Vadászat #2

Ritka, hogy egyszerre ennyi könyvet veszek, de "muszáj" volt. A középsőt már tavaly kinéztem, a bal szélső egy trilógia befejező kötete (és nálam szabály, hogy nem hagyok félbe sorozatot), a jobb szélső pedig csak úgy megtetszett. Egyrészt a borítója, másrészt a tartalma miatt is. Na majd meglátjuk milyen lesz (:

Vadászat #1

Mai zsákmány az antikváriumban:

Nagyon jó volt ma hóesésben és mínuszban sétafikálni a városban, míg végre tudtam venni egy könyvet. Eredetileg az Ulysses-t akartam, de az egyik könyvesboltban sem volt, csak hozatni tudnak, de hát annyiért, hogy azt sokallom. Azon is kiakadtam, hogy egy (!!) antikvárium van Baján, illetve üzemel egy a piacnál is, de csak szerdán és szombaton, és akkor is csak délelőtt. Hát ez felháborító, kérem szépen. Na mindegy, aztán eszembe jutott, hogy más könyvet is írtam fel a listára, kár, hogy csak Fitzgerald jutott eszembe hirtelen, mert már tudom, hogy jó sokat felírtam. Csak nem tudom hova fogom tenni, tele van a polcom. A mangákat kellene eladnom, de nincs szívem.

– Szerelmes lettem a parton – mondta Rosemary.
– Kibe?
– Először egy csomó emberbe, aki csinosnak látszott. Aztán egy férfiba.

Mondjuk mikor az egyik boltban az eladó Fitzgerald regényre rámondta, hogy A NAGY GACCBI azt hittem sírva rohanok ki a boltból.

Ihlet a saját életünkből

Elgondolkodtam mostanában. Azóta töröm ezen a fejemet, mióta kezembe akadt a Szívritmuszavar. Bár már mióta kinéztem a neten a könyvet, nem hagyott nyugtot a gondolat, s most, hogy elolvastam, annyira befészkelte az agyamba magát az a tudat, hogy mi van, ha én is valami hasonlót szeretnék alkotni?

Mikor magyar szerzőktől olvasok, az nekem hatalmas boldogság. Hiszen látom, hogy sikeresek, nem elérhetetlen cél, hogy egy magyar írónak kiadják a könyvét. Kedvet kapok, hogy egy regénybe kezdjek bele. Rendben van, jöhet a felháborodás, hogy mit akar ez a tizenéves kis libuska, messze van a könyvkiadástól még. Ez így van, igazat adok annak, aki ilyet állít. De már annyira belém épült ez a regény-dolog, hogy muszáj kiírnom magamból. S itt jöttök ti a képbe, kedves olvasóim.

Mindig egy kicsit szkeptikusan álltam hozzá a dolgokhoz, mikor önéletrajzi könyvet írt valaki, vagy olyan regényt, amiben a saját életéből merít ihletet. Egyrészt azért, mert én nem tudnám magam így kiszolgáltatni a közönségnek. Néha, mikor valaki elolvassa a művemet úgy érzem, hogy ezzel a lelkembe lát, elárultam valamit magamból, ami miatt gyengébb lettem. Érdekes dolog ez.

Nem szeretem az olyan történeteket, amikben Mary Sue-k a szereplők. Hogy milyen az, arról bővebben itt olvashatsz. Ezért is félek, hogy ha írok egy olyan regényt, amiben sok lesz az olyan momentum, amit a saját életemből merítek, Mary Sue-féle borzalom lesz. Vagy szerintetek lehet úgy alkotni ilyenfajta könyvet, hogy nem csapok át a végletbe, és nem lesz teljesen MS? Olvastatok már olyan könyvet, aminek a története a szerző saját élményén alapul, és mégis sikerült megerőznie valami pluszt, amitől nem lett sablonos?

Most mondhatnátok, hogyha valaki a saját életéről ír, az úgymond nem lehet sablonos. Valahogy mindenképpen más, mintha hasra ütne, és kitalálna egy történetet, amiben aztán MS lesz a karakter. Mégis fontos, hogy a karakter kidolgozott legyen, anélkül nem ér semmit az egész. Én ezen gondolkodok már hetek óta, és nem tudok dönteni.

