debütalbum, Do You Want the Truth or Something Beautiful címmel, mely platinalemez státuszig izmosodott. Faith színésznőként látható az idehaza 2010 elején bemutatott Doctor Parnassus és a képzelet birodalma című filmben. Új albuma a Fall To Grace 2012 májusában jelent meg.

(Forrás: MR2 - Petőfi Rádió)

Azon kívül, hogy nagyon tehetséges, kellemes dalai vannak, és ezzel a megjelenéssel teljesen visszavisz az előző évszázadba; remek stílusérzékkel rendelkezik, amit szívesen követek.

The Savage Grace - Kritika

 Fülszöveg:

Egy gyötrődő lélek. Egy lehetetlennek tűnő választás. És egy végső összecsapás.

Miközben Grace Divine a benne egyre jobban elhatalmasodó vérfarkasátokkal küzd, végre megtalálja a bátyját – de csaknem minden mást elveszít közben.

Szerelme, Dániel nem képes visszaalakulni emberré, Sirhan halála is közeleg, így Grace-nek egyre kevesebb ideje van, hogy megállítsa Caleb Kalbit és démoncsapatát. Ha elbukik, családja és szülővárosa is elvész. Minden rajta áll.

A Dark Divine trilógia utolsó része választ ad arra, hová is vezet Daniel és Grace szerelmi története.

Véleményem: Vigyázat, spoileres!

Az első két rész kritikáját itt találod. Nagyon gonosz voltam ezzel a sorozattal. Anno ezt is a borítója miatt vettem meg. Mérleg vagyok, szeretem a szép dolgokat. Az első rész kicsit csalódás volt, túl Mary Sue, egyáltalán nem tűnt ki a többi YA könyv közül. A második már sokkal jobb volt, főleg a függővég. Bár a Talbot szerelmi szálat nem akartam, hogy behozzák. Tehát reménykedve álltam hozzá a harmadik könyvhöz, és azt kell mondjam, nem okozott csalódást! Sőt! Nagyon tetszett.

Ami nem tetszett:

Először is, Talbot viselkedése. Értem én, hogy Grace a főhősnő, mindenkinek kedvelnie kell vagy utálnia, nincs közömbös karakter, de ezzel, hogy Talbot átment egyfajta Jacob-stílusba (azaz ő lett a felesleges harmadik kerék, aki küzd a főhősért, de mégsem kaphatja meg).

Sirhan felbukkanása. Ő egy kilencszázkilencvenkilenc éves farkas, aki - most kapaszkodjatok meg - limuzinnal jár. Na de kérlek. Persze értem én, ennyi idő alatt bőven volt idejük a farkasoknak sok-sok pénzt felhalmozni, de nekem ez túlzottan modern volt hozzá képest. Pláne, hogy a farkasokat én is úgy képzeltem el, ahogyan Grace. Mintha indiánok lennének, és olyan törzsben élnének egy eldugott völgyben.

Ahogy Daniel megtudta kicsoda valójában. Ez az információ rendkívül nagy jelentőséggel bírt, mind Sirhan döntésében, mind a csata során. Viszont húztam a számat, hogy ezt mért így kellett megtudnia, ahogyan. Lisa Jordan - aki egyébként egy idegesítően életvidám farkaslány - csakúgy egyszerűen kijelenti, elfeledve azt, hogy ez igazából titok. Kicsit komolytalannak tűnt.

Ami viszont tetszett:

A raktár felrobbantása. Konkrétan nem az, hogy Grace apja megsérült, hanem Brent szerkezete. Tényleg okosan ki lett találva, és egy kisebbfajta izgalmat csempészett a könyvbe. Brent robbantás-mániája még a könyv végén is jól jött, és rendkívül sajnáltam, hogy pont egy saját robbantásába halt bele. Nagyon szívszorító volt.