Lenne egy olyan regényötletem, amiben a történet alappillére valós, megtörtént eseményeken nyugszik. Viszont nem szeretném, ha ez egyet jelentene, hogy a történetben MS lesz a karakter. Nos a kérdésem hozzátok: lehet úgy könyvet írni, s beleszőni a saját életünk egyik fontos momentumát, hogy közben nem lesz MS a karakter? Nagyon várom a válaszokat, mert én tényleg kétes állapotban vagyok most. Előre is köszönöm.

Szívritmuszavar - kritika

Fülszöveg:

Csönge. Egy hely, mely mindent megváltoztat. Egy hely, melyet soha nem feledsz. Egy vágy, mely örökre a szívedben marad.

A lány nem hisz a véletlenben, csak a sorsban, a fiú nem hisz a szerelemben, csak a kötelességben. Évek óta ismerősök, látták egymást egyetemi előadótermekben és folyosókon. Mindketten érezték, hogy ez a kapcsolat több lehetne, de soha nem lépték át a határt, nem közelítettek egymáshoz, az érzés beleveszett a szürke hétköznapokba.

Csönge azonban mindent megváltoztat. Öt nap, mely felforgatja a világukat, és lángoló, fájó szerelemre gyújtja a lányt. Bármit megtenne a fiúért, felrúgná a saját életét érte.

De mit érez a fiú? Fel lehet adni mindent a szerelemért? Van-e kiút a múltból, és a jelen láncaiból? Vagy minden út egy padláshoz és egy komor kötélhez vezet?

A sóvár vágyakozásról és egy gyönyörű, felkavaró szerelemről szól ez a regény, mely igaz történeten alapul.

Tudod, mi a szerelem másik neve? Csönge.

Véleményem: - Vigyázat, spoiler-es!
Úgy álltam hozzá ehhez a könyvhöz, hogy mindenképpen el szerettem volna olvasni, szeretem a keserédes szerelmet, az igaz történeten alapuló regényeket. Már a prológus is eléggé meglepett, igazából nem hiszem, hogy ez a történet olyan, amit egy könyvkiadáson leginkább elmesélne az ember. Persze lehet én gondolom rosszul.

Aztán ott volt az a bizonyos Csönge. Az öt nap. Rómeó és Júlia is csak egy éjszaka alatt szerették meg egymást, itt öt nap volt, de nem hiszem, hogy ilyen hamar meg tudsz szeretni valakit. Lehet én vagyok túl rideg és távolságtartó, de öt nap nem elég, hogy ilyen szerelmet fogadj valaki iránt. Ráadásul hét év szenvedést is, ilyen létezik a valóságban? Úgy érzem, ez egy tündérmese, csak nem happy end-del, és ahogy néha a happy end-et eltúlozzák, úgy ezt a keserű, fájdalmas hangvételt is túlbonyolították.

Valahol egyszer azt olvastam, hogy aki igazán öngyilkos akar lenni, az a kötelet választja, mert az a legbiztosabb. És ez a könyv ebből a hitemből is kitérített, mert a fiú nem halt meg. A másik meg, mikor egyszer a lány felhívta, a fiú barátnője vette fel a telefont - mert a fiú fürdött. Elképzelhető, hogy a való életben is így történt, de nekem ez is annyira banális volt.

Nem tudom, hogy a könyvben mennyi valóságalap van, hogy az egész megtörtént, vagy a könyvkiadás úgy egyáltalán nem, de mindegy is. Kicsit jobbra számítottam, sajnálom.

Értékelés: 5/4
Borító: 5/4
Kedvenc szereplő: -

The Great Gatsby

"Tudta, hogy ha most megcsókolja ezt a lányt, s ezáltal kimondhatatlan látomásait örökre eljegyzi az ő mulandó leheletével, soha többé nem szárnyalhat a lelke isteni magasságokban. Egy percig még várt, hallgatta, amint egy hangvilla megpendül egy csillagon. Aztán megcsókolta a lányt. Ajka érintésére a lány virágba borult, és testet öltött a látomás."

I think, I can't wait.

Félévi

Hétfőn hiányoztam, ezért csak tegnap kaptam kézhez a félévi bizonyítványomat. Mindenképpen fejlődés a tavalyi félévhez képest, bár nem vagyok megelégedve vele túlságosan. Hogy miért, azt alább kifejtem.

Nyelvtan	5
Irodalom Matek	5 4
Történelem	3
Társadalomismeret	4
Angol	4
Rajz	4
Testnevelés	5
Fizika	3
Informatika	4
Közgazdaságtan	5
Marketing	4
Külalak	5
Magatartás	4
Szorgalom	4

A pirossal jelzett jegyekkel nem vagyok megelégedve. Először is a történelem, nagyon jól indítottam év elején, csak aztán egyszer nem tudtam tanulni a témazáróra, de bementem megírni, nagy meglepetés: egyes lett. Utána meg már nem nagyon bírtam kijavítani. Igazából középiskolában rettenetesen megutáltam a történelmet, pedig általánosban a kedvenc tantárgyam volt.

A másik pedig az angol, ami négyes. Házifeladat hiány, bejelentetlen szódolgozatokból született egyes, amik lehúzták az átlagot. Az angolt se csípem mostanában. Igazából a tantárgyat mindig is utáltam, de beszélni szeretek angolul, a nyelv tetszik. Na mindegy, nem mentegetem magamat.

Igazából kicsit rosszul esett, hogy közgazdaságtanból és nyelvtanból nem kaptam dicséretet színötösre, de az ötös az ötös, mindegy az a D. Csak szép lett volna. 

A magatartást viszont nem értem, nem hiszem, hogy olyan rossz lennék. De mindegy, azt úgyse nézik sehol. Végső soron még ez a félévi sem számít sehol (hála a jó égnek), év végéig pedig még javíthatok.

Messze még a tavasz

Ahogyan az első bejegyzésemben megígértem, itt is a legújabb novellám. Nem egy remekmű. Igazából ha engem akart tükrözni valaha egy írásom, az mindig kudarca volt ítélve. Valahogy másokat sokkal jobban tudok elemezni, mint saját magamat. De azért megmutatom, hátha tetszik valakinek (:

Minden idegszálammal mereven ragaszkodtam a régihez, a megszokotthoz. Amint egy kis változás tűnt volna fel satnya, nyomorult életemben, én inkább odafordítottam orcámat, tagadva magam előtt, hogy igenis vágyom az újra. Akárhányszor jött egy kósza szellő, mint aki táncra hív, vagy csak játszadozni akar velem, én még inkább elköteleztem magam éltetőmmel; az óriás platánfával, mely az egyik régi, frissen meszelt családi ház kertjében magasodott. A kislány mindig örömmel csillogó szemekkel nézett fel a gigantikus növényre, gyakran eljátszadozott pajkos barátjával, egy alig a térdéig érő kutyával a lombok alatt, pedig az emberek cseppet sem tartották szépnek a növényt, sőt, hogy méretén élcelődjenek is, gúnyos megjegyzéseket tettek, akárhányszor elhaladtak a házikó mellett.

– Ugyan kinek jut eszébe ilyen nagy fát ültetni a kertbe? Eltakarja az egész napot. Biztos nincs ki mind a négy kerekük – mondogatták lemondó sóhajjal, majd szánakozva továbbvonultak, mintha mi se történt volna.

A ház lakói nem igazán törődtek a féltékeny megjegyzésekkel, ők szerették a fát, olyan féltő, anyai gondoskodással, akárcsak én. Pedig csak egy voltam a sok közül, ennek a terebélyes lombkoronával bíró fának a leveli közül, s ha bizonyára volt is egy pillanat, mikor a platánfa rám gondolt, az csupán egy alkalomból lehetett: közelgett már az ősz.

Minden évben fájdalmasan elbúcsúzott az öreg fa az összes levelétől, pedig ha tehette volna, soha el nem engedte volna egyiket sem. Már a nyár végénél kezdetét vette a gigantikus ünnepség: a levelek - köztük én is - új színeket vonultattak végig magukon, a melegség minden árnyalatával tisztelegtünk éltetőnk felett. Piros, sárga, narancs, barna tónusokban tetszettünk, a nap féltékenyen kacsingatott le ránk. Pedig itt volt már az ideje annak is, hogy ő is nyugovóra térjen.

Az idei év tán még szívfacsaróbb volt, mint a többi. Nem elég, hogy a táncrítust csak az ősz közepén kezdhettünk el, a hideg szelek, a nagy esőzések is mind távolinak tűntek most. A platánfa nem szerette halogatni a dolgokat. Mindig úgy gondolta, s mi, hűséges levelei egyetértettünk vele, hogy a ránk váró rosszal előbb érdemes szembesülni, hogy aztán ugyanolyan hamar és ugyanolyan gyorsan túl is legyünk rajta, s boldogan várjuk a tavaszt, a megújulást.