Az erdőjelenet, mikor Daniel visszaváltozott. Az, hogy belecsempészték a városlakók viselkedését - mert el akarták kapni a farkast - adott egy kis hangulatot a könyvnek még ott az elején. Grace csak arra koncentrált, hogy találjon egy holdkövet, s végül mikor sikerült meggyógyítani Danielt... Nevezhettek szentimentálisnak, de az a jelenet nekem nagyon tetszett.

A csata. Na, ez volt a legjobb az egész trilógiában! Ez a körös ötlet nagyon tetszett, a kihívás, a csatajelenetek, a ház felrobbantása (Brent :( ), Caleb megérkezése, a vörös Hold. Ezért a jelentért érdemes volt megírni a könyvet.

Ami meghatott:

Brent halála, nagyon sajnáltam őt. Viszont a végén Jude halála... Azt hiszem, ez kellett a könyvnek, hogy ne legyen túlzottan happy end. De komolyan, annyira meghatott, mikor meghalt. Grace és Daniel közösen megmentették a lelkét, megmentették Jude-ot azzal, hogy megölték.

Összességében elégedett vagyok ezzel a trilógiával. Ahogyan elindult, egy sablonos úton, idegesítő, önző karakterrel, és ahová jutott a végén. Még Talbot kettős (vagy hármas?) ügynökbeli léte is tetszett. Hogy tulajdonképpen azért "árulta el" őket a végén, mert Grace képtelen volt igazából, szívből megbocsátani neki. Én nem vagyok vallásos, ezért kezdetben furcsa volt a sok biblia tanítás benne, de ehhez a műhöz nagyon is illett. Az egésznek az a tanulsága, hogy tudj megbocsátani, mert később bajt hozhat a fejedre, ha nem teszed.

Kövezzetek meg, de nekem tetszett.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5 (nem tudom mért cserélték le az eredetit a magyar kiadásban, de mindegy. Mindkettő szép.)

Kedvenc szereplő(k): Slade, Paul Divine (Grace apja)

Entangled - kritika

Fülszöveg:

A tizenhét éves Grace egy fehér szobában ébred, ahol nincs más, csak egy asztal, tollak és papír. Mindeközben pedig fogalma sincs, hogy került oda.

Ahogy lassan papírra veti összekuszálódott élete minden apró részletét, kénytelen felidézni azokat a dolgokat is, amiket inkább el akart felejteni. Kiderül, hogy reménytelenül szerelmes a lélegzetelállító Natbe. Ahogyan az is, hogy a legjobb barátnőjét Salnek hívják, és kettejük kapcsolata egyáltalán nem hétköznapi. Egy dolog azonban hiányzik.

Grace-nek szembe kell néznie a legfontosabb kérdéssel.

Miért van itt?

Egy történet veszélyes titkokról, mély barátságról és ellenállhatatlan vonzalomról.

Véleményem: Vigyázat, spoiler-es!

Először is, soha többé nem hagyom, hogy egy könyv a borítójával az orromnál fogva vezessen. Nem szabad beleszeretni egy borítóba! Ismét elkövettem ezt a hibát, de istenem, annyira gyönyörű, és annyira vonzza az ember tekintetét. Tetszik, bár a könyv belsejéről ez nem mondható el.

A főszereplő lány Grace minden, csak nem egy átlagos VP könyv szereplője. Végre valaki, aki nem fut hiába egy fantasy lény után, hogy aztán örökké tartó szerelmet fogadjon neki. Nem jókislány, nem unalmas, de annyira problémás, hogy már engem rángatott bele a rossz kedvbe. Egyébként nem tetszett, hogy ezt a nevet adta neki az író. Már két VP-s könyvben is Grace volt neve a lánynak, én leginkább a Shiver-Linger-Forever-ben lévő lányra mondanám, hogy illik rá. A Grace név túl ártatlan volt ehhez a lányhoz. Na de nem problémázok többet a neven, más is megragadta a figyelmemet.

Egyrészt rögtön az elején felhúzott. Értem én, hogy egy könyvben menő dolog más regényre hivatkozni, na de Alkonyat? Most komolyan? Mért pont ez jutott az eszébe Grace-nek?

Amikor Sal Grace-t hibáztatta a terhessége miatt, arra rögtön bepipultam. Mármint értem én, hogy rossz érzés lehet, ha látod a barátnődet, aki sokkal felszabadultabban viselkedik a fiúkkal, mint te, de ha tényleg tehernek érzem ezt a viselkedését, akkor szólok neki, hogy hagyja abba! Nem próbálok meg hasonlítani rá, hogy aztán ez miatt terhes legyek! Persze a végén kiderült, hogy mért lett terhes Sal, de akkor is...

Ebben a könyvben három dolog lépett fel, mint problémamegoldás. Ha bajod van: szexelj, vagdosd össze magad vaaaagy igyál. Ezek a szereplők, akárcsak a mai tinik: mindenféle pasival összefekszenek (a játszótéren! Grace annyira ostoba, hogy az nem igaz!), és ha valami bajuk van, vagy szimplán elmennek valahová isznak, isznak és iiiiiisznak. Vagy mint Grace, mindhármat csinálják, a vagdosást pusztán azért: mert jó. Érthetetlen viselkedés. Rendben van, Grace nem viselkedett úgy, mint az átlagos YA szereplők, de pont egy olyan másik végletbe esett át, ami még idegesítőbb. És még merte azt mondani az anyjának, hogy ő felnőtt! Nem Gracie, attól, hogy iszol, szexelsz és vagdosod magad még nem nőttél fel. Ezt tanúsítja az, hogy kiborult a fiújára, amiért az elment dolgozni. Hékás kicsi Gracie, valamiből pénzt kell keresni! Nem lehet egész nap a házban ücsörögni (vagy szexelni).

A könyv fülszövege eléggé hatásvadász. Azt hittem, hogy kicsit több hangsúly lesz fektetve a FEHÉR SZOBÁRA. De nem. Egyébként nem magyarázta meg a végén, és lehet én gondolom rosszul, de van egy olyan erős gyanúm, hogy Ethan=Grace. Már csak abból gondolom ezt, hogy Grace-nek Ethan volt a kedvenc férfineve, ugyanazt a kaját szerették, egyszer dúdolt egy dalt, ami ismerős neki. Aztán mikor Grace nem szökött meg, én, mint olvasó, úgy gondoltam, hogy az egyik "énje" elaludt, és igazi, az eredeti énje aztán mégsem akart "megszökni", mert még nem állt készen rá. Ugyanúgy a végén, Grace végiggondolta az elrontott életét, és azaz énje, aki mocskos volt és romlott végül meghalt abban a fehér szobában, ő pedig fel fog majd ébredni, tisztán, boldogabban. Ez csak az én feltételezésem, de remélem jól gondoltam.

Értékelés: 5/3

Borító: 5/6

Kedvenc szereplő(k): Devon

Silence - kritika

Fülszöveg:

HA MÁR CSAK A CSEND MARAD, HALLATSZIK VÉGRE AZ IGAZSÁG HANGJA IS?

Nora Grey nem emlékszik élete elmúlt öt hónapjára. Azután, hogy egy temetőben ébred, és megtudja: hetekig keresték, megpróbálja életét visszazökkenteni a régi kerékvágásba. Iskolába jár, legjobb barátnőjével, Vee-vel lóg, igyekszik elkerülni édesanyja ijesztő új pasiját.

Csakhogy néha megszólal a fejében egy hang, egy idegen gondolat, amelyet nem képes megérteni. Látomásaiban angyalszárnyak jelennek meg és földöntúli lények, akiknek semmi dolguk Nora életében.
És ott van az a lerázhatatlan érzés is, hogy egy része mintha hiányozna.
Aztán Nora és egy szexi idegen útja keresztezi egymást, és a lányban feltámad a megmagyarázhatatlan vonzalom. Úgy tűnik, minden kérdésére nála van a válasz… és nála van Nora szíve is. Minden egyes perc, amit együtt töltenek, egyre hevesebb – és Nora végül rádöbben, közel áll hozzá, hogy szerelembe essen. Ismét.