Most viszont semmi sem úgy működött, ahogyan eddig. Bár a platánfa igyekezett minél hamarabb megszabadulni tőlünk, mi ugyanilyen daccal küzdöttünk az elválás ellen, nem akartunk örök búcsút venni tőle. A színek megbomlottak, a levelek közti harmónia úgy hasadt szilánkokra, akár egy üvegpohár, mi fájdalmasan találkozott a padlóval egy óvatlan emberi mozdulat következtében. Nem voltunk egységesek; a keleti oldalon még javában zöldelltek társaim, míg én, ki a nyugati féltekén tekingettem kíváncsian a kertre, aszottan és sárgán mállottam magányosan egy elhagyatott ágacskán.

Aztán, mintha a platánfa megunta volna az ellenállást, s mit sem törődve azzal, hogy nem fejeztük be a rítust, egyre csak sürgette a nagy szeleket, naponta többször imádkozott az esőzésekért. Mi pedig bármennyire is küzdöttünk, foggal-körömmel ellenálltunk, mert nem akartunk elválni tőle, most bágyadtan és csalódottan vettük tudomásul: itt az idő, meg kell történnie.

Napról napra egyre kevesebbet nézett ránk a nap, egyre kevesebbszer szöktek át a kósza sugarak a levélcsapatok között, én pedig egyre magányosabban csüngtem, mint egy kis csökevény, kinek már rég nincs ott a helye a nagy, és egészséges levelek között. Ezért nem is ért meglepetésként, hogy mikor végre valahára beindult a gépezet, eljött az áldott zivatar, süvített a szél, oly erősen, akár az orkán, szinte én hullottam le a földre utolsóként.

Rövid életem során ez volt a legkínzóbb, legégetőbb érzés, mely valaha a hatalmába kerített. Odafent olyan boldogság vett körül, mi a mai napig hiányzik, a platánfa óvó karjai között, a testvéreim mellett biztonságban éreztem magam. Most itt vagyok a nagyvilágban, talán még magányosabban, mint eddig, hisz még ha egyedül is voltam saját ágamon, nem várt rám ezernyi veszély, nem kopogtatott a halál minden ajtón, s nem magasodott felém feketén, csalogatóan.

Egyetlen egy menekülési esélyem maradt, ha végre nem ellenállok annak, mire igazából rendeltettem, hanem megadom magam, s a föld befogad. Tudtam, hogy ezt kellett volna tennem, de oly sokáig haboztam, az idő egyre csak múlt, a percek homokszemei fájdalmasan gyorsan peregtek az üvegtartályban, és mire észbe kaphattam volna, már a hó hullott a magasból nem az eső, már a szél sem fújt el más tájakra, a nap sem kacsintott rám irigyen. A föld hideg lett és kopár, olyan rideg és távolságtartóvá vált, hogy nem számíthattam a segítségére.

Minden éjjel kétségbeesetten vacogtam. A szűnni nem akaró kín, az elhagyatottság keserű érzése még nagyobb méreteket öltött. A platánfa nem fogadott vissza, sőt, mintha közönyösen, majdhogynem mérgesen tekintett volna le rám. Nyoma sem volt a csalódottságnak, amiről hittem, hogy meglelem benne. Csak a hűvös magány, a szívbemarkoló üresség maradt a helyén.

A kegyes föld sem próbált meg együtt érezni velem. Bármennyire is viaskodtam magammal, visszavágytam a szeretett fámra, ugyanakkor egybe akartam válni a talajjal, elmerülni benne és soha vissza nem térni, egyik kívánságom se teljesült. Legalább a dallamos, játékos szél fújt volna el, valahová messze, hogy ne lássam platánfám dühös árnyékát, ne szembesüljek a föld rideg magatartásával. De bármennyire is fájó volt belegondolni, rá kellett jönnöm, bármerre sodor engem a szél, úgysem találnék soha megnyugvást. Mert a családom ezerfelé szétrebbent, mikor az erős fuvallat letépte őket ágaikról, éltetőm nem fogadna vissza, szerelmet a föld nem nyújtana nekem. Hisz félek az újtól, a változástól, a mindent felkavaró érzésektől, melyeknek ha előbb ajtót nyitottam volna, talán elragadtak volna, s most sütkéreznék a boldogságban. Ehelyett beletörődtem a sorsomba, hogy hamarosan rám telepszik a lehulló hó, maga alá temet, hol az örök fagy vár rám. Hisz messze még a tavasz.