Véleményem: Vigyázat, spoiler-es!

Pontosan egy éve olvastam az első két részt. Milyen furcsa, pedig nem is néztem rá a listámra. Az első és a második rész kritikáját itt találod. Nos a Silence sokkal de sokkal jobb volt, mint az első kettő. Az első nekem túlságosan közhelyes volt, a második idegesített Nora hisztijeivel, de ez tetszett. Mondjuk az emlékezetkiesés elég banális volt, mégis adott egy hangulatot neki, plusz Nora ismét beleszerethetett Folt-ba, nem annyira közhelyesen, mint az első részben.

A temetői rész kellően megborzongatott, s bár Nora emlékei elvesztek, mégsem hisztizett annyit a visszaszerzésük miatt, mint pl ahogyan az előző részben viselkedett. Amit én ebben a sorozatban szeretek, az a csavarok. Az előző kettő kötetet is pont az mentette meg. Míg a karakterek többnyire borzalmasan egysíkúak, valaki csak gonosz, valaki csak jó, most úgy érzem, ez a kötet megfordította ezt. Nora kellően felnőtt, már nem hisztizett annyit, a Folt-tal való kapcsolata is megváltozott. Vee nem kapott akkora szerepet, de ő is kibújt a barátnővagyokezértidegesítőensziruposanviselkedek skatulyából, és végre megpróbálta megvédelmezni a barátnőjét, elhallgatott előle egy nagyon fontos dolgot. Nehezítsük csak meg Nora helyzetét!

Ebben a kötetben a végkimenetelt tekintve nem voltak meglepetések (a főgonoszra gondolok itt), az alku az arkangyalokkal eléggé tetszett. Örülök, hogy Scott-ból nem csináltak gonoszt, mert ugye az első részben Jules, a másodikban Rixon (és Hank) lett a rosszfiú, akik újonnan tűntek fel. Scott-ot én eléggé megkedveltem, csak ne lenne Jacob2 (Alkonyat), hogy rohan Nora után, közben a csajt nem érdekli. Szurkolok neki és Vee-nek. Aranyosak lennének együtt.

Bárki bármit mondhat, én még Marcie-t is kedvelem egy bizonyos szinten, sőt, meg is sajnáltam, mikor kiderült Hank mért tartotta meg őt, Norát pedig mért nem. Összességében eléggé tetszett a könyv, izgatottan várom a folytatást, érdekel a közelgő háború is: ki lesz a nyertes? A nefilek, a bukottak vagy az arkangyalok?
Értékelés: 5/4
Borító: 5/6
Kedvenc szereplő(k): Marcie, Scott

Vadászat #3

Na jó, remélem senkinek nincs rossz véleménye rólam, amiért a héten már a harmadik könyves posztot hozom. Egyszerűen csak szeptember óta felhalmozódott egy kis pénzem, és már úgy éreztem, annyi könyv van a listámon, hogy párat ideje megvennem. S mivel a bátyámnak volt két 500 Ft-os kuponja az Alexandrába, mért ne használnánk ki a lehetőséget? 

Az Éjszakai Cirkuszról még Daisu blogján olvastam, és nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Megtetszett a történet, úgy hogy arra gondoltam, miért is ne?

Aki ismer, annak nem újdonság, hogy szeretem a XX. századot, a jazz világát, Fitzgerald pedig egy remek író. Úgy döntöttem hát, hogy most az ő könyveit fogom beszerezni, hétfőn Az éj szelíd trónján került a birtokomba, most pedig a Szépek és átkozottak. Antikváriumban nem találtam régebbi kiadást, úgyhogy maradt ez a szép új borítójú példány. Már alig várom, hogy elolvassam őket.