De nem akartam változtatni rajta. Nem mertem. Maradtam egy helyben, remegve és elhagyva, hiszen már megszoktam. Végül mindig megszoktam.

Inspiráció #1

Általában nem szeretem, ha valaki teleaggatja képekkel a blogját, bár mostanában én is felrúgtam ezt a szabályt. Nem is ez a lényeg most. Néha csak úgy szeretek elnézelődni a neten, kiválasztani ruhákat, sápítozni utánuk. S mivel szeretem, ha a dolgok rendszerezve vannak az életemben, most itt, a blogra rakok fel pár képecskét (:

Továbbtanulás(s)okk

Tegnap egész véletlenül szóba jött a továbbtanulás. Konkrétan én kezdtem el agyalni rajta, mikor Ichi megemlítette az átlagját. Való igaz, hogy most, mivel 2013 lett és ebben az évben betöltöm a tizennyolcat (ami csak októberben lesz, tehát van még odáig sok idő), mégis közelebbinek érzem magamhoz mind a tizenkettedik évfolyamot, mind az érettségit, pedig utóbbi csak 2014-ben lesz (jó esetben).

Mindenképpen jobban tanulok a 2011/2012-es tanévnél. Nem tagadom le, az első félévben 3,1, a második félévben 3,3 volt az átlagom, és úgy utólag visszagondolva, szégyenkezem is miatta. Túl lusta voltam, hogy nekiüljek tanulni, valami mindig fontosabb volt. Rettenetesen bánom, hogy a kilencedik és a tizedik évfolyamot így elpuskáztam. Az ember tényleg csak utólag jön rá, hogy tanulni kellett volna, bármennyire is közhelyes ez az egész.

Na már most, így az átlagolás és a tanulás kapcsán, elkezdtem nézegetni főiskolákat. Mindenképpen szeretnék továbbtanulni, de még mindig nem sikerült eldöntenem, hogy mi szeretnék lenni. Az írás valóban vonz, szeretem csinálni, de Magyarországon lehetetlen belőle megélni. Jöhetnek a válaszok, hogy ebben az országban miből lehet (ez igaz, részben), de az íróknak még nehezebb, higgyétek el nekem. Nincs is konkrétan olyan egyetem vagy főiskola, ahol írást oktatnának (újságírást igen, de én regényeket szeretnék), esetleg még ott a bölcsészkar, de oda meg lehetetlen számomra bekerülni, meg egyébként sem érdekel túlságosan.

Ha figyelmesen olvasta valaki a bemutatkozásomat, láthatta, hogy szeretem a színházat. Színész egyértelműen nem szeretnék lenni, énekelni nem tudok, viszont van még valami a színházban, amit szívesen csinálnék, és ez a tánc. Öt évig táncoltam, és tudom, hogy ez egyáltalán nem sok, pláne úgy, hogy konkrétan papírom sincs róla. Két főiskolát nézegettem, ami táncművészek képzésével foglalkozik, de vagy irdatlan mennyiségű az összeg, amit egy félévre be kell fizetni, vagy szükséges papír a táncos múltamról, ami öt évben ki is merül. Ez pedig nem hiszem, hogy elég lenne hozzá, hogy bekerüljek. A másik lehetőség még, hogy rendkívüli tehetség vagyok. Nos, egyértelműen nem, tehát ezt is kihúzhatom.

Viszont nézegettem még iskolát, nem akartam ilyen könnyedén feladni ezt az utat. A Budapest Táncművészeti Stúdió Szakközépiskola hasonlóan működik, mint ahová én járok középiskolába. Vagyis, miután leérettségiztél, van lehetőséged ottmaradni OKJ képzésre. Ez is felkínálja ezt a lehetőséget, egy érettségi kell hozzá, plusz a gyakorlati vizsgán elért eredmény. Most már csak az a kérdés, hogy elég vagyok-e hozzá, hogy felvegyenek. Ha összeszedem magam, jól tudok produkálni, az idei átlagom valószínűleg 4,3 lesz, amit bőven fel tudok húzni még év végéig. Csak az a kérdés, hogy a gyakorlati vizsgán mi a követelmény. Mert ha jazzt, balettet vagy efféléket kérnek, akkor azonnal el lesz vágva az utam, ami a színházba vezet.

Bár ez még a jövő zenéje, szerintem minél korábban érdemes elgondolkozni rajta, hogy mik akarunk lenni, ha elvégeztük a középiskolát. Egyelőre nem túl derűsek a kilátásaim